A háromhavi bérüket is simán rászánták egy nyaralásra a jómódú budapestiek száz éve

Az 1860-as években kéjutazásnak nevezték a társasutakat, amikre elsősorban a vasút fejlődése kínált lehetőséget, és ebben az évtizedben a legtöbbet Triesztben kéjelegtek a fővárosiak. Ezt a Budapest nyaral című tárlaton tudtuk meg, ahol Budapest Főváros Levéltárának forrásadottságaihoz alkalmazkodva 30 tabló mutatja be az utóbbi szűk 150 év nyaralási trendjeit, a kedvelt utazástípusokat és úti célokat.

Amint az intézmény által őrzött dokumentumokból kiderül, az esztergomi ügyvéd, Havasi Endre például az 1867-es párizsi világkiállítás felkeresésére szervezett kéjutazásra fizetett be, a Gergelyi házaspár a férjnek úgy háromhavi fizetését költötte egy körútra, Rottmann Elemér építész 2 hónapra Észak-Karintiába küldte a családját 1930-ban, míg ő odahaza a lakás kifestésén dolgozott, Albert István adóhivatali kistisztviselő pedig a motorozás iránti szenvedélyét követve kelt útra Ausztria és Németország felé a társaival.

A józsefvárosi fogorvos, dr. Bugsch Gusztáv jól menő praxisa viszont nem engedte, hogy hosszabb időre bezárja a rendelőt, ezért 1909-ben a budai villaövezetben töltött a családjával némi időt, Borsos József mérnök és felesége, Szécsi Teréz az olasz part mentén hajóztak, míg Selmeci Ferenc főművezető turbinaszerelő és felesége, Bauer Teréz varrónő életükben először 1965 szeptemberében jártak Nyugaton, és az általuk bevallott vámtételek között 20 pár nejlonharisnya, 3 orkánkabát, 10 rúzs és 9 körömlakk szerepelt. Ha pedig Riminiben szottyant volna valakinek kedve egy brassóihoz, akkor a magyar szállodás, Aczél Arthur Grand Hotel Hungariájában kellett megszállnia, az ugyanis a francia mellett magyar konyhával is várta a vendégeit.

Hogy kerülnek a levéltárba a strandfotók?

Ez persze így természetes, de vajon hogy kerülnek egy közlevéltárba a hajdani nyaralók feljegyzései, fényképei és képeslapjai? Hát úgy, hogy a hivatalok és szervezetek iratanyaga mellett a levéltári törvény lehetőséget ad magániratok gyűjtésére is. Ez utóbbit, tudtam meg a Budapest nyaral egyik kurátorától, Lukács Anikótól, az intézmény nagyjából 20 éve gyakorolja.

Ez idő alatt 500, zömmel a középosztályhoz tartozó magánszemélytől vagy családból érkezett be a levéltárba ilyen-olyan kiterjedésű iratanyag (ezeket fondoknak nevezi a szakirodalom), és a tendencia az, hogy egyre többen bízzák Budapest Főváros Levéltárára a személyes vagy családi archívumukat. Az ebbe tartozó iratok végigkövetik az életet a születéstől az iskolai bizonyítványokon és okleveleken át a házasságkötés és a munkavállalás dokumentumain keresztül az elhalálozáshoz kapcsolódó papírokig. A kutatók számára persze a naplók, az emlékiratok, illetve a fotóalbumok az igazán értékesek. A magániratos fondokban jelenleg nagyjából 100 ezer fotó található, és azt figyelték meg a levéltárosok, hogy az anyagokban rendszerint kiemelt helyet kapnak az üdüléssel kapcsolatos dokumentumok. E felismerés nyomán állították össze a Budapest nyaral című tárlatot.

A Budapesten belüli nyaralók, akik miatt megváltozott a főváros szerkezete

Lukács Anikó szerint a 19. század második felében a nyaralás mögött érezhető volt némi trendkövetés és társadalmi kényszer is. Aki tehette, rászánta a pénzt, hogy azokra a helyekre jusson el, amiknek nagy volt a presztízsük.

Bár azért, ahogy egyre többen indultak nyaralni, a csillogó kellékek közül ez-az kikopott. Az 1960-as években először Bécsben járó Selmeci házaspár naplójában például ezt olvassuk: „Megittunk 2 kisüveg sört, persze éhgyomorra, mert ott nem lehetett a hazait kipakolni. Viszont vigyáztunk a valutára. Így is nagyon szép és jó volt. A műsor után kimentünk a Parkba és ott egy padon megebédeltünk.” A Balaton-partot még a kilencvenes években is elárasztó hűtőtáskás turisták egyik első képviselőit csíphetjük ebben a forrásban nyakon.

És bár egészen más okok miatt, a szabadban elköltött ebéd már az első nyaralni indulóknak is fontos motivációjuk volt. Modern értelemben vett nyaralásról a 19. század közepétől beszélhetünk. És nem utolsósorban amiatt indultak útnak a jobb módúak, mert az akkoriban terjedő orvosi elméletek és reformmozgalmak zsúfoltként, büdösként és egészségtelenként írták le a nagyvárosokat, amelyek alaposan megtépázzák az ott lakók idegeit. Emiatt egyesek diétát, mások sportolást, megint mások meztelen táncot tartottak hasznosnak a fittség megőrzése érdekében, és úgy gondolták, lehetőség szerint nyárra célszerű elhagyni a zsúfolt, büdös, egészségtelen nagyvárosokat. Vagy legalább azoknak a szélén tölteni a szünidő javát.

A tárlat egy izgalmas része a fővároson belüli nyaralást mutatja be. E szerint a 19. század második felében a lipótvárosiak a Sváb- és Széchenyi-hegyre vonultak el szívesen, a teréz- és erzsébetvárosiak körében pedig a Városliget környéke állt az első helyen, az 1870-es évektől aztán megszerették az egyre inkább kiépülő pestszentlőrinci nyaralóövezetet is. Annak, hogy a fővárosiak között divatba jött a nyaralás, az urbanisztikára is lehetett hatása Lukács Anikó szerint. Részben ehhez a trendhez köthető például a főváros peremkerületi infrastruktúrájának kiépülése is. Számos magas rangú fővárosi képviselőnek volt ugyanis villája a budai hegyek között, nekik fontos volt természetesen, hogy jó minőségű utakon közelíthessék meg a nyaralóikat, és a megfelelő szerveknél lobbiztak is ezért derekasan.

Fürdőre, hegycsúcsra, tengerre!

Persze, aki tehette, még messzebbre ment. Kelet-Közép-Európában az idegenforgalom kezdetei elsősorban fürdőhelyekhez kapcsolódtak, amelyek felkeresése egyre szélesebb körben vált elérhetővé és népszerűvé. A fürdőre járás a 19. század végén már a polgári életforma részének számított, az Osztrák–Magyar Monarchia több száz csobbanóhelye közül a magyarok körében Gräfenberg, majd Karlsbad (ma Karlovy Vary) és Marienbad (Mariánské Lázně) voltak a top desztinációk. De újabb és újabb nemzedékeket vonzottak az alpesi turizmus léggyógykúra-helyszínei is.

A Monarchia másik fele, vagyis Ausztria egyébként évtizedeken át a budapesti középosztály kiemelt nyaralási célpontja volt. Az 1880-as évek közepén az üdülni induló fővárosiak tizede ment oda, döntően az Alpok hágói felé, messze felülmúlva ezzel a Kárpátokat, a Balatont és más külföldi spotokat. És bár a Kassa–Oderbergi vasút 1871-es megnyitását követően a magaslati időtöltésre a Tátra olcsóbb megoldást kínált, az osztrák célvárosok fölénye lényegében az 1930-as évekig megmaradt. Nem utolsósorban azért, mert az autós és motoros közlekedés terjedése miatt addigra a vasútvonalaktól messzebb eső helyszíneket is könnyebb volt a turistáknak megközelíteniük.

Trieszt 1861-től, Fiume 1873-tól állt közvetlen vasúti összeköttetésben Budával, az észak-adriai térséget így könnyűszerrel elérhették a budaiak és a pestiek, akik eleinte főként tavasszal, később pedig a nyári hónapokban is szívesen keresték fel az 1880-as évektől kiépülő Abbáziát. „Az üdülő magyar megdöbben, ha eszébe jut az átélt nyirkos, ködös, napfénytelen tél, a fogvacogtató tavasz, dideregve csomagol s nyakra-főre siet az Adria mosolygó partjaira, ahol örök a verőfény, lágy a szellő s langyos a tenger hulláma” – ragadta meg a lényeget a Magyar Nemzet szerzője a 20. század legelején.

Persze nem mindenki indult az Adria felé. Az észak-itáliai fürdővárosok között a Trieszthez közeli Grado és Velence strandszigete, a Lido vált népszerűvé a középosztálybeliek között, a 19. század végére igazán divatossá váló tengerparti üdülőhelyek viszont (mint Oostende vagy Nizza) a távolság és a közlekedés nehézségei miatt csak a tehetősebbeknek jelentettek opciót. És bár, mint arról volt már szó, az 1867-es világkiállítás sokakat vonzott Párizsba, a francia főváros mint úti cél 1914 előtt és pláne a két világháború között háttérben maradt az itáliai és ausztriai utak gyakorisága mögött. Akkor már inkább Monte-Carlóba mentek a budapestiek.

Ács Kató és Kertész László rendező például az írónő által vezetett napló szerint Cannes-ból ruccantak át oda, hogy egy kaszinóban tegyék próbára a szerencséjüket, de maradt pénzük egzotikus gyümölcsökre, sőt, megkóstolták és ízletesnek találták a Coca-Colát is, aminek pedig nyugati frissítő lévén lesújtó volt a sajtója idehaza. Ács Katót, bár a Kádár-rendszer híve volt, lenyűgözte az árubőség, a luxus és az elegancia, de a nyomor és az emberi szenvedés jeleit is észrevenni igyekezett. Ezt elvégre jól ismerhette a hazai propagandából, és alighanem megerősítést keresett.

Városlátogatás Baedeker úr útmutatása szerint

Az utazástörténetben a világkiállítások kétségkívül választóvonalat jelentenek, ezekre szervezték ugyanis az első társasutazásokat, mondta Lukács Anikó. Ezeknek több előnyét is kiemelték a korabeli lapok. Az olcsóbb útiköltséget, a szállás biztosítását, az idegenvezető nyelvtudását, valamint a magánszemélyek előtt zárt intézmények felkeresésének lehetőségét egyebek között. Arról viszont nem szól a fáma, hogy a napjaink repülős-buszos-hajós útjain elmaradhatatlan turistacsapdák már akkor is szerepeltek-e a programok között.

Ha a nyaralások történetéről beszélünk, feltétlenül szóba kell hoznunk Karl Baedekert, akinek a családnevéből a bédekker szavunk származik. Baedeker 1832-ben vásárolta meg azt a kiadót, ami Utazás a Rajnán Mainztól Kölnig címmel megjelentetett már egy útikönyvet, ami a későbbi Baedeker-kiadványok alapja lett. Akkoriban senki nem szentelt viszont olyan odaadó figyelmet a részleteknek, a pontosságnak és a szórakoztató stílusnak, mint Baedeker. A védjegyévé vált aranyozott betűs, piros kötésű könyvek tartalmazták a legmegbízhatóbb adatokat a műemlékekről, a szálláshelyekről és lehetőség szerint az aktuális árakról is. 1844 után pedig a legfontosabb látnivalókat csillaggal rangsorolva segített megtervezni az utazások sarokpontjait. 1846-tól franciául, 1861-től angolul is kiadták a bédekkereket, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig már Európa-szerte e kiadványok útmutatásaiból tájékozódtak az utazók.

A Gerenday család a levéltárban őrzött archívumában vannak is bédekkerek, de Lukács Anikó szerint az útikönyvek és a sajtótudósítások mellett a nyaralás megtervezésekor a családon belül generációról generációra hagyományozódó tudásnak is fontos szerepe lehetett. Gerendayék például, amikor Párizsban jártak, évtizedeken át ugyanabban a hotelben szálltak meg.

Sínpáron, két vagy négy keréken, netalán hajón

Az autózás az első világháború után vált a turizmus részévé. Itthon a Magyar Touring Club 1927-es megalakulása jelezte az összefonódásukat. A külföldi mintára létrehozott egyesület az „automobilizmus és a motorsport” keretei között a turizmus fejlesztése érdekében tevékenykedett. Az utak elmaradottsága viszont még az 1930-as évek közepén is jókora akadályt jelentett, az ország első betonútja ugyanis ugyancsak 1927-ben készült el, de az M7-es még a rendszerváltozás után is döcögött. A hitleri Németország és a fasiszta Olaszország jó minőségű sztrádái azonban, tudtuk meg a tárlaton, olyannyira vonzók voltak a hazai autós turisták számára, hogy külön túrákat szerveztek a kipróbálásuk érdekében, és nyakló nélkül fotózták a tükörsima útszakaszokat.

Az autózás abban az időben természetesen a vagyonosabb rétegekhez kötődött, a motorozás pedig az alsó középosztály tagjai számára kínált lehetőséget, hogy felfedezzék a világot maguk körül. Az autóval és motorral útnak indulók csoportjai az 1960-as években csodálkoznak egymásra, méghozzá a Kádár-kor kempingjeiben.

És ott vannak még a hajózók is természetesen. A kiállításon azt olvassuk, a hazai kínálatban 1927-től jelentek meg a mediterrán luxusutak. Az olasz tengerhajózási társaságok motoros óceánjáróin nagyjából másfél havi köztisztviselői fizetésért szállhatott vízre a magyar. Borsos József fővárosi mérnök és felesége, Szécsi Teréz 1933 májusában a Trieszt–Patrasz–Messinai-szoros–Nápoly–Genova–Marseille–Barcelona–Tarragona–Valencia–Marseille–Genova-útvonalon hajóztak, 1934 áprilisában Velencéből indulva előbb Szicíliában, majd Észak-Afrikában és Görögországban kötöttek ki, és akkor Trieszt volt a végállomás. 1937 május–júniusában pedig egy olasz part menti utat tettek meg, de érintették Máltát, Patraszt és Dubrovnikot is. A legköltségesebb utazásuk azonban az olaszországi nászút volt, amiért a férj 8 havi fizetésének megfelelő összeget kellett leszurkolniuk.

Az idők változhattak ugyan, a hajóutaknak azonban mindegyik rendszerben akadtak szerelmesei. 1958 nyarán az IBUSZ és a román Carpati utazási iroda 152 magyar turista számára közösen szervezett háromhetes földközi-tengeri utat. A Transilvania gőzös utasai művészek, újságírók, tudósok, egyetemi tanárok, orvosok és mérnökök, vagyis a korabeli tudáselit politikailag megbízható tagjai közül kerültek ki. Az ugyan nem derül ki a tárlaton, hogy a csoport teljes létszámban tért-e haza, vagy valaki megpattant esetleg valamelyik kikötőből, az viszont valószínű, hogy az ország korlátozott devizakészlete miatt többeknek korábbi emigráns rokonok segítségével kellett kiegészíteniük a költőpénzüket.

Sós víz és sós könnyek

A tárlaton szó esik még a velencei galambetetés évszázados hagyományáról, arról, hogy miként árasztották el a textilipari dolgozók az addig arisztokratikus Balatonföldvárt, és miként lett a Kupa vezér Szállóból Kistext-üdülő 1947 után. Az egyik tabló azt mutatja be, hogy hogyan támogatta a Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapja a kevésbé tehetős családokat, egy másikon pedig a falusi nyaralóbérlés gyakorlatáról olvashatunk, és megtudhatjuk azt is, hogy aki családosan indult nyaralni a 20. század első éveiben, nem ritkán magával vitte a személyzetet.

Lukács Anikó azt mondta, a kiállítás készítése során általa megismert fotók és iratok arról győzték meg, az utazás sokkal nagyobb élmény lehetett akkor, amikor a nyaralóknak nem álltak rendelkezésére az úti céljukról fotók előzetesen. Emiatt nem ritkán szó szerint az ismeretlenbe mentek az üdülni indulók. Ezért aztán hevesebben reagáltak a látottakra, mint a mai turisták java.

A kiállításon olvasható naplórészlet szerint például, amikor egy, a 20. század elején Luzernbe érkező család a vonatról leszállva meglátta a havas hegycsúcsokat, egymás vállára borulva zokogtak percekig. Persze az idők folyamán az érzelmi intenzitás kopott. Vagy az is lehet, hogy nem álltak rendelkezésre hozzá a megfelelő szavak. Volt szó már Selmeci turbinaszerelőről Bauer Teréz varrónőről, akiknek a hatvanas évek közepén sikerült a tengerhez is eljutniuk. Az élményről lakonikusan ennyit jegyeztek fel:

„Teri bement, vagy 100 métert a tengerbe és megkóstolta a vizet. Hát sós volt.”

Budapest nyaral
Budapest Főváros Levéltára (aula).
Kurátorok: Lukács Anikó, Nagy Ágnes
Látogatható: 2027 májusáig.