A kreatív folyamat sosem az ihleten, hanem a csináláson alapul, vallja Barabási Albert-László, az egyik legismertebb magyar kutató. A fizikus az utóbbi öt évben hálózatkutató műhelyt szervezett maga köré, és képzőművészeti projektbe fogott. Ennek lenyomata A képlettől a képig – A dataizmus művészete című tárlata, amely május 10-ig tekinthető meg a Műcsarnokban. A beszélgetésünk alatt kerültek a helyükre az utolsó darabok.
Kiderült, miért nem félti a mesterséges intelligenciától a művészeket, miért nem írja alá a festményeit, és hogy miért kell szerinte egy kortárs alkotónak az adatok irányából a vászon felé közelítenie. Körbejártuk a háromlábú sámliját, elárulta, kitől tanult színeket keverni, vásznat feszíteni és alapozni, hogy miért nem olimpiai sportág a festészet és a matematika, és arról is beszélt, mivel telnek majd a kopogtató új középkorban a napjaink.
Hogy miért volt tabu? Egyszerű. Aki festőhengerrel dolgozik, annak nagyon precíznek kell legyen a keze. Másként aligha sikerülne szépen, egyenletesen lefedni a falat. Most már odaengedne szerintem a festőhengerhez a nagyapám, de három év kellett, mire megszereztem az ehhez szükséges rutint.
Gyerekkoromban tényleg nem használhattam tehát ezt az eszközt, az viszont, hogy nagyapám mellett tevékenykedtem akkoriban, kétségkívül roppant mód inspirált. A festőhenger megoldást kínált a kérdésre, amire éveken át kerestem a választ. Hogy miként lehet különféle adatokat vásznon megjeleníteni a lehető leghitelesebben.
A munkában nekem a kérdésfeltevés, a felfedezés folyamata a legizgalmasabb, de lényeges az is, hogy az eredmény minden esetben egzakt, mérhető, számszerűsíthető legyen.
A hálózatelmélet adta eszköztár lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb témákra kérdezzek rá a társadalmi problémáktól az emberi szervezeten belüli hálózatokig. Amikor a kérdésekre elegendő válasz érkezik, kérdést vet fel az is, hogy melyik az a médium, amin keresztül a legplasztikusabban lehet megmutatni az eredményeket, vagyis a begyűlt információkat a legkifejezőbben tudja megjeleníteni.
A tudományosságnak a formailag meglehetősen kötött szakcikk az elsődleges médiuma. Ebből nemcsak az következik, hogy a nagyobb közönség számára nehezen érthető az efféle szöveg, hanem az is, hogy a kreatív folyamat során felmerülő kérdések egy részének megvitatására nem ez a forma a legalkalmasabb. Elsősorban azokra gondolok, amikben szerepet játszanak az érzelmeink. Utóbbiak kapcsán a művészet hozható játékba eredményesen. Tudományos-népszerűsítő könyveket és cikkeket pedig akkor írok, ha szeretném kiteljesíteni, közérthetőbbé tenni valamelyik szakcikk állításait.
A képzőművészet, a tudomány és az írás számomra ugyanazon kreatív folyamatnak a médiumai. Ez tehát nem visszakanyarodás, úgy fogalmaznék inkább, hogy én jó ideje egy háromlábú széken ülök.
Ez nagyon tiszta ügy. Én ugyanis 6-kor kelek, és ebédidőig tudománnyal vagy írással foglalkozom. Kreatív szempontból ez a nap legértékesebb része nekem. Amikor úgy érzem, besül az agyam, és nem jutnak már eszembe új szempontok, megebédelek, aztán alszom egy keveset. Hogy felfrissülten művészettel vagy beszélgetéssel folytassam a napot.
Pontosan. Különben ez tipikus jobb és bal agyféltekés dolog. Amíg az agy egyik része dolgozik, a másik pihen, szóval tudósként kétségkívül délelőttönként vagyok aktívabb, de a manuális tevékenységgel, az alkotással telő délutánok is ugyanolyan izgalmasak. És felhívom rá a figyelmet, hogy a háromlábú szék már nem dől el, hiszen tökéletesen stabil.
Amikor 1999-ben fontos felfedezéseket tettünk a hálózatelmélet területén, tudtuk jól, hogy a következő öt évnek arról kell szólnia, hogy a tágabb szakmai közösséggel megértessük és elfogadtassuk ezeket a felfedezéseket. Meg kellett mutatnunk, miért számít, amire egy kutatásban jutunk, és miért lehet a gondolkodásmódunk sokak számára eredményesen használható, továbbgondolható.
Az efféle folyamatokhoz sok-sok türelem kell, és sosem az idősebb kollégákat érdemes győzködni, hanem mindig a fiatalokat.
A hálózatfogalom teljesen más volt, mint amivel a tudomány azelőtt dolgozott, pont ezért volt nehéz körüljárni és megfogni, hogy micsoda is pontosan. És merem állítani, hogy az az anyag, ami most a Műcsarnokba került, az is nagyon másmilyen, mint ami ebben a térben korábban volt látható. De a türelem kulcskérdés a művészeti életben való jelenléttel kapcsolatban is. Meggyőződésem ugyanis, hogy a folyamat ugyanaz, mint ami a hálózatelmélet kánonná válásáig vezetett.
Legyen szó tehát tudományról vagy művészetről, az a legritkább eset, hogy egy alapos cikk megjelenésekor vagy egy kiállításmegnyitón az emberek elkiáltják magukat, hogy heuréka, ez itt egy zseni, és egyből új tudományág, új művészeti irányzat születik. Nem. Mindez sokkal több időbe telik.
Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy érdemes radikálisan új területre merészkedni.
Azért éri meg megépíteni a saját ketrecünket, mert annak magunk alakíthatjuk ki a méretét. Ráadásul az is komfortos, hogy egyedül lehetek odabent, míg minden négyzetcentiméterét felfedezem. Ez történt a hálózatelmélettel, és mostanra a dataizmus területén is megvalósult, de hangsúlyozom, nem az a célom, hogy elismerést vívjak ki a mostani művészeti szcénán belül. A gondolkodásmód, amit a tárlat kínál, inkább a következő generációkat igyekszik megszólítani.
A Ludwig Múzeumban, 2020-ban nyílt Rejtett mintázatok című kiállításunk megtanított nekem valami fontosat. A látogatók egy része egyáltalán nem olvassa a kísérőszöveget, hanem a látvány, az esztétikum felől értelmezik a falakon látható képeket. Azt a kérdést teszik fel maguknak, hogy jól mutatna-e ez vagy az a nappaliban.
A művészet ugyanis részben továbbra is dekoráció.
Egészen más azoknak a látogatóknak az esete, akik megpróbálják megérteni, mi rejlik a színek és a formák mögött. Ők az aktualitást, az intellektuális tartalmat keresik. Azt, hogy mit mond nekik a tárlat a társadalomról, a hatalomról és a mindennapokról. A világról, ami körülveszi őket. Ez a fajta kíváncsiság túlmutat az esztétikumon, illetve annál többet is ígér, de hozzáteszem, a másik is teljesen érvényes megközelítés. Hiszen a tartalom a jó munkákban akkor is benne van, ha nem látható.
Amerika hatalmas, és eddig elszórtan voltunk csak ott a képzőművészeti projekttel jelen. A BIG DATA című, a művészeti világ szereplőinek összefonódását bemutató, 2022 őszén a New York-i Postmasters galériában helyet kapott tárlatunknak azonban jelentős visszhangja lett. Fontos lapok írtak róla, és azt mondta nekem a kortárs amerikai művészetre fókuszáló Whitney Múzeum főkurátora, hogy az egyik sorozatnak náluk lenne a helye.
A pozitív visszajelzésekkel viszont óvatos vagyok, elvégre a korom ellenére én fiatal művésznek számítok. Mert igaz ugyan, hogy a Ludwigban kiállított anyag egy 25 éves pályafutás elemeit mutatta be, de azok a munkák egytől egyig tudományos kontextusban készültek, nem művészetiben. 2020 után viszont már kimondottan művészeti szempontból értelmezhető alkotásokat hozunk létre, a Műcsarnokban láthatók is ilyenek.
Egyértelműen. Bár ma még nagyjából azonos súllyal van jelen az életemben a művészet és a tudomány, utóbbi gyakran az előbbihez kínál alapanyagot. Számos kutatás nyomán készülnek műtárgyak, és a tervek szerint az elkövetkező években a hangsúlyt még inkább a művészeti tevékenységemre helyezem.
Az agyunk által feldolgozott információk durván 90 százaléka a látásunkon keresztül érkezik. Talán fel sem fogjuk, milyen mértékben vagyunk vizuális állatok. Azt sem kell magyarázni, milyen mértékben árasztanak el bennünket a képek egy ideje. A képzőművészet célja tehát nem is lehet más, mint az, hogy a vizuális memóriánkból kihasítson egy darabot. Ehhez markánsan megkülönböztethető, jól felismerhető jegyek szükségesek. Picasso, Vasarely vagy Henry Moore világa például annyira egyedi, hogy fél szemmel is felismerhetők a műveik.
Ez azért lényeges, mert jelenleg óriási harc zajlik a vizuális piacon. A megjegyezhető stílusjegyek kisajátításáért folyik a küzdelem. A mesterséges intelligencia előretörése miatt pedig szerintem még nagyobb az igény, hogy kanonizáljuk azokat a tárgyakat és vizuális objektumokat, amiket mi, emberek készítünk.
Nehéz visszaemlékezni, kik voltak akkoriban a kedvenceim. A felvett órák abban segítettek, hogy alakítsák a vizuális ízlésemet. Hallgattam fotótörténetet, de laboráltam is. Tanultam film- és színháztörténelmet és azt hiszem, mindezeknek köszönhetően alakult ki azoknak a névsora, akik meghatározzák, ahogy a vizualitásról ma gondolkozom, és hatnak rám művészként is természetesen.
A lista nem rövid, de előkelő helyen szerepel rajta az amerikai Sol LeWitt. Ő tanított meg arra, hogy milyen fontos a gondolat, a koncepció, és azt is tőle tudom, melyik az a pont, amikor a munka bizonyos részeit át lehet adni a csapat tagjainak. Mellette inspirálnak természetesen magyar művészek is. Részegh Botond csíkszeredai és Nemes Márton New York-i műtermét rendszeresen látogatom. Megmutattam nekik a festőhengereimet, és kipróbálhattam a festékeiket és az eszköztárukat. Ellestem tőlük fogásokat, amiket sikerült a saját praxisomba építeni. Ilyen értelemben a tanítványuk vagyok.
Szerintem olyan műveket kell készíteni, amiket nem szükséges aláírni, annyira nyilvánvaló mindenkinek, hogy azok a te munkáid.
A művészet célja a reprezentáció. A jó művészet azt a kort reprezentálja, amelyben keletkezik, és mivel a valóságunk ma adatalapú, meggyőződésem, hogy a művészetnek az adatokon keresztül kell megközelítenie és feldolgoznia a jelenleg zajló folyamatokat. Hogy milyen üdítőt iszom, hogy melyik múzeumot látogatom meg, hogy ki lesz a barátnőm, ezekről a kérdésekről napjainkban egyaránt az adatok döntenek. A mi praxisunk ezért konzisztensen adatalapú.
A legfontosabb talán annak felismerése, hogy sem a tudományban, sem a művészetben nem vagyok jobb azoknál, akikkel együtt dolgozom. Sosem fogok Részegh Botinál vagy Nemes Marcinál jobban festeni, és a laboromban is vannak olyan kollégák, akik az enyémnél alaposabb matematikai tudás birtokosai. Az a helyzet ugyanis, hogy sem a tudomány, sem a művészet nem írható le az olimpiához hasonló versengésként. Így aztán én a saját pályámat igyekszem futni ebben is abban is, és lehetőség szerint jó ideig nincsenek versenytársaim. Ezt írtam le korábban a ketreces hasonlattal.
A menedzsment szemléletet ugyancsak a tudományban sajátítottam el.
A harmadik dolog pedig, amit a tudományosság felől hozok, hogy a kreatív folyamat sosem az ihleten, hanem a csináláson alapul. Ezt visszajelezték nekem azok a fiatalok is, akikkel együtt hoztuk létre a Műcsarnokban kiállított műveket. A projektzáró sörözés alkalmával azt mondták, ők a közös munka során tapasztalták meg, hogy nemcsak a múzsa csókja után, hanem normál munkaidőben, 9-től 5-ig is lehet eredményesen képzőművészettel foglalkozni.
Négy éve indult a folyamat, amikor a már emlegetett New York-i kiállításra tíz munkát kellett elkészítenem. Gresa Mártont kértem meg, hogy csinálja meg őket. Hamarosan kiderült, akkora munka ez, hogy Marcinak tízfős csapatot kellett toboroznia, hogy időben kész legyünk. Az egy évvel később indított első budapesti nyári programon erre a csapatra alapoztam, aztán az azóta eltelt három év alatt néhányan kiestek, de hasonlóan tehetséges művészekkel sikerült őket pótolni.
Hálás vagyok nekik, mert a kisujjukban volt mindaz a szakmai tudás, ami nekem nem. Tőlük tanultam meg színeket keverni, vásznat feszíteni és alapozni.
Kétségkívül intenzív volt az a háromszor másfél hónap, amit együtt töltöttünk Budapesten, de ezt minden esetben tíz hónapos koncepcionális építkezés előzte meg.
Igen. Az első évben a Covidhoz kapcsolódó álhírekre koncentráltunk. A bostoni intézetben a David Lazer kollégám vezette kutatócsoport azonosította az összes Twitteren megjelent fake news adatot, és ezekre az adatokra támaszkodva mi azt találtuk ki, hogy az ezen a csatornán terjedő álhírek 70 százalékáért mindössze 12 profil felelős. Ők lettek a fake news apostolai, és mindegyikükhöz terveztünk egy csak rá jellemző festőhengert.
A következő évnek a betiltott könyvek voltak a fókusza. Ezt a projektet New York Public Libraryvel való együttműködésünk előzte meg. Az ő adataik alapján szűrtük le azt a tíz kötetet, amelyeket a legtöbb helyen tiltottak be Amerika államaiban. A harmadik évben a könyvtári azonosításra használt ISBN-számokkal indultunk, egy világszerte felismerhető egyedi jelzetet hoztunk játékba tehát. Végül ezt elvetettük, és helyette jött a digitális önarckép ötlete, ami a telefonszámomon és a személyi számomon alapul. A Műcsarnok harmadik termében látható képeken tehát rajta is vagyok meg nem is. És egyszerre szólnak rólam és a társadalomról, ami ezek alapján tart számon engem. Amiatt használtunk ezeken a munkákon ezüstöt és aranyat, mert a 21. században a hozzánk kapcsolódó adat az igazi arany, a legsikeresebb cégek pedig egytől egyik a mi személyi adatainkra építenek.
Természetesen, hiszen csak azzal foglalkozunk, amiről van adat. Hiába eszelek ki egy projektet, ha nem gyűjthető hozzá adat, akkor a megvalósítása reménytelen. Mi ugyanis nem adatgyűjtők, hanem ebből a szempontból paraziták vagyunk, akik arra törekszenek, hogy izgalmas, új fénytörésben dolgozzanak fel egész más célból összegyűjtött adatsorokat.
A telepátia. Szerintem roppant izgalmas kérdés, ha viszont hiteles adatok hiányában foglalkoznánk vele, azonnal eltemethetném a tudományos karrieremet.
Véleményem szerint a művészeknek kell a legkevésbé az MI-től tartani. Azzal párhuzamosan ugyanis, hogy a mesterséges intelligencia giccses képekkel önti el a világunkat, felértékelődik a képzőművészet által kínált manualitás. Az MI hatásai közé tartozik továbbá még valami. Azzal, hogy az egzakt területeken elvégez majd számos olyan dolgot a mesterséges intelligencia, ami ma még emberi munkavállalók feladata, elképesztő mennyiségű kreativitás szabadul fel a bolygón általa. Ezáltal visszakapjuk az igazi humán tevékenységeket, a filozófiát és az erkölcsi traktátusokat, a szépirodalmat és a képzőművészetet.
Igen. És még egyszer mondom, a művészeknek kell a legkevésbé a mesterséges intelligenciától tartaniuk. Úgy sejtem viszont, éppen emiatt, a jövőben egyre több lesz belőlük, nagy verseny várható tehát.
