Több Mozart, kevesebb háború

A magyarországi klasszikus zenei élet Európában egyedülálló jelenség. A szcéna az egész világon reformokra szorul, mindenki keresi a jövőbe vezető utat. Egyre inkább az derül ki, hogy az egészséges működéshez rugalmasság kell. Az ideális művészeti szervezet olyan, mint egy amőba, amely bármilyen alakot fel tud venni, és bármilyen irányba el tud indulni, ha a helyzet úgy kívánja. A magyar viszonyokhoz szokott, sikeres, itthoni együttesek már évekkel ezelőtt megtanulták ezt. Persze nem mindenki ugyanabból a receptből főz, hiszen adottságaik és lehetőségeik teljesen eltérőek.

Az biztos, hogy előre betonba öntött tíz koncert, két vendégszólista, egy vendégkarmester és két vendégszereplés az életben maradáshoz a kötelező minimum, de ma már kevés. A mai világban a muzsikusoknak, de legfőképpen a közönségnek is több stimuláció kell. Ebből sarjadtak a crossover projektek, korszakok és műfajok egészséges keveredése, kamarazenélés szórakozóhelyeken, lakáskoncertek, összművészeti események és a fesztiválok. Ez utóbbi hallatlan népszerűségnek örvend Magyarországon, és a Concerto Budapest is felismerte ezt. A múlt szeptemberi háromnapos Bartók Ünnep, a januári, szintén háromnapos A Hegedű Ünnepe mind ilyen fesztivál. A közönség imádja az egynaposokat is, elég a Müpa-maratonra gondolni. A Concertónál két ilyen állandóan visszatérő egynapos is van, a kortárs zenét felkaroló A Hallgatás Napja és az idén kilencéves Mozart-nap.

Miért éppen Mozart?

Nem emlékszem már, hol olvastam egyszer egy zenekarról, ami többheti kortársmű-előadás után, az utolsó koncerten így sóhajtott fel: „Nem játszhatnánk most egy kis Mozartot?” A Concerto Budapest életében főszerep jut a komponistának. Ötven magyarországi városon és falun kívül nyolc európai városba is elviszik – többek között – a salzburgi zseni zenéjét a Mozart Planet sorozattal, de így hívják a podcastcsatornájukat is.

Keller András: Szerintem valamennyiünk életében kell legyen egy olyan titkos bolygó, ahol az ember boldog lehet, ahol nem érhetik csalódások. Ahol nem kell félni, hogy becsapják, vagy valami rossz történik. Mindannyian vágyunk ilyenre. Természetesen A kis herceg is benne van, hiszen többnyire ismert a gyönyörű története. Arra gondoltam, hogy a Mozart Planet lehet egy olyan hely vagy állapot, ahová mindenki elutazhat, és ott jól érezheti magát. A mai világunkban szerintem arra, hogy jól érezhessük magunkat, rettenetesen nagy szükségük van az embereknek. Valóban szükségünk van, nem csak az általános békére, hanem a mindennapi békére.

Ebben a városban, ahol élünk, nagyon-nagyon pörög a világ, az emberek feszültek, ingerültek. Bár ez része talán a nagyvárosi életnek, de például Bécs is nagyváros, ott mégis egy kicsit lazábban vannak. Csak azt akarom mondani, hogy nálunk tényleg feszült az élet, és hogy szükséges lenne valahol védve lenni ettől. Mozart zenéje tényleg több, mint zene. Valahol egyszer azt mondtam, hogy isteni eredetű. Lehet, hogy közhelyes, de vállalom: úgy érzem, Mozart vissza tudja adni nekünk az elveszett Paradicsomot. Nagyon fontos lenne az embereknek ez.

Az ő zenéjét nem kell megmagyarázni, nem kell hozzá semmi. Gondolkodni sem kell, csak egyszerűen engedni, hogy átitasson valamennyiünket.

De ahhoz, hogy erre mi alkalmasak legyünk, tudnunk kell magunk mögött hagyni a különböző, mindennapi létünket frusztráló dolgokat. Azt gondolom, hogy a komolyzene legfontosabb feladata jóra tanítani az emberiséget. Ez a legcsodálatosabb felnőttkori tanulás. Az életet tanuljuk általa, hogy boldogabbak lehessünk, hogy ezt az örömöt át tudjuk adni a gyerekeinknek, a kollégáinknak, a környezetünknek, egyáltalán, honfi- vagy embertársainknak. Ez lehet, hogy így, szavakban mindig olcsóvá válik, amikor megpróbálom megfogalmazni, de ezért vagyok zenész.

Nekünk az a dolgunk, hogy fölemelhessük egy kicsit a világot. Erre most, a mai veszélyes és feszült korban nagyon nagy szükség lenne, ezt mindannyian tudjuk. Ha több jó történik, kevesebb rossz: ha több Mozart, akkor kevesebb háború. És még egy, ami nagyon fontos: Mozartot mindenki haza tudja vinni magával, mert szeretetté válik az emberben. Semmilyen más tulajdonunk nincs, csak a szeretetünk. Minden mást el lehet venni, föl lehet robbantani, el lehet pusztítani, de a szeretetünket nem. Én azt tudom mondani mindenkinek, és nem mint a nagy bölcs, hogy arra az egyre, ami valóban a miénk, arra kellene vigyázni. Mert sokkal fontosabb minden másnál.

Bennem ezek a dolgok nagyjából állandóak.

Az idén kicsit szakmaiasan alakult ki. Egy pár darab felmerült a fejemben, és akkor bekattant, hogy ez az egész nap legyen Esz-dúrban és c-mollban. Ugye az Esz-dúr hangnemnek a zenei hangnemek között van egy fenségessége, ünnepélyessége. C-mollban pedig Mozart a nagyon személyes belső fájdalmait mondja el, de soha nem reménytelenül. Nála a legnagyobb fájdalom is valahol a békével, megbékéléssel együtt van. Tehát a Mozart-napon minden koncerten c-moll és Esz-dúr művek hangzanak el – szerintem nagyon érdekes, hogy a laikus hallgatók számára tudnak-e majd valami más, új dimenziót is adni. Ezt nem tudhatom, de ha valaki rászánja az időt és végighallgatja, akkor biztos vagyok benne, hogy összeállhat valami új legbelül.

A Mesteriskola, ennek az előzménye régre nyúlik vissza. Onnan indult, amikor még Batta András volt a Zeneakadémia rektora, és még a leköszönése előtt született egy nagyszerű elképzelése. Szabó Stein Imre és Csonka András is akkor került a Müpából a Zeneakadémiára, hogy felépítsék az egyetemhez kapcsolódó koncertközpontot és az új „összintézmény” nemzetközi arculatát. A számos újítás mellett volt egy olyan elgondolás is, hogy a Concerto legyen a Zeneakadémia rezidens zenekara, amihez szinte heti rendszerességgel jöttek világsztár zenészek dolgozni. Ha a Concerto a Zeneakadémia rezidens zenekara, akkor az ottani fiatalok első kézből találkozhatnak a nálunk fellépő művészekkel, bekapcsolódhatnak a munkába. Nemcsak hallgathatták, de a legjobbak kicsit be is ülhettek játszani. Ez szerintem egy fantasztikus lehetőség volt, és akkor a Concerto lett hivatalosan a Zeneakadémia rezidense.

Majd jött egy vezetőcsere, és az új vezetőség másként értelmezte ezt, és bár ezt nem akarom bolygatni, kár érte, nagy kár, de a lényeg az, hogy lényegében iskolai kísérőzenekarrá fokozták le a Concertót. Nem erről volt szó. Hanem arról, hogy mi világsztárokat hozunk oda, ami a Zeneakadémia presztízsét emeli, a növendékek a legjobbakkal tudjanak dolgozni, ami tényleg nagyszerű dolog volt, ráadásul állami háttérrel. Aztán ez elromlott. El is jöttem onnan, Londonba mentem, a Guildhall School of Music & Drama professzora lettem, ott a Bartók Chairrel tüntettek ki, és a Concerto nem volt többé rezidens zenekar a Zeneakadémián – ezzel a lehetőség is megszűnt a növendékek számára.

Ettől függetlenül én szeretnék adni a Zeneakadémiának. Ez számomra nemzeti, kulturális kérdés, hogy mit tudok az én műhelyemmel hozzátenni a fiatalok munkájához, lehetőségeihez. Akkor elindítottam el azt, hogy a vendégművészek adjanak egy néhány órás kurzust. Nem mindig fér bele az idejükbe, de ha belefér, akkor az óriási ajándék, hiszen ez alatt a pár óra alatt elképesztő mélységben adnak bepillantást a művészetükbe, gondolkodásmódjukba. Ez olyan, mint egy szellemi doppingszer a növendékek számára, abszolút reveláció.

Igen, és ingyenesen adjuk a fiatal zenészeknek, a zeneakadémistáknak, a költségeit a Concerto fedezi. Ez fontos dolog. Nagyon büszke és boldog vagyok, hogy ezt a nagy művészek sokszor egyébként ingyen vállalják. Ez igenis elkötelezettség, természetesen változó, hogy kinél mennyire, de ők is érzik a jelentőségét, és ha lehet, áldoznak az idejükből. Arra kérem őket, hagyjanak maguk után így is nyomot, ne csak egy nagyszerű előadást, hanem adjanak valamit a fiataloknak is, mert ez fontos és működik is.

Menetrend Esz-dúrban és c-mollban

Ha már szó esett a Müpa-maratonról, a teljes képhez hozzátartozik, hogy azt több zenekar részvételével rendezik, míg a Mozart-nap közel azonos mennyiségű produkcióját a Concerto stábja és meghívott vendégei adják elő. Igaz, a különböző darabok eltérő apparátust igényelnek, azaz nem minden muzsikus játszik minden koncerten, magas minőséget adni egy egész napon át, nem mindennapi teljesítmény. Ráadásul a Mozart-nap koncertjeit több éve élőben streamingcsatornákon is követni lehet, azaz sohasem lehet tudni, hogy a Zeneakadémiát hézagmentesen feltöltő közönségen kívül hány tíz-, esetenként akár százezren követik figyelemmel az elhangzó műveket.

Március 7-én, azaz a Mozart-nap előtti próbákon jártam, igyekeztem az egész napot végigcsinálni, ami hangszer nélkül is brutál fárasztó volt. Délelőtt az Esz-dúr szimfónia K. 543 próbájával kezdődött minden. A Concerto próbaterme még a Postás- és Telekom-időkből származó Páva utcai bázison van. A félkör alakú teremben feszes menetrendet kellett tartani. A Kurtág-tanítvány Keller András mindenek előtt kamarazenészként ismert, és ez a vezénylésén és a próbavezetésén is látszik. Minden pontatlanságot hall, és nagyon kevés felett huny szemet. Egy kvartettben azonnali visszacsatolások vannak, egy új elképzelést, hangszínt, megoldást azonnal ki lehet próbálni és dönteni felette.

A Concertónak van egy, csak rájuk jellemző megszólalása, ami ezen a magas színvonalon már mindenféleképpen erény. Abban, hogy ezt elérték, Kellernek rengeteg munkája van, de szerintem okozott nála bőven ősz hajszálakat is. Amikor a partitúra alapján valami megszólal a fejedben, és a pálcád intéseire valami más érkezik, az mindig nehéz. Ráadásként aktív zenészként inkább mutatni tudnád és nem jelzős szerkezetekkel, szóban rávezetni a muzsikusokat arra, amit hallani akarsz. A szimfónia próbáján is ezt éreztem, hogy a kvartettben használt patikamérleg serpenyőjébe nehéz komplett szólamokat ültetni, Keller mégis megpróbálja. Sikerrel. Tizennyolc év munkája van ebben a zenekarban, abban, hogy mára létrejött a „Concerto-hang”.

A végtelenségig kekec brit közönség állva ünnepelte a zenekart a tavalyi turnén. London, Edinburgh, Birmingham, Coventry, Dublin olyan városok, ahová már évek óta visszajár Keller András és az együttes. Talán egy szimfonikus zenekar van Magyarországon, ami képes erre. A klasszikus zene kőkemény üzlet, csak a teljesítmény számít. A kohézió, az erőtér, ami a koncerten végül mindig életre hívja a különlegest, a legnehezebb produktuma a karmesternek. Láthatatlan, de hallható és elvárja az igényes közönség. Nem is sikerül létrehoznia mindenkinek, de Keller ezen kevesek közé tartozik.

Rövid szünet után érkezett Elisabeth Leonskaja az Esz-dúr („Jeunehomme”) zongoraversenyt, K. 271 próbálni. Nekem mindig élmény beérkezett művészek teljesen sallangmentes, őszinte produkcióit látni. Amit örökre eltettem magamban, az a lassú tétel volt, ami megszakítás nélkül ment le a próbán is, mert a helyiségben mindannyian egy lélek voltunk. A versenymű után tudtam Leonskajával beszélgetni, délután pedig Takács-Nagy Gábor vette át a karmesteri pálcát.

A két dirigenst régi barátság köti össze – hiszen mestereik is ugyanazok: Kurtág, Rados, illetve Mihály András. Keller a Keller Quartettel, Takács-Nagy pedig a Takács Quartettel járta a világot kamarazenészként, számos ősbemutató kötődik a nevükhöz – többek között Kurtág-művek. Ahogy Keller András fogalmaz: „Nekem fontos, hogy olyan vendégkarmesterekkel dolgozzon a Concerto, akik hasonló zenei gondolkodást más nyelvezettel tolmácsolnak, akiktől a mestereink tanítását kaphatják meg. Takács-Nagy Gáborral zenei testvéreknek is tartjuk egymást. A Takács Quartet Székely Zoltántól, a Keller Quartet Végh Sándortól tanult. Ez maga a tradíció, ami mögött ott van Weiner és a Hubay iskola is.”

Takács-Nagy Gábor az egyik legszerethetőbb ufó a magyar zenei életben. Kamarazenészként ő is elért már mindent, amit ezen a bolygón el lehet érni, „passzív” éveit azzal tölti, hogy különböző zenekarokat vezet remek koncerteken, mintegy 120 százalékos erőbedobással. Noha hízásra egyébként sem hajlamos alkat, ezen a próbanapon is elégetett legalább 2000 kalóriát. Ennek az embernek minden sejtje a zenét szolgálja, a szépségre állandóan szomjazó attitűdje pedig minden együttesből a maximumot hozza ki. Látva azt, ahogy minden idegszálával a darabért küzd, senki sem teszi, senki sem teheti meg, hogy ne száz százalékot adjon. A Concertóval, énekes szólistákkal és az Új Liszt Ferenc Kamarakórussal a gyönyörű c-moll misét K. 427, majd az Esz-dúr sinfonia concertantét, K. 364 (Keller András – hegedű, Szűcs Máté – brácsa) végül a Szabadkőműves gyászzenét próbálta. Mindhárom darab néhány ütem finomhangolásával, de teljesen elhangzott és többet tanultam ez idő alatt, mint félévnyi szolfézsórán. Nem mondanám, hogy a nap észrevétlenül telt el. Mozartot napokig tudnám hallgatni, de nehezen ülök már ennyit, a testnek minden baja van, szerencsére Leonskaja mesterkurzusáig volt egy órám estebédelni.

Leonskaja

A művésznő nyolcvanéves, az egyetemes művészettörténet része, nemcsak azért, mert Szvjatoszlav Richter kamarapartnere volt, hanem saját jogán is. Az összes orosz művészre jellemző egy emóciókra épülő kifejezésmód, amit nehéz szavakba önteni. Nekünk, magyaroknak pedig különösképp, mert nekünk is van sajátunk, ráadásul hasonló, mégis más. Olyan muzikalitás, ami tiszteletben tartja a szerzők leírt intencióit, mégis a legmagasabb mértékben megmutatja az előadóművészt magát. Mondom, nehéz szavakba önteni, de ettől lehetnek nagyon halk frázisok is az elbírhatóság határáig intenzívek, kezdhetnek a hangszerek valóban énekelni. Az orosz iskola lényege, hogy a zene a lélekből jön, ugyanúgy a szív pumpálja, mint a vért, és ugyanúgy jön az emberből, mint az énekhang. Azzal a természetességgel. Mozart kapcsán is erről beszélt, miután teát készítettünk az emeleti konyhában:

Elisabeth Leonskaja: Mozart elérhetetlen. Hosszú-hosszú évekig próbáltam közelebb és közelebb jutni hozzá, kerestem a módot, hogy jól olvassam őt a kottáiból. Mert Mozart szélsőségesen érzelmes, amellett, hogy végtelenül precíz. Mikor és mit jelent nála egy forte vagy egy piano. Próbáltam megfejteni, milyen gondolatok állhattak az emóciói mögött. De a zenéje ehhez túl gyors. Az elméje volt túl gyors. A legutóbbi időkben jöttem rá arra, hogy jobb inkább csak követni a kottát, hagyni a dallamokat, harmóniákat megszületni az ujjaim alatt. Erősen érzem azt, hogy ez a helyes út. Talán most közelebb vagyok hozzá.

Intenzív, igen, mindenféleképpen, de egyszerre melengető is. Az egyik pillanatban tragikus, majd egy másodperc múlva sodor is tovább egy reménnyel. Yehudi Menuhin mondta, hogy Mozart zsebében ott volt a menny. Minden érzést ismerünk lent, a Földön, de ezek mind felülről érkeznek. Neki ott volt a zsebében.

Nézd, mi mindannyian muzsikusok vagyunk. Érzünk, hallunk és olykor vitáink is vannak. Amikor meghallgatjuk a másikat és egy cél érdekében gondolkodunk tovább, akkor egy idő után ugyanazt fogjuk érezni is. És megszületik a tőlünk telhető legjobb.

(közbevág) Nem tanítok. Magamat tanítom még mindig. Kurzusokat tartok, ami más. Németül úgy mondjuk: „Einmal ist keinmal”, ami nagy igazság. Valakivel csak egyszer foglalkozom az életben, annak mi értelme van? Mégis, vannak, akik fogékonyak az ötleteimre, és képesek aztán ezeken a mindennapi munka során dolgozni, akkor igenis van. Nekem pedig képesnek kell lennem azonnal felmérni, hogy miben lehetek hasznos a növendéknek, mik azok a hibák, amik feltárásával segíteni tudom az útját. Nézem és hallgatom, ahogy játszik, és a tapasztalataimra máris tudok hagyatkozni. Szeretek Magyarországon kurzust tartani, itt nagyon magas a színvonal. Mondjuk mindig is az volt. Az egyik kedvencem például Fischer Annie. Vagy a karmesterek: Solti, Végh Sándor, Széll György.

Nem a hangjegyeket játszották el, hanem zenéltek

A mesterkurzus este hat órakor kezdődött, a jelentkezők pedig ugyan fiatalok voltak, de messze nem kezdők. Kovács Gregor, Paládi Máté, Persányi Zsófia és Rozsonits Ildikó neve itthon és külföldön is ismerősen csenghet, hiszen többen közülük a Virtuózokban is szerepeltek, koncerteken léptek fel, külföldön tanulnak, és több ösztöndíjban is részesültek. Kovács Gregor Beethoven Appassionata szonátájának első tételét hozta. Sokszor aggódtam a Yamaha hangversenyzongora állapotáért, a dinamikai csúcspontok valóban csúcspontok voltak. Paládi Máté Liszt Zarándokéveiből hozta a tarantellát (Velence és Nápoly), és első blikkre látszott, hogy számára ez már egy repertoár darab, tehát nem most tanulja. Leonskaja mindkét alkalommal végighallgatta a produkciót a zongorától távolabb állva. (délelőtt tizenegykor már próbált a zenekarral!) A művésznő szerintem nem tudott semmit a növendékekről. Nem volt olyan bemutatkozás, ami pluszinformációval szolgált volna arról, hogy hol tanulnak, mióta és mi a céljuk az adott darabbal. Leonskaja mindkettejük esetében lényegében hasonló tanácsokat adott.

„Miért negyedeket játszol? Miért teszed épp oda a hangsúlyokat?”

A fiatalemberekkel elénekeltette a frázisokat, játszatta őket bal kézzel, összpontosítva a kíséretre, de tulajdonképpen mindkét esetben majdnem ugyanaz volt az üzenet: ne a hangjegyeket játsszák el, hanem zenéljenek. Hol vannak a harmóniák, hol kezdődnek, hol érnek véget, mi alkot egy dallamot. A program szerint minden növendékkel negyven percet kellett volna foglalkoznia, ez Kovácsnál és Paládinál is bőven több volt. Leonskaja egy pillanatra sem ült le.

Persányi Zsófia Bachot hozott, így elég színesre sikerült az este. Az e-moll Partitával készült, helyesebben egy részét mutatta meg, lévén az egész körülbelül egy óra lett volna. A mesternő észrevételei nála sem tértek el nagyon az eddig hallottaktól. Persányival is énekeltek, vele is átélte az egykezes perceket, és kerestük az ornamentika mögött a zenei gondolatot. Leonskaja nem tartott szünetet, és bevallom, reggeltől én eddig bírtam. Persányi Zsófia este kilenc óra körül állt fel a zongorától, és én készülődtem haza, így Rozsonits Ildikó játékának első ütemeit már csak a termen kívülről hallottam. Leonskajának másnap egy elég nehéz koncertje volt, de nem hiszem, hogy az utolsó növendéket hamar elengedte volna. Számomra biztosan, és szerintem a mesterkurzust végighallgató, nagyjából két tucat embernek is maradandó élmény volt ez az este. Most sajnálom csak igazán, hogy a Concerto által szervezett eddigi Mesteriskolákra nem jöttem el. Mindegyikre el kellett volna.