Úgy mutatták be az Aidát Nápolyban, ahogy talán már sosem látjuk többé

A nápolyi Teatro di San Carlo operaház a nyár végén, még a 2026–2027-es évad hivatalos megkezdése előtt műsorára tűzte Giuseppe Verdi Aida című operáját. A koncertszerű előadáson a műfaj két gigásza, Anna Netrebko és Jonas Kaufmann mutatta meg, hogy miért éppen róluk szólt az elmúlt két évtized operajátszása.

A százötvenöt éves Aidát százötvenhárom éve már láthatta a nápolyi közönség a Teatro di San Carlóban, abban az operaházban, amely a helyi bemutató évében, vagyis 1873-ban már közel nyolcvan éve létezett. Nyilván átépítésekkel, tűzesetekkel együtt, de akkor is ott tornyosul a tenger mellett, ebben a fülledt káoszban, a világ legrégebbi operaháza. Az azóta lezajlott több mint ötven nápolyi Aida-produkcióban énekelte a címszerepet Maria Callas és Renata Tebaldi, de brillírozott egyiptomi hadvezérként Franco Corelli vagy éppen Carlo Bergonzi is. És nagy eséllyel az Anna Netrebko–Jonas Kaufmann-párossal meghirdetett idei koncertelőadás ennek a nagy, évszázadokon átívelő névsornak a még méltó, de már hanyatló záródarabja.

Ami az előadás magyar vonatkozását illeti, a nápolyi operaház zenekarát az a Riccardo Frizza dirigálta, aki a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának 2022-től vezető-, majd az idei évtől tiszteletbeli karmestere, így számtalan koncertet adott Budapesten is.

És rögtön a zenekarról és a karmesterről ejtsünk pár szót. Frizza biztonsági játékos, akinek olybá tűnt, hogy a mű széttagolása adott kellő eligazodási pontot, de emiatt néhol úgy érződött, mintha csak el akarna jutni egy-egy rövid zenei lezárásig, és nem valamiféle összeszedett, kigondolt koncepció vezérelné. A Teatro di San Carlo zenekara pedig hol mellé-melléfújva, hol nagy csinnadrattával, de végig kísérte Frizzát, és a kórussal együtt összességében inkább dinamikus színezetet, mintsem érzelmi sokszínűséget adtak a műnek.

Frizza mellett ismerősen csenghet a basszus, Köpeczi Sándor neve is. A Magyar Állami Operaház magánénekese az esten Ramfis főpap szólamát énekelte erős hanggal és kellő magabiztossággal, bár a legtöbb énekessel együtt ő sem tudott mit kezdeni a rendezés nélküli előadással. Volt, hogy kezeit széttárva állt másodpercekig, miközben énekelnivalója éppen nem is igen akadt. Ennek ellenpontjaként kezében szövegkönyvvel, általában egy helyben énekelte Amneris szerepét Elizabeth DeShong, aki érzékenyen és pontosan artikulálta a szerepet, de túlzott átélést nem sikerült magára erőltetni.

Nyilvánvalóan nehéz feladat Anna Netrebko mellett érvényesülni, akinek a nápolyi közönség kis túlzással még a lélegzetvételét is kitörő ovációval fogadta. Az orosz szoprán egészen finom, törékeny piano hangjai nyomán Aida legelső áriáját („I sacri nomi di padre, d'amante!”) az első felvonásban a felső páholyok rögtön ismétlésre ítélték, végül sikertelenül. Netrebko egyébként mintha az egész művet ezekre a már-már üvegvékonyságú, rettenetesen érzékeny magasságokra hegyezné ki, mely pillanatokból az egyik azért mégis csak arra mutatott rá, hogy a művésznő (királynő, cárnő, ez így mind együtt) is ember.

A Nílus-parti duettben tört meg egy pillanatra a hangja, melyet Kaufmann ügyes ritmusú továbblendüléssel palástolt el. Persze ekkor már a fantasztikus érzelmi töltettel előadott nagyária („O patria mia!”) nemhogy a San Carlót, de egész Nápolyt megbabonázta. Netrebko az elmúlt években egyébként teljesen tudatosan váltott a drámaibb repertoárra, és ez az erőszaktétel azért visszaköszön a hangjában is, mert hát hiába a sok fenséges pianissimo, ha a mélyebb hangfekvésben a dallamok sokszor erőltetetten, nem természetesen szólalnak meg.

Azért az igen ritka, hogy valaki a leglíraibb szerepek után egészen Aidáig, sőt Turandotig merészkedik, ugye ennek a sornak volt egyik ékes darabja az idén januárban Budapesten is előadott Verdi Requiem, és lesz már-már groteszk megvalósulása Netrebko évvégi Bartók, Kékszakállú-turnéja, melyet decemberben szintén Budapesten zár majd – és ha mindez nem lenne elég, szintén Köpeczivel.

Ami a szopránoknál Anna Netrebko volt a 2000-es évek első évtizedeiben, az a tenoroknál Jonas Kaufmann. És még a karrier dinamikája is hasonló, hiszen hiába mondják, hogy a tenor sikere a magas hangokban rejlik, a sokkal kifizetődőbb és népszerűbb szerepek java ugyanúgy a drámaibb repertoárban bújik meg, ahol ráadásul már alig-alig van egy-két magas C.

Ezért váltogatja az elmúlt években Kaufmann Otellót és a súlyosabb Wagner-szerepeket Radamesszel, kicsit megpihenve egy-egy Toscában, mégis ügyesen maga mögött hagyva például az egyszer kipróbált Trisztánt vagy a meglepően hanggyilkos Des Grieux szerepét. És a mélyítésnek ennek megfelelően nála is megvannak a következményei. A védjegyévé vált pianókat egy ügyes megoldással, az úgynevezett messa di voce technikával toldotta (foldozta) meg, ami egyetlen igazi áriájának („Celeste Aida”) végét is megpecsételte. A magas B hangok nem bírnak átütő erővel, a sor lezárása viszont továbbra is utánozhatatlan, ahogy finom pianón kezdi el, beleerősít, majd a végére elhalkul.

Mindig elmondják Kaufmann-nal kapcsolatban, hogy nem a kegyetlen harcost, hanem az érző szerelmest mintázza meg, így hangban is és ez valamelyest persze kompromisszumtétel arra nézve, hogy akusztikájában jószerivel maga alá gyűri a zenekar. A mű végén Aida és Radames kettőse egészen lélekfacsaró, pláne tudva, hogy mindkét énekes a legérzékenyebb pillanatokban tündököl a leginkább.

És nem ejtettem még szót a hazai pályán daloló, Amonasrót megformáló Luca Salsiról. Ő mintha csak úgy arra tévedt volna, úgy énekelte el a szerepet, nem rátelepedve a többiekre, inkább erős, sűrű baritonjával elegánsan megtámogatva a többi előadót.

Azt gondolom, hogy ez az egyik utolsó olyan alkalom volt, amikor ezt az operát ilyen technikai pallérozottsággal és érzelmi amplitúdóval a maga letisztultságában, ráadásul mindenfajta elborult rendezői víziótól lecsupaszítva hallhatta a közönség. Legalábbis legközelebb, amikor újra így szólal majd meg, az már feltételezhetően egy másik korszak operajátszása lesz, új énekesekkel és talán új művészi hagyományokkal.

Mint azt az il Pungolo nápolyi napilap is megírta: „Aligha lehetünk tanúi életünkben még egy ilyen zenei hőskölteménynek. A közönség egyfolytában, s egyre jobban tombolt.”

Más kérdés, hogy az idézet az 1873-as nápolyi Aida-bemutatóról szól, ahol a művet még maga Verdi vezényelte. És milyen érdekes, másfél évszázad alatt olyan sok minden nem is változott. Akkor mégis lehetünk optimisták?