Fényes acélgömbök és pszichedelikus színvilág. Tűzpiros paróka és a hippikorszak merész, meztelen performanszai. Tucatnyi fallikus forma, medúzává változó dísztökök, végtelen tükörillúziók és persze pöttyök mindenütt. A 97 éves korában meghalt outsider-szupersztár, Kuszama Jajoi munkáival a közösségi médiában valószínűleg az is találkozott, aki nem ismerte a művész nevét.
Bár már a nyolcvanas–kilencvenes években is jelentős elismeréseket kapott, a legtöbbekhez a 2010-es években jutott el a pop-art, a minimalizmus és az avantgárd hívószavaival leírható művészete. A kiállításaira szóló jegyek világszerte pillanatok alatt elfogytak jó ideje, és a rajongók órákon át álltak sorba csak azért, hogy 30 másodpercen át csodálhassák az alkotásait. Amelyeket amiatt kezdett el készíteni, hogy segítsenek megbirkózni a gyötrő hallucinációival.
Kuszama évtizedeken át egy tokiói kórház pszichiátriai osztályán élt, és hetente hat napon át az út túloldalán lévő műtermében dolgozott. Nagyszabású egyéni kiállításai voltak Mexikóvárosban, Rióban, Szöulban, Tajvanon és Chilében, valamint jelentős tárlatait lehetett megtekinteni az Egyesült Államokban és Európában is. 2017-ben Tokióban megnyílt a saját múzeuma és ugyanebben az évben egy hatalmas pöttyös szalaggal tekerte körbe a washingtoni Hirshhorn Múzeum épületét. 2021-ben a New York-i botanikus kert fáit öltöztette piros-fehér pöttyös ruhába, 2023-ban a tiszteletére színes pöttyökkel aggatták tele a Louis Vuitton legnagyobb párizsi üzletének homlokzatát, az egy évvel később, Ausztráliában nyílt tárlata pedig az ország történelmének legnépszerűbb kiállítása volt.
Bár egyes kritikusokat komolyan meglepett, hogy az utóbbi másfél évtizedben Kuszama a világ egyik legnépszerűbb művésze lett, és jó ideje mesés összegekért cserélnek gazdát a művei, ő maga mindig is úgy vélte, hogy a művészettörténetben betöltött helyét nem a művészeti establishment fogja eldönteni. „El sem tudom képzelni, hogyan fogják besorolni a munkásságomat a halálom után – mondta egyszer. – Jó érzés kívülállónak lenni.”
A boldogtalan kislány, aki lerajzolta a hozzá beszélő virágokat
Kuszama a saját családjában is kívülállónak számított. 1929-ben született a japán Nagano tartomány középső részén fekvő Macumoto nevű vidéki városban. Bár jómódú szüleinek sikeres virágkertészete volt, visszaemlékezése szerint meglehetősen boldogtalan volt a gyerekkora. Az édesanyja rendszeresen azzal bízta meg, hogy kémkedjen az apja és szeretőinek légyottjai után. Aztán a kétségbeesett anya Kuszamán vezette le a dühét, és számtalanszor bántalmazta őt.
A szülei nem támogatták azt sem, hogy Kiotóba költözzön festészetet tanulni, ezért többnyire a kertészetük virágait rajzolta hosszú órákon át. Itt tapasztalta meg az első hallucinációkat is: a virágok megmozdultak körülötte és beszéltek hozzá. Az volt a megküzdési stratégiája, hogy lerajzolta mindazt, amit látott maga körül.
A második világháború idején besorozták az akkor kiskamasz Kuszamát, és a japán légierő katonáinak ejtőernyőket kellett varrnia. Később teljesült a vágya, és Kiotóban kitanulta a nihonga nevű hagyományos japán festészeti technikát, azonban egyre inkább úgy érezte, ki kell bővítenie ennek korlátait.
A Végtelen háló és a halfejleves
1958-ban elhagyta Japánt, és New Yorkba költözött. 27 éves volt, amikor a visszaemlékezése szerint ruháinak bélésébe varrt néhány száz dollárral, 60 selyem kimonóval és néhány rajzzal érkezett meg az Egyesült Államokba. Az volt a terve, hogy utóbbiak eladásából tartja majd fenn magát. Saját elbeszélése szerint kezdetben ételmaradékokon élt, egyebek között egy halárus szemeteséből összeszedett halfejekből főzött magának levest.
Az Infinity Net (Végtelen háló) című sorozata hozta meg neki az áttörést. A széria a Pacific Ocean című korábbi akvarelljeinek darabjait gondolta újra, amelyeket azt követően alkotott, hogy Tokióból először repült át az óceán fölött, és megfigyelte a hullámok mintázatát. Az Infinity Net első darabját 75 dollárért adta el művésztársainak, Frank Stellának és Donald Juddnak, 2014-ben pedig az akkor az élő női alkotók között rekordot jelentő 7,1 millió dollárért (mai árfolyamon több mint 2,2 milliárd forint) cserélt gazdát a White No 28 című vászna, amely ugyancsak ehhez a szériához tartozik.
New Yorkban, aztán egy tokiói pszichiátrián
1963-ban Kuszama elkezdett „puha szobrokat” készíteni. Olyan bútorokat és egyéb használati cikkeket vagy lakberendezési tárgyakat, amelyeket fehér, kitömött fallikus alakzatok borítottak. Saját elmondása szerint arra törekedett, hogy legyőzze a szex iránti undorát, a családjában ugyanis azt tanították neki, hogy az szégyellnivaló.
Úgy fest, működött a terápia, a hippikorszak idején ugyanis Kuszama a „flower power” papnőjeként kívánta pozicionálni magát. Testfesztiválokat és performanszokat szervezett, mások mellett a New York-i Értéktőzsde épületéhez vagy a Szabadság-szobor lépcsőihez hívott össze ruhátlan bulizókat, Richard Nixonnak pedig levélben ajánlotta fel, hogy ha az elnök véget vet a vietnámi háborúnak, vele tölt egy éjszakát.
Bár már abban az időben nagy tömegeket ért el a művészete, úgy érezte, az 1960-as évekbeli, férfiak által dominált New York-i művészeti szcénában nem kapja meg a megérdemelt kedvező fogadtatást, ezért csalódottan, depressziótól sújtva 1973-ban visszaköltözött Japánba, négy évvel később pedig önként jelentkezett egy művészetterápiás foglalkozásokat kínáló tokiói pszichiátrián. Az ottani terápia megadta neki azt a stabilitást, amelyre szüksége volt annak érdekében, hogy zavartalanul folytathassa projektjeit. Úgy döntött, élete végéig ott marad, és mindennap reggeltől estig a közeli műtermében dolgozik.
1993-ban Japán első olyan önálló művésze lett, aki az országot képviselte a velencei biennálén. 2001-ben a japán kulturális, tudományos és művészeti életben nyújtott kiemelkedő teljesítményt elismerő Asahi-díjban részesült. Négy évvel ezelőtt pedig 10,5 millió dollárt (3,3 milliárd forint) fizettek egy festményéért, az utóbbi években tehát kétségkívül a világ legkelendőbb művésze lett, és a női alkotók között a legdrágábbak közé tartoztak az alkotásai. Persze nem csak a gyűjtők közt nőtt meg a nimbusza. A londoni Tate Modernben rendezett tárlata annyira népszerű volt, hogy a nagy érdeklődés miatt több ízben kellett meghosszabbítani, végül három éven át volt látható.
Kuszama ritkán adott interjút, azonban pár éve a Guardiannek lehetősége nyílt rá, hogy emailben feltegyen néhány kérdést neki. Arra, hogy milyen előnyökkel járt, hogy évtizedek óta egy pszichiátrián töltötte a napjait, azt válaszolta: „Lehetővé tette számomra, hogy mindennap alkossak, és ez megmentette az életemet.”
