Fellinit és a Csinibabát egymásra úsztatva mutatja meg, mi az a dolce vita

Egymás mellé pakolható-e a reneszánsz és a romantika? Elfér-e egy térben Dante és Plinius? Fedezhetők-e fel utak Molnár C. Páltól Ország Liliig, nem rúgja-e le a falról Csontváry Kosztka Tivadar Vaszaryt? A Dolce vita című kiállítás bejárása után az utolsót kivéve mindre igennel válaszolhatunk. A Magyar Nemzeti Galéria nyári blockbusterét az örök és az efemer, a sziklák és a hullámok, a birtokba vétel és a rácsodálkozás fogalomkörei szervezik. Templombelsőket látunk, és pogány rítusokat. Fehér vitorlákat Velencében, monumentálissá nagyított, áthatolhatatlan firenzei palotakaput és persze Róma-mozaikokat. A Dolce vita felvonultat vaskost és légiest, közelképeket és távlatokat, termeiben szétszálazhatatlanul ér egybe a szakrális és a profán, a fennkölt és az irónia. A tárlat körvonalazza, hogy fest az édes ötvennél is több árnyalata.

Az Itália-élmény csak töredékes lehet

Az alcím Itália élménye két évtized magyar művészetében, és ennek megfelelően a kiállítás két régebbi tárgy kivételével a 19. századtól a kortársakig tartó, az Appennini-félsziget ihlető hatására fókuszáló válogatást kínál. Az MNG földszinti kiállítóterébe 75 alkotó közel 150 műve került, zömmel a házigazda intézmény és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből, ezzel a Prágai Adrienn által rendezett tárlat a raktárak gazdagságát is sejteti. A szelekció persze végtelenül szubjektív és összerendezhető lett volna természetesen máshogyan is. De ez passzol a koncepcióba, hiszen a Dolce vita Itália megismerésének és az ott szerezhető tapasztalatoknak az esetlegességét is színre viszi. Azt demonstrálja végső soron, hogy se a Róma-, se az Itália-élmény nem lehet egészen egész sosem. Elcsenni belőle csupán cserépdarabokat lehet, megérteni legfeljebb történettöredékeket.

Ennek szellemében a kiállítás sem megfellebbezhetetlen narratíva megfogalmazásában érdekelt, inkább a körkörösségre, a figyelem szóródására és az asszociációkra épít sokat, és ugyanez okból merészen vegyíti a korszakokat és a médiumokat. Ennek köszönhetően például rácsodálkozhatunk, hogy a Máté András 1966-os Malév-plakátján szereplő modell külseje mennyire hasonlít a másfél száz évvel korábban készült, Pásztorlányka című Ferenczy-plasztika arcvonásaira.

Pásztorlányka, márványból

Ferenczy István 1818-ban elgyalogolt Rómáig, hogy Bertel Thorvaldsen műhelyében tanulja ki a klasszicista szobrászat fogásait. A nemzeti szobrászművészetünk programművének tekinthető Pásztorlánykát tehát egy izlandi származású dán művész mentorálása alatt, a mediterrán világ központjában faragta márványba. Ezzel a plasztikával indul a Dolce vita. A Pásztorlányka egyszerre törékeny, illetve hát nagyon is szoborszerű. A kacérságában van valami megkapó, közben meg árad belőle a nyugalom. A magabiztos alakba belegondolhatjuk a tíz évvel a szobor elkészülte után megszülető női ikont, Szendrey Júliát, de eszünkbe juthat róla a hold, a vadászat és a természet istennője, Diána is. A kísérőszövegből kiderül, hogy Ferenczy a kedveséről mintázta a szobor arcvonásait, az alak pedig a képzőművészet felfedezésének Plinius által lejegyzett pillanatát örökíti meg.

A tárlatra érkezőknek a Pásztorlányka több szempontból is remek nulla kilométerkő lehet. Ferenczy története behozza egyrészt a kiállításon mestermotívumként végigvonuló utazás metaforát, de arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az Itália felé irányuló zarándoklat egyszerre ábrándos és pragmatikus, illetve hogy az ott talált épületekben, tárgyakban, történetekben nem ritkán szétszálazhatatlanul összekeverednek a mindennapok és a mítoszok.

Zarándoklatok

Hogy miért kellett ennyire messzire vándorolni? Prágai Adrienn arra hívta fel a figyelmemet, hogy a 19. század elején egy induló művésznek a Magyar Királyság területén nemigen volt lehetősége rá, hogy jó alkotásokat tanulmányozzon. A magyar arisztokraták gyűjteményei abban az időben Bécsben voltak ugyanis. Az akkor még széttagolt Itáliában viszont elég volt egy templomba besétálniuk, hogy a művészettörténet legfényesebb korszakaival találkozzanak. Az akadémikus festészet képviselője, Kovács Mihály a következőképpen indokolta a maga zarándoklatát:

„az Örök Városba Rómába, ifjúságom álmai eldorádójába indultam, hogy a halhatatlanok világraszólló müveiket eredetiben láthassam s tanulmányozhassam”.

Míg az 1800-as évek elején a művészeink saját erőből vagy mecénások segítségével kelhettek útra, a század második felében zömmel állami másolási feladatok végrehajtása érdekében mentek Itáliába. A tárlat bemutatja az ösztöndíjak intézményesülését a Magyar Történeti Intézettől a Római Magyar Akadémiáig, de röviden megismerhetjük a Triznya-kocsma történetét is: az 1949-től Rómában élő és a Cinecittà filmstúdióban dolgozó Triznya Mátyás és felesége, Szőnyi Zsuzsa a lakásuk szalonját nyitotta meg a magyar utazók előtt. Olyan alkotókat fogadtak be többek között, mint Márai Sándor, Pilinszky János, Weöres Sándor, de vendégeskedett náluk Makovecz Imre és a Nobel-díjas Krasznahorkai László is.

A hosszú lecsengésű dolce vita

Izgalmas megfigyelni a kiállítás termeiben, hogy a tájat vagy az épített örökséget ki-ki a saját művészeti felfogásának megfelelően használta, sajátította ki, hozta haza. Ország Lili olajképén például nyomtatott áramkörökkel elegyednek a pompeji romok. A 19. században készült rajzok és festmények pedig óhatatlanul rögzítik a pillanatokat, amikor Róma ásni kezd a múltja után. Volt, aki magát is igyekezett beásni a régészeti rétegek közé. A magára előszeretettel Signor Luigiként hivatkozó Gulácsy Lajos például, aki rajongott Dante műveiért, reneszánsz kori kosztümös önarcképével igyekezett a művészettörténeti hagyományba írni vissza magát. De ha már rétegek, végigbogarászhatjuk a kiállításon azt is, hogy Ligeti Antal, Csontváry Kosztka Tivadar, Vaszary János és Molnár C. Pál milyen szemszögből és színekkel lakták be a taorminai romokat.

Az erdélyi szász Wellmann Róbert A Cestius-piramis című, a 19. század végén készült képe ugyancsak amiatt érdekes, mert Róma rétegeinek egymásra rakódását jeleníti meg. A Kr. u. 12-ben elhunyt gazdag tisztviselő, Cestius síremlékének környékét elvégre temetőként kezdték használni a későbbi korok. Itt temették el mások mellett Keatset és Shelley-t. Wellmann festményének középpontjában azonban mégis az a fiatal anya és csecsemő áll, akik a születő élet erejét demonstrálják az elmúlás felett.

Felhők és romok, égkék és márványfehér, imagináció és valóság, pillanatnyi emelkedettség és másnapok. Itália már a 17. században kötelező állomás volt minden, magára valamit adó fiatal művész értelmiséginek. A magyar alkotók jellemzően Trieszten keresztül közelítették meg Velencét, hogy utána Firenzében és természetesen Rómában is szétnézzenek. És ahogy az első teremben kiállított sketchbookokból kiderül, egészen máshogyan jegyzetelték az útközben látottakat. Prágai Adrienn arról számolt be, hogy az Itália-élményből akár évekkel, évtizedekkel később is dolgoztak az alkotók. Hosszú lecsengésű tehát a dolce vita.

Szoboralakok, és a kultikus kulisszák mögötti mindennapok

„O, com’é dolce!” – suttogta egy 19. századi olasz műkedvelő, amikor szívének kedves festményt látott, legalábbis Lyka Károly visszaemlékezése szerint. A tárlat a művészet tanulásáról, és a művészethez való viszonyulásról szól. A látás sokféleségét mutatja be, és meggyőzően bizonyítja, hogy érvényes alkotások készülnek akkor is, ha a kultikus kulisszák között a mindennapit leli meg a szem. Nekem ez a szekció volt a legérdekesebb. Például Bernáth Aurél képe, amely nyugodt geometriával örökíti meg a genovai kikötőt, Keserü Ilona spalettás-kéményes Velence-skicce, vagy a Kontuly Béla Olasz táj című művén a száradó ruhák. Az, ahogyan Aba-Novák Vilmos mutatja meg, miként ver éket a hegy-völgyes tájba egy település, Borbereki Kovács Zoltán pedig azt ragadja meg a temperaképén, hogy mennyire kopárak télen a Tiberis-parti fák. Persze, ha már dolce vita, hasonló izgalmakat kínál, hogy Barabás Miklóssal, Berény Róberttel vagy Szinyei Merse Pállal a tengerpartra is kijutunk.

Érdemes felfigyelni a tárlat összecsengéseire és kontrasztjaira. Előbbiek közé tartozik, hogy a kortárs szobrász, Ámmer Gergő ugyanolyan márványból dolgozott, mint amiből 200 évvel korábban Ferenczy a Pásztorlánykát faragta ki. Két szoboralak kínál példát a kontrasztokra is. Csikász Imre Fiatal lány című, pajkosan könnyed bronzplasztikája szinte magnetizálja a teret, és nem véletlen talán, hogy pár teremmel odébb éppen hátat fordít neki Kovács Mária terrakotta Olasz leánya, ami sokkal robusztusabb-súlyosabb.

Az elképzelt dolce vita

Könnyed tételei miatt a kiállítás a kevés képzőművészetet fogyasztók számára is remek bevezető lehet, de fontos hozadéka szerintem az is, hogy a húzónevek mellett kevésbé ismert alkotókra irányít rivaldafényt. A tárlaton ráadásul nem csak napfényt, pátoszt, meghökkenést és tengerpartokat láthatunk, itt-ott előbukkan a távolságteremtő irónia. Az például kétségkívül csodás, ahogy az utolsó teremben, míg G. Dénes György Csinibaba című, Bágya András dalára írt szövege szól Tímár Péter azonos című filmjéből, a túloldali kivetítő Fellini Édes életének ikonikus jelenetét ismételgeti, amiben Anita Ekberg édesgeti épp a Trevi-kútba Marcello Mastroiannit. Azzal, hogy a hátunk mögött táncra perdülnek az úttörőnyakkendős fiatalok, hazatér az elképzelt dolce vita.

Ami a budai Várba látogató turisták előtt sem ismeretlen amúgy. Arról a magas termetű, pocakos úrról például kétségkívül eszembe jutott az édes élet állandósult szókapcsolat, aki póló nélkül és némiképp bizonytalanul közelítette meg az MNG bejáratát. Azt hiszem, otthon maradhatott az olvasószemüvege, mert hunyorogva igyekezett eldönteni, hogy beugorjon-e végignézni a Dolce vitát, vagy ha már elindult a lepiruláshoz vezető úton, eltökélten főjön tovább a napon.

Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében
Magyar Nemzeti Galéria (földszint, időszaki kiállítótér)
Kurátor: Prágai Adrienn
Látogatható: 2026. augusztus 23-ig.