Sebő Ferenc lába nyoma ott van minden tánc után a csűrben, a deszkán

Még talán 24 óra sem telt el azután, hogy az idei Táncháztalálkozón a prímás lekerekítette az utolsó hangot, a táncosok megölelték egymást, amikor Sebő Ferenc elhunyt. Szerintem megvárta, míg mindenki hazaér épségben, és utána felült Halmos Béla mellé kontrázni a felhő szélére.

1977-ben születtem, gyerekkori televíziós emlékeimből emlékszem egy sárga trikóban, gimnazisták körében éneklő fickóra, akinek a szemüvegénél csak a trapéznadrágja volt erősebb. Sebővel így először mint versmegzenésítővel találkoztam. Azon kevesek közé tartozott, akik dallamot adtak Weöres Sándor, József Attila, Nagy László verseinek. A versek az élet szavakba oltott esszenciái, és a zene által még inkább átélhetővé, újra átélhetővé válnak. És ami talán még fontosabb: megjegyezhetővé és továbbadhatóvá is. Talán ez az átadhatóság a kapocs a megzenésített vers és a népzene között. Sebő Ferenc pályájához pedig a kulcs.

Sok interjúban elmondta, hogyan került kapcsolatba a népzenével. Halmos Bélával vettek részt egy építőtáborban, ahol Aquincum romjait ásták ki egy nemzetközi csapat tagjaiként. Esténként, a tábortűz mellett előkerült a gitár és minden nációból valaki, aki a saját zenéjét játszotta, énekelte. Bolgárok, oroszok, szlovákok, lengyelek, szerbek a szocialista tábor akkori országaiból. Amikor Sebőékre került sor, rádöbbentek, hogy nem nagyon tudnak mit mutatni. Noha akkoriban már bőven volt gyűjtött népzene, Bartók, Kodály, Lajtha, lejegyzései, a fonográfhengerek pihentek valahol, a népzene már nem nagyon volt élő, városi környezetben pedig konkrétan halott. Sebőt és Halmost nem hagyta nyugodni a dolog. Az ötvonalas rendszerben lejegyzett zenék, a dalok felvételei viszont csak még több kérdést vetettek fel. A népzene játékmódjáról ugyanis nem születtek feljegyzések. Az íz hiányzott, a zamat, ami a különböző frekvenciákon megszólaló hangok sorából aztán zenét csinál, sőt tánczenét.

Gyakorlat teszi a mestert

Ezt követte a felismerés, hogy Erdélyben, ezen az örökké elzárt, így hagyományait konzerváló vidéken még élőben hallhatók ezek a muzsikák. Az utolsó másodpercben még megtanulható ez a hangszeres játék. Hogyan adja a lüktetést rövid vonóval a nagybőgő vagy cselló, milyen akkordokat fognak a háromhúros brácsán, mit játszik a hegedű vagy hegedűk. Másképp díszít a prímás Kalotaszegen, mint bárhol máshol. Aztán persze megint az történt, hogy valaki az ajtó kémlelőnyílásán valami csillogót vélt látni, majd belépés után és a lámpa fényében egy kincsestárban találta magát.

Nem tudom, bánta-e Sebő Ferenc, hogy az építész karriertől végérvényesen elrabolta a népművészet, a népzene. Szerintem nem. Nem egyedül az ő érdeme a táncházmozgalom, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az ő neve az első, ami eszünkbe jut róla. Az idei Táncháztalálkozó volt a negyvenötödik, kétezer közreműködővel zajlott, három napon át, és tizenötezer ember táncolt, zenélt, mulatott rajta. 1972-t szokás említeni, amikor ez az egész elindult.

Sebő a szüleim generációja. Apám kiskatonaként ott ült az egyik Csehszlovákiába tartó tankon. Rolling Stonest, Joplint, Zeppet, Hendrixet hallgattak. Ha végignézzük a nyugati hippikről készült, elszíneződött papírképeket és diákat, felbukkannak a hímzett mellények, trapéznadrágok, az indián bőrjakók. Egyértelmű a folkhatás az egész beatnemzedéken. Mikor Sebőék visszatérnek Erdélyből, nem csak a muzsikát csempészik át magnószalagokon és a fülükben, ujjaikban. Szőttes tarisznya van a vállukon, kislajbi, kozsok van rajtuk, és kalap a fejükön. Before it was cool. Amerikában az álszent kispolgárság ellen lázadtak a fiatalok, az arctalan, arrogáns, szuperkapitalista államgépezet darálója ellen, ami értelmetlen háborúba küldte őket. Itthon már az álszent kispolgárság sem tudott létrejönni (pedig igény talán lett volna rá), mert a szocializmust építettük. Sebőék talán lázadtak, de visszaemlékezéseiben ezt rendre rövidre zárja.

Az Írók Boltjában rendezett első táncház körüli legenda szerint az államvédelem megpróbálta félbeszakítani azt és mindenkit begyűjteni. Sebő szerint valóban volt ott valaki az elhárítástól, de az egészet végigaludta a zongora alatt. A hatalom nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel az egész népzenei dologgal, viszont minden gyanús és veszélyes volt számára, ahol spontán összegyűlt a fiatalság, és jól érezte magát. Nem rázzák magukat idegbetegként a torzított gitárok hangjára, csak pörögnek-forognak a parketten, és közben galambokról, virágokról, szerelemről énekelnek.

Addig sem buliznak!

A táncházak mégis rendszeresek lettek, ami azért kiemelten fontos, mert nincs népzene tánc nélkül, és fordítva. Az egyiknek a másikkal együtt van értelme. A népzene alkalmazott zene, a táncmozdulatok adják meg sokszor a kulcsot hozzá, és ezt Bartókék nem jegyezték le a kották mellé. Az archív, némafilmfelvételeken látható táncosok gesztusai sem kerültek a helyükre a muzsika nélkül. A Bihari együttes kezdetben zongorakísérővel próbált. El lehet képzelni azt a kirobbanó eufóriát, amikor a két csapat, a népzenészek és táncosok végre egymásra találtak.

A magyar népzenét lemezen gyűjtők polcain alapdarabok a Táncháztalálkozók felvételei. A Sebő-együttes az első négy lemezen szerepel, későbbieken már mások kaptak lehetőséget. Egyre többen játszottak egyre jobb népzenét. A táncházak mozgalommá fejlődésével egyre több zenekar alakult, sőt lassan elkezdtek tájegységekre specializálódni. A magyar folk bebizonyította, hogy nem csak divat, ami erejét vesztve csak úgy elmúlik. A mai tábortüzek mellett jó eséllyel ül már valaki, aki tudja a „Hol jártál az éjjel, cinegemadár?”-t vagy valami mást.

Minden versre írható zene, és írni is kell. Ezt a gondolatot is sokszor megfogalmazta Sebő. Ha már szóba került a lázadás, azt szerintem a József Attilát és Nagy Lászlót dúdolhatóvá költő művészben találjuk meg. De milyen lázadás az, ha ezzel egy időben Balassi strófákat is kísér tekerőn? A mindenkori hatalom sohasem tud mit kezdeni a szabad gondolattal, a szellemmel. A spontán elhangzott szót nem lehet visszatenni az emberbe, de nem lehet a másik füléből kivenni sem. Fodor „Neti” Sanyi bácsi, kalotaszegi prímás meséli Szomjas György filmjében, hogy Romániában a bálokban, későn, amikor már mindenkiben sok pálinka volt – a szekusokban is –, többször előfordult, hogy eljátszotta a magyar Himnuszt verbunkosba csomagolva.

Szeretném hinni, hogy ennyi éppen elég volt Sebőnek is. Később sem épített önmagából emlékművet, inkább bábáskodott a Hagyományok Háza születésénél. Sokszor elhangzó klisé, hogy örökké velünk marad valaki, de Sebő Ferencre ez valóban igaz. Ott van a lába nyoma minden tánc után a csűrben, a deszkán. Ott van a hegedűre tapadt gyantában, a lóca mögötti falon a mészben. A minden dal előtti első levegővételben.

„Csak azt mondd meg, rózsám, melyik úton mész el,
Felszántom én aztat aranyos ekével,
Bé is vetem aztat szemenszedett gyönggyel,
El is boronálom sűrű könnyeimmel.”
(széki népdal)