Porzók és bibék közt – Kurtág György születésnapi koncertje és a másnap

Február 19-én és 20-án a fővárosban voltam, és igyekeztem a legtöbb programon részt venni. Csatlakoztam az ünneplő tömeghez, hiszen ritkán adódik esély operapremiert személyesen átélni. Arra voltam a leginkább kíváncsi, hogyan tudunk valakit a zenetörténet szövetében bemutatni úgy, hogy még él és alkot.

Reméltem, hogy nem tesszük Kurtág Györgyöt élő emlékművé. Spoiler: nem tettük, és ez jó.

19-én csütörtökön áztatta az eső a várost, a Kurtág 100 fesztivál főszervezőjének számító BMC előterében egy tucatnyi emberből álló csapat várta a buszt, hogy a Magyar Zene Házába vigye őket. Csapzott kis csokrunkban volt német bariton, amerikai újságíró, bázeli irattáros és pár szál francia. A Magyar Zene Házában volt aznap az első program, a különleges hangdómban tartották a Zwiegespräch vetítéssel egybekötött bemutatóját. Odafelé a buszon ABBA szólt. The winner takes it all.

A hangdóm egy planetáriumhoz hasonló iglu, a falába negyven hangsugárzó van beépítve, és vetíteni is lehet rá. Babzsákokon heverészve hallgattuk Kurtág György és ifjabb Kurtág György közös szerzeményét, és néztük a Kurtág indulatfirkáiból és geometrikus struktúrákból álló vetítést.

Kerekesszékében az idős születésnapos is velünk volt. Az előadást felvezető szöveg legérdekesebb része ifjabb Kurtág szavait idézte a közös alkotás buktatóiról. Mihez kezd két zeneszerző, ha már egy hangot sem hallanak ugyanúgy? A Zwiegesprächban egy vonósnégyes és szintetizátorok hangjai szólalnak meg együtt. Evidens, hogy a vonósnégyes hangjait az aznap százéves Kurtág írta. De miért evidens? Az ötvenes évek óta van jelen elektronika a kortárs zenében, azaz Kurtág még bőven első bimbóit érlelte, amikor már lehetett tudni, hogy az eszköz létezik, itthon is sokan használták. Íme egy példa arra, hogy Kurtág, legyen bármennyire is kortárs, a nagy elődök szerszámkészletével indult a virágágyások felé.

Selyempapírba kérem, zöld nélkül, csak úgy

A ligetből a Várba buszoztunk, a Zenetudományi Intézetben rendezett Kurtág-kiállítás megnyitójára. Ha bárki igazán retróérzetre vágyik, elsőként ajánlom ezt a helyszínt. Esetleg a régi Zeneakadémia van még versenyben. A szag, a fények, minden stimmel. A megnyitóbeszédek hossza is a több évtizedes gyakorlatot idézte, a virágmotívum reneszánsz felbukkanásától kaptuk az ívet Kurtág Virág az emberéig. Viszont megtudtam, hogy a februári Jelenkorban van egy hosszabb Kurtág-blokk, rengeteg idézettel, olyan mondatokkal, amiket a mesterkurzusain mondott. Ezek annyira zseniálisak, hogy néhányat a cikkben idézni is fogok. Például:

„Nem baj, ha a fiszeid dölyfösek és a halk hangjaid kéregetnek.” [1]

A kiállítás számomra legérdekesebb darabjai a kották kéziratai voltak Kurtág megjegyzéseivel, javításaival. A zenéje kvázi notálhatatlan, azaz a hagyományos kottázás csak kevés információt képes átadni a mű előadásához szükséges infókból. Legendás sztorik szólnak arról, hogy egy egész nap kevésnek bizonyult egy húsz másodperces darab betanulásához a mesterrel. Emiatt sok-sok helyen megjegyzésekkel látta el a kottákat, rajzolt, nyilazott, aláhúzott stb.
A megnyitó legjobb része Borbély László igazán ihletett zongorajátéka volt, a Játékokból adott elő, megakadályozva a további hervadásunkat. A Zenetudományi Intézet Bartók termében egy remek zongora van, a padló parkettás, és Borbély komolyan vette a dinamikai utasításokat. A BMC-be visszatérve a remek menzájukon száradtam meg, a friss hajtásaimból is csöpögött a víz. Az esti koncertre a szürke szettemet vettem fel, és meg sem álltam a Müpáig.

A világ összes virága

19.30, a Művészetek Palotája dugig van emberekkel, ahogy mondani szokták, mindenki itt van, aki számít, és éppen nem koncertezik a világ másik felén. A közösségi média aznapi posztjait végignézve mindenki köszöntötte Kurtág Györgyöt, a rövid kis írásokban többnyire szó volt a zeneszerzőről is, nem csak a posztolóról. Sejteni lehetett, hogy maximális lesz a zsezsgés. A program pazarnak ígérkezett, ajánlottam is. Víkingur Ólafsson és felesége, Halla Oddný Magnúsdóttir érkeztek zongorázni és a szimfonikus Kurtág-kompozíciók nem hivatalos best ofjában mindenképp szereplő …quasi una fantasia…, a Grabstein für Stephan és a Stele is ott volt a műsorlapon. Nagyszerű ízléssel készült válogatás. Az est és a fesztivál házigazdája Fazekas Gergely volt, az összekötő szövegeit csak dicsérni tudom.

A koncert egy rövidke zongoradarabbal kezdődött Ólafssonék előadásában. A Madaras cíművel a Játékokból, majd folytatódott egy Bach-kantátával, amit Kurtág írt át négykezes formára. Abszolút telt házzal mentünk, és én még ilyen, minden idegszálával figyelő közönséget nem tapasztaltam a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Mindkét darab varázslat volt, megidézte a szerdán bemutatott film, a Kurtág-töredékek emblematikus részét, ahol Ólafsson beszél arról, mit mondott neki Kurtág a feleséggel négykezesezésről. Halla Oddný Magnúsdóttir könnyű, színes ruhájában nem jött és ment, hanem hozta-vitte a februári szél a színpadon.

Az izlandi pianista egyedül maradt további három rövid Kurtág-darabra a zongorájával. A Hang a távolbólt, a Harmonikát és a Kis korált hallhattuk, de bevallom, nekem egyik sem tetszett. Ólafssont szokták kritizálni előadásmódja miatt. Engem a Gouldra emlékeztető görnyedése nem zavar, a pantomim jellegű kézimunkája, ez az ülő tajcsi viszont rettenetesen. Ugyanazokat a modoros gesztusokat használta a billentyűkhöz, mint a tincsei megigazítására és a tableten lapozásra. A láthatatlan gombolyaggal küzdés öncélúsága pontosan szembemegy a kurtági filozófiával. Ha ráérsz balettozni, akkor nem vagy minden idegszáladdal a zenében. Vagy, ahogy ő mondta egy évekkel korábbi mesterkurzusán:

„A ceremónia közéd és a mondanivalód közé áll.” [2]

Rutinos koncertlátogatóként behunytam a szemem, hátha, de amit hallottam, az filces volt, meg lapos. Ólafsson saját átiratát is megszólaltatta Bach egyik leghíresebb dallamából az Airből, és az átéltek hatására talán, de nem vettem jól. Egyet félre is ütött. A fickót a szünetre a Hommage á R. Sch triója hozta fel pozitívra számomra, a partnerei Szűcs Máté (brácsa) és Klenyán Csaba (klarinét) voltak. Minden apró részletében tökéletes percek voltak, a színpadberendezésnél a klarinét kottaállványa mellé diszkréten betolt nagydob is nagyot szólt a darab utolsó hangját adva. Katartikus élmény volt.

A szünet után jött a szimfonikus blokk, a hazai Kurtág-specialisták közül a születésnapon a Danubiát érte a megtiszteltetés, hogy Markus Stenz pálcája alatt játsszon. Mondjuk, most pálcája pont nem volt, mert a terem minden pontján szétszórt zenekart inkább kézéllel, könyökkel és repdeső ősz fürtjeivel irányította. Ne szokványos zenekart képzeljünk el, inkább mindenféle ütős hangszert, a hárfa mellett cimbalmot is, fa- és rézfúvósokat az erkélyeken, mint megannyi tantermi pletykát a kis cserepeikben. Virág az ember.

Teljesen egyedi, sztereóban, házimozirendszeren sem visszadható hangélmény volt, nem szívesen írom le, hogy megismételhetetlen, mert nagyon remélem, hogy átélhetem még az életben. Piszok nehéz lehetett próbálni a három kompozíciót, és egészen biztosan másképp szólt akkor, amikor üres volt a terem. Minden más, ha ezerhatszáz szív dobog a zenészek közvetlen közelében. Leírhatatlan volt, nem is ragozom tovább.

Balkonládában a gangon, félárnyékban

A koncert utolsó részében az első, zongorás blokkot hallgattuk meg újra. A különbség az volt, a nagy Steinway helyett az a pianínó állt középen, amin annak idején Kurtág Márta és György a Carnegie Hallban játszott. A hangszer később a BMC-be került, és az aláírásuk is díszíti. A születésnapi koncert idejére hozták a Müpába. Érdekes, hogy a kisebb hangerő dacára szebb hangot produkált, mint a hangversenyzongora. Ugyanúgy Ólafsson és felesége játszott. Bach–Kurtág Gottes Zeit ist die allerbeste Zeitjében egészen addig tartott a csoda, míg meg nem szólalt egy mobiltelefon. A legpuhább piano kellős közepén. A koncert után olvastam olyan kommentet, hogy miért egy izlandinak kellett ezen a koncerten zongoráznia, amikor Csalog Gábor vagy Borbély vagy akárki magyar sokkal jobban megoldotta volna. Vegyes érzéseim ellenére meg kell védenem a szólistát mint művészt az alkalom miatt. Nagyon fontos motívumnak tartom, hogy fiatal és a felesége is abszolút koncertképes előadó. Átélhetővé tették azt a varázst, ami Kurtág és a felesége négykezes játéka teremthetett. A törékeny északi szépség és a srác a bársonyzakójában. (A fokföldi ibolyának ilyen a levele, egyébként.)

Ólafsson emellett világsztár, és a Müpa az évad művészévé választotta. Ha maradunk a virágos mesgyén: virítani (is) kellett. Az, hogy nem kellett a vég nélküli analizálós gyötrelmeken átesnie egy-egy Kurtág mű tanulása közben, az valóban nem fair.

„Várd meg, amíg kiérdemled a tiszta kvartot.” [3]

Az ováció persze feltartóztathatatlan volt, percekig, állva tapsoltunk a színpadon megjelenő Kurtág Györgynek. Sok-sok virág, még ha egy sem tökéletes, adhat egy csodaszép csokrot, olyan szépet, amilyet még senki sem látott és szerintem ez a koncert éppen ilyen volt. Mindenféleképpen méltó a századik születésnaphoz.

A koncertet követő köszöntők eseményei közül azt a pillanatot emelném ki, amikor Deborah Kelleher átnyújtotta az Ír Királyi Zeneakadémia oklevelét, ami igazolja, hogy örökös tagjává választotta Kurtág Györgyöt.

Pénteki turbulenciák

Az én olvasatomban a születésnapi program a zongora (Játékok) és a kövek köré épült (Jelek), péntekre pedig maradtak az Üzenetek. Kurtág művészetének egyik lényege az interakció. Filozófiával, irodalommal, emberekkel, tárgyakkal, természettel. Az idővel, hiszen a műsor évtizedek fölött húzott ívet. Meghallgattuk a pazar kettősversenyt Pierre-Laurent Aimard és Fenyő László szólóival. Ahogy egyik Kurtág-mű, úgy ez sem a klasszikus formát követi, mindkét hangszernek, a zongorának és a csellónak is van saját „zenekara”, egy teljesen rendhagyó textúrát és építkezési lehetőséget adva a műnek. Nagyon nehéz Kurtág zenéjéről írni, leginkább mindenkit behúznék a koncertterembe magammal. Minden pillanatot lehetetlen leírni betűkkel, hiszen kottajelek sem elégségesek hozzá.

A kettősverseny után az egyik személyes kedvencemmé vált Petite musique solennelle – En hommage á Pierre Boulez 90 következett, amit a csütörtöki „kövek” közé tennék. Egyrészt ez is tiszteletadás, másrészt ritkán hallani ennyi sűrített méltóságot zenében. Persze ehhez Keller András Concerto Budapestjére is szükség volt. Remek zenekar, saját hanggal, az élén egy Kurtág-tanítvánnyal, aki ráadásul hatalmas kamaramúlttal a batyujában érkezett. Tehát mindent tud az érzékeny, precíz megoldásokról. Kicsiben is érzi a nagyot.

A harmadik számban Aimard ült vissza a zongorához, és játszotta el a Concertóval Bartók III. zongoraversenyét. Ez Bartók utolsó kompozíciója, be sem tudta fejezni. Az utolsó tizenhét ütem hangszerelése már Serly Tibor munkája. Az elkerülhetetlen közelségétől talán, vagy más okból, Bartók ebben a darabban nem küzd semmivel, nem áll szemben a sorssal. Nem feszítik szorongások, önértékelési hibák, az értetlen környezet trivialitása által kiváltott düh. Láttam kommenteket, voltak, akiknek nem tetszett az Aimard-féle Bartók. Nekem nagyon jólesett. Egy pillanatra sem éreztem, hogy ezt nem így kellene. Annak az állandó keresése, hogy mi, mennyivel jobb mint más, pont az átélhető pillanattól rabol el. Egy olyan beszélgetéssel, amit százszor hallottunk már és százszor fogunk még. Minek?
A szünet után a műsorlap szerint egy Beethoven-vonósnégyes (B-dúr, op. 130 – V. Cavatina) tétel következett volna zenekari változatban, de mégis eredetiben, vonósnégyesként szólalt meg. Keller Andrást a Concerto muzsikusai egészítették ki. Mindkét napra jellemző volt a tökéletes, figyelemmel teli csend. A leghalkabb hangok, legfinomabb gesztusok is elértek a fülünkig. Bevallom, én örültem, hogy ez a tétel eredeti arrangementben szólalt meg.

A legszebb virágszál

Tulajdonképpen mindenki ezért jött. A Stechardinért. Az operáért, amiről azért lehetett tudni már, hogy nem több felvonás, és csak egyetlen szereplője van. Ha valaki kicsit is utánaolvasott, még a sztorit is össze tudta rakni, ha egyáltalán beszélhetünk sztoriról. Lichtenberg kopogtatott be ismét Kurtághoz, A játszma vége után. Mennyivel kellemesebb társaság, mint Beckett. Régi ismerőse a zeneszerzőnek, noha kétszáz év választja el őket egymástól. Az idő azonban egyáltalán nem lényeges Kurtágnál. Lichtenberg a barokk korban volt amolyan polihisztor, de leginkább fizikus, aki foglalkozott elektromos kisülésekkel is. Professzor volt, egyetemi ember, fontos valaki. Jó családból származott, gyermekévei kellemesen teltek. Itthon a kevésbé fizikus beállítottságú ember két könyv kapcsán találkozhatott vele. Az egyik a Hogarth rézkarcsorozatához írt kommentárjai (A szajha útja) a másik pedig az Aforizmák, egy elmélkedésgyűjtemény. Az utóbbi ihlette meg először Kurtágot, ebből készültek a Lichtenberg-dalok. Ebből a kapcsolódásból jön a következő is, hiszen a Stechardin címszerepét éneklő Maria Husmann volt az, „akire” a Stechardin is íródott. A művet gondozó Editio Musica Budapest (EMB) leírása szerint „míg a 2018-ban befejezett Fin de partie című operája egyfajta művészi végrendelet, a Stechardin története és zenéje búcsúzás, mely az élet és a szerelem szépségét és a halál elfogadását üzeni”.

Most örülök egy kicsit annak, hogy nem kellett azonnal, még aznap éjjel írnom az operáról, mert az első gondolatom az volt, hogy dehogyis van vége ennek az alkotói pályának. Írjon még rengeteg ilyen zenét Kurtág György, és adják is elő. Arra is gondoltam, hogy lám, az idővel visszanyúlt azokhoz a csodálatos harmóniákhoz, amit például ezen a koncerten is hallhattunk tőle, akár a Boulez előtt tisztelgő darabban. Aztán aludtam rá többet is.

Kezdjük az elején. Lichtenberget összehozza a sors egy műveletlen, 12 éves virágárus lánykával, akit tanítani kezd, cserébe az takarít nála. A lány 14 éves korában egymásba szeretnek, de nem házasodhatnak össze, mert a lány 17 évesen meghal. Maria Dorothea Stechard így örökre „Stechardin”, azaz (kis) Stechard(ka) marad. Kurtág operájában már túlvilági jelenés, egyszerű mondataival meséli el történetét, és vár. Várja szerelmesét ott, ahol másképp telik az idő, ahol annak már értelme sincs. Az énekszólam nem tűnik bonyolultnak (Kurtágnál semmi sem egyszerű, tehát „tűnik”) áriákról nem beszélhetünk, de recitativóról sem. A valami határán maradunk végig. A történet szerint a lány tizenhét, amikor meghal, a színpadon viszont Maria Husmannt látjuk, és egy csitri szavait énekli. Éretlen szavak ezek, néhol suták, néhol bölcsek. Nem egy nagyon fiatal énekesnőnek kellene énekelnie ezt? – gondoltam rögtön, aznap éjjel. Nem. Ezt a szerepet, ha a hangterjedelem megvan, életkortól függetlenül lehet énekelni. Igazából az lenne jó, ha sokan felvennék a repertoárra.

A darab nem hosszú, négy részből áll, ezeket a kivetítőn megjelenő címek alapján különíthetjük el. Huszon-egynéhány perc, az utána gomolygó gondolatfelhőnk feloszlása pedig mindenkinél más-más időt vesz igénybe. Megint az idő, ugye?

A Müpa színpadán nem volt díszlet, ehhez a műhöz csend kell, sötét és egy lámpa. Káel Csaba rendezése is csak pár mozdulatra terjedt ki, engem barokk gesztusokra emlékeztetett. De nagyon másképpen is meg lehetne ezt a művet fogni. Talán egy nagyon eltalált díszlet még mélyebbé tenné. És jelmez. Husmannon a premieren egy Zoób Kati-ruha volt, egyértelmű menyasszony utalással. Egy kép többet mond ezer szónál, döntsék el önök, mennyire volt hatásos ez így. Ez nem kritika, csak azt mondom, jó alapanyagnak tűnik olyan művészeknek, akik látnak benne valami mást is.

Végül: visszalépés-e a Stechardin zenéje az évtizedekkel ezelőtti Kurtághoz? Semmiképp. Szerintem ez a dimenzió végig benne élt, mint egy eddigiektől eltérő alakú és méretű vászon, amire most lett témája, hogy ráfesse. Olyan téma, amivel csordultig van a szíve, amihez a zongora már nem elég. A Stechardin zenéje többnyire a szövegre rezonál, amikor pedig nem, akkor az ismert téren és időn kívül lebeg, mint egy határtalan buborék, benne a halhatatlan szerelemmel.

„Nekem véletlenül egyszer bejött a leheletszerű indítás a következő sor elején. Valamikor meg kéne próbálni lekottázni – de én nem tudom. Nem játszom el. Elénekeltem neked.” [4]