A Nagyházi Contemporary galériában rendezték meg a MUD, azaz Sár nevű kiállítást, amit a Nem mi voltunk! Crew néven futó társaság – Bátory Péter, Brückner János, Fillér Máté, Szabó Ottó – rakott össze. A sárral foglalkozó, vicces-ironikus hangulatot árasztó, de abszolút komolyan vehető tárlaton a Mudboys elnevezésű projekt alapját képező sárembereket lehet megnézni fotón, videón, kerámián is, sajátos, vadászházi környezetben. A projekt már jó pár éve fut, de ez az első Mudboys-fókuszú kiállítás Magyarországon, előtte a három szintes Klatovy Galériában állították ki az anyagot Csehországban. Disclaimer: a csapat egyik tagja, Fillér Máté kollégánk a Telexnél.
Ez a szöveg a megnyitón hangzott el 2026. március 6-án.
Király Jenő zseniális filmesztéta úgy határozta meg, hogy a teremtődés két fajta lehet. Az egyik születés ragyogó, a fenséges és szép formák világa. Ez az embertelen születés. Az emberi születésre viszont egészen más jelzőket használt: nedves, lucskos, ragadós, sötét, burjánzó, alaktalan. És sáros.
A Mudboys sárlényei is így teremtődtek meg, mint az olajban fürdőző Harkonnen báró, a Gyűrűk ura zsákban termesztett orkjai, vagy a babaolajjal bekent Danny Devito a Felhőtlen Philadelphiában. 2020-ban egy kömlődi mezőn az első sárlény kisétált a saját maga által ásott veremből, majd mint aki csak elment pisilni egy grillezésen, úgy ül le a többiek közé, mintha mi sem történt volna.
De ez az első sárfiú volt a zéró páciens, aki megfertőzte aztán szépen lassan a többieket: valamilyen általunk ismeretlen folyamatban megszületett az a Mudboy, aki ordít, az, aki pózol, és az, aki valami miatt a kilencvenes évek torz slágereire szeret táncolni.
Mi végre jöttek létre ezek a lények? A létezésük vonzó vagy éppen ellenkezőleg, elrettentő? A Mudboysban nincsen semmiféle mitológia, ránk van bízva, hogyan nézünk rájuk.
Ha a létezésük egy cél, amire mindannyian áhítozhatunk, akkor ez a létezés az élet apró örömeiből áll. Mint a Ragadozó fináléjában, ezek a lényeket nem tudja célba venni a civilizáció predátora, nem fog rajtuk a fogyasztói társadalom lézerfegyvere, nem tudja bemérni őket semmilyen éjjellátó, engedély nélkül telepített kamera. A létezésük célja az öröm a mindennapokban: a videojátékszerű lét, ahol papucsot kell szerezni, és a mission csak akkor accomplished, ha három cimbora barátságosan megöleli egymást. A bulizós lét, ahol mindenféle ítélet nélkül lehet romos házakban Emergency House-ra táncolni. Alapvető, mondhatni alantas célok, ha nem lennének annyira vonzónak. Nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni, hogy mikor született meg az első Mudboy: 2020 nyarán, amikor legtöbben nagyon szívesen ástunk volna egy árkot magunknak. Ez volt az a megátkozott világ, amiről a Pokolgép már így énekelt 1991-ben:
Lábamra sár ragadt, súlya földre húz,
számomra nem maradt másik kiút.
De mi van, ha ezek elrettentő példák? Szereplői olyan képzeletbeli fabuláknak, amikből valamit tanulnunk kellene. A sárlények nem vállalnak szerepet a társadalomban, nem mennek szavazni, nem önkénteskednek, nem fizetnek adót, nem járnak bevásárolni, nem visznek vissza üveget. Vegetálás, minimállét, érzelemmentes egzisztencia, aminek láthatjuk a lenyomatát is a kerámiákban: torz, talán szenvedő alakok, akiknek az arca vitrin mögé való, hogy a gyerekeket riogassa a nagymama lakásában, hogy egy életre megtanulja, a sáros cipőt le kell venni, mielőtt annak a súlya földre húz, az örökre úgy maradsz, nem lesz másik kiút.
Ez a kiállítás azt feltételezi: mi van, ha az eddig csak a természetben létező sárlényekre igazából mindkettő igaz? Ha a létezésükre úgy kell tekinteni, mint egy elérhető, néha irigyelhető, néha borzasztó állapotra? Mi van, ha megvan bennük az a komplexitás, ami miatt képtelenség emberi lényeket egyszerűen jellemezni? Mi van, ha ezek a lények nem is fantasztikus, gödörből kimászott, nemzeten és identitáson felül álló monstrumok, hanem szimplán: magyarok.
Magyarok, akik visszavágynak a békeidőkre, akik leginkább vadászházakban érzik jól magukat, akik még mindig nem tudják nem a kilencvenes évek slágereit hallgatni, és akik az anyafölddel eggyé akarnak válni. Akik vissza akarnak térni, akár a történelembe, akár a létezés korábbi formáiba, amikor bármi is volt, akármi is volt az, de nem ez, és nem így. Akik csak azt akarják, hogy hagyják őket békén. Akiket kevesen tudtak jobban megfogni, mint ahogyan Illyés Gyula tette a Puszták népében. Amiben Illyés maga így írja le azt a helyet, ahol született:
Fent Sárrét, lent Sárköz – ahol majdnem minden falu neve Sárral kezdődik –, ez az én vidékem.
A kiállítás megtekinthető a Nagyházi Contemporary-ben. (1055 Budapest, Falk Miksa u. 13.), hétköznapokon: 10-18, szombaton 10-14 óra között.