A fenenagy liberalizmusban nem egyszerű kelet-európainak lenni, ha nem egyenesen lehetetlen

Nehéz dolog kelet-európainak lenni a progresszív északon, ha nem egyenesen lehetetlen. Nagyjából így lehet összefoglalni az idén Cannes-ban fődíjat elnyert Fjord cselekményét röviden, de mint ahogy bármelyik másik társadalmi konfliktust, ezt sem lehet ennyivel elintézni. Lehetünk vallásosak, románok, nevelhetünk öt gyereket, taníthatjuk őket a Bibliából, járhatunk vasárnap templomba, abban a fenenagy szabadságban mindent lehet, csak pont azt nem, amit mi szeretnénk csinálni. Nem, még ez is egy leegyszerűsítés, úgyhogy inkább tényleg kezdem a sztorival.

Mihai Gheorghiu (Sebastian Stan) román mérnök, aki a norvég felesége, Lisbet (Renate Reinsve) miatt a skandináv ország egyik kisvárosába költöznek, öt gyerekükkel együtt. Egy szigorú vallásos közösség szabályai szerint élik az életüket, a gyerekeknek nincs mobiljuk, nem hallgathatnak zenét, rendszeresen kell imádkozniuk, ha rosszat tesznek, azért büntetés jár. A gyerekek testneveléstanára az egyik órán véraláfutásokat talál a két legidősebb román gyereken, Elián (Vanessa Ceban) és Emmanuelen (Jonathan Ciprian Breazu). Az iskola egy másik tanára arról hallott egy beszélgetést, hogy az anyjuk megütötte a gyerekeket. A helyi szociális munkás a gyerekvédelemhez fordul, ami a szigorú norvég szabályok szerint azt jelenti, hogy azonnal kiveszik az összes gyereket a családból, és csak egy hosszadalmas jogi eljárás és per után kerülhetnek talán vissza hozzájuk.

A román Cristian Mungiu filmje ennek a helyzetnek a szenvtelen, rideg, kíméletlen, lépésről lépésre végigvitt kivitelezése, ahol a norvég kisváros közösségének tagjain, például a szomszédban élő iskolaigazgatón és annak bajkeverő lányán keresztül nagyon hamar kiütközik az, hogy nagyjából mindenki addig progresszív csak, amíg saját magáról vagy a közvetlen közeléről van szó, és az elfogadásnak a csírája sincs meg, ha tőlük homlokegyenest különböző értékrenddel találkoznak. Hogy egy gigantikus képzavarral éljek: a véres kard az atyai jellegű pofon. Mivel a gyerekvédelem bántalmazást sejt a foltok hátterében, a csak angolul beszélő férjet kihallgatja a rendőrség is, ahol rögtön kiderül, hogy nem feltétlenül ugyanazt értik a pofonon vagy az odacsapáson, és Mihai is pontosan tudja, hogy ezzel még visszaélhetnek ellene. Hiszen ők lesznek a románok, akik vallási fanatikusok és verik a gyerekeket.

A kérdés nem az, hogy valóban verik-e őket – a film elején mi is látunk egy felfokozott, másra veszélyes helyzetben egy spontán taslit –, hanem az, hogy miután rájuk süti ezt a norvég családvédelem, hogyan tudják ezt a bélyeget lekaparni magukról. A rendszer olyan, mint a porszívó: felszív, és ha már a csőben vagyunk, akkor muszáj végigmenni a porzsákig. Csak éppen Norvégiában a porzsák az börtönbüntetést is jelenthet.

Mungiu előző filmje, az R. M. N. azt próbálta megpiszkálni, hogy Erdélyben hogyan tudnak megélni a különböző népek, legyen szó magyarokról, románokról, vagy a bevándorló pékekről, akiket csak a bőrük színe miatt is elüldöznek onnan. Már az előző mondatból kiderül, hogy nem túl harmonikusan. A Fjord ezt a fajta, idegenekkel szembeni gyanakvást és kettős mércét megfordítja, mondván hogy nem belülről, egy nemzetből fakad, hanem általánosságban, egy társadalmi berendezkedés északi tükörképében is. Mungiu nem úgy írta meg a szereplőket, hogy egyértelmű legyen, kik a büdös bunkó szentfazekak, és kik a képmutató Soros-bérencek. A Gheorghiu-gyerekek komoly vallási nevelést kapnak, de nem boldogtalanok, ahogy a szülők sem rossz emberek, még ha a határozott román akcentussal beszélő Mihai hirtelen haragú is. Egy szép, de szomorú vicc: az államilag elrendelt haragkezelési találkozón ránézésre egy norvég születésű ember sincsen.

De a velük szemben álló norvégok sem azok, akik boszorkányüldözést szeretnének, még ha gyanakodóak is. Elhangoznak olyan mondatok, hogy először kis ideig figyelni kellene a családot, mielőtt bevonják a gyerekvédelmet, de végül a szabályok miatt ezt elvetik. Ha van gonosz és megátalkodott dolog a Fjord társadalomképében, akkor az a szabályokon alapuló rendszer, ami egy rossz elkerülése érdekében valami egészen másféle rosszat eredményez. A rendszert nem lehet megváltoztatni, csak végigmenni rajta. Maximum reménykedhetünk, hogy úgy megyünk végig rajta, mint az egyik Gheorghiu-gyerek, aki mintha pár pillanatig az egyik jelenetben vízen járna.

A Fjordra felszínesen lehetne azt mondani, hogy egy szatíra, ami görbe tükröt tart a társadalom elé, csak éppen nem vicces, és a tükre egyáltalán nem görbe. Mungiu szándékosan messze tartja a kamerát a szereplőitől, széles totálokban, másokkal együtt mutatja őket, és csak ritkán enged meg olyan gesztust, mint egy hangosan lebegő norvég zászló, ami hirtelen felbukkan a család ablakában, amikor értesítik őket a gyerekek kiemeléséről. Társadalomkritika, de egyszerre két társadalomé is. Szép gesztus, hogy a két főszereplő szimbolizálja ezt a kettőt.

A Lisbetet alakító Renate Reinsve általában minden szerepében szimpatikus, ezt sikeresen tompítják itt a vallásos visszafogottság minden előnytelen eszközével. De mégis Lisbet karaktere a norvég, a helyi, aki helyiként sem tud eligazodni ebben az egészben. A férjeként Sebastian Stan kopasz, szemüveges, borostás, és pont úgy öltözködik, mint akit valami lehetetlen műsoridőben behívnának a köztévébe szakérteni egy senkit sem érdeklő témáról. Stant a széles közönség Amerika Kapitány ellenségeként/cimborájaként ismerheti, vagy éppen egy sokkal elvetemültebb gonoszként, a fiatal Donald Trumpként. Ha jól nézem a filmjei listáját, a konstancai születésű színésznek ez az első szerepe, amikor románt alakít. Őt sem sikerült annyira elrondítani, hogy ne látszódjon ki alatta a Marvel-figura, de a tehetetlen gesztusai, mozdulatai mind hitelesek.

Ahogy a film is az, mégis hagy valami hiányérzetet maga után. Mungiu bevallottan vitaindítónak szánt a Fjordot, hogy a fejlett társadalmak szembesüljenek olyan kritikával, amiket nem biztos, hogy eddig megkaptak. A vitaindítók meg tudnak állni önmagukban is, de ebben az esetben ez nem feltétlenül kielégítő. Ami a Mungiu családdal történik, az tanulságos lehet minden nyugati társadalomnak, de azok a társadalmak lehet, hogy a vita helyett megállnak egy cannes-i fődíjnál.

A Fjord premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt, mi Karlovy Vary-ban láttuk. Egyelőre még nincsen bejelentve a magyar premier időpontja.