Ethan Hawke elszánt arcától ez a film is nehezebb lesz

Ethan Hawke elszánt arcától ez a film is nehezebb lesz
Ethan Hawke és Austin Amelio – Forrás: Fields Entertainment / Berlinale

Hajlamos vagyok én is néha alábecsülni azt, ami egyszerű, azt a sztorit, amiben egyszerűen csak egy maroknyi embernek el kell jutnia minden gond nélkül A-ból B-be, és nincsen helye allegóriának, de van helye olyan színészeknek, akikben meg lehet bízni. Esetleg olyan helyen játszódik, amit nem látunk túl sokszor, talán egy olyan korban, amit még nem láttunk elégszer. A The Weight (azaz A súly) megfelel mindennek, sült hús krumplival egy olyan filmfesztiválon, ahol ennél bonyolultabb filmeket szolgálnak fel, de még akkor is nemes sült hús marad, ha mondjuk a streaming sokkal egyszerűbb, sőt, talán instant mikrózós filmjeihez hasonlítjuk. Ebből úgy tűnik, hogy én meg akarom enni a The Weightet, de ott azért még nem tartok fejben.

De az tény, hogy az egyik legegyszerűbb film, amit mostanában láttam. A helyszín Oregon, valamikor az amerikai gazdasági válság idején. Mármint az előző évszázadban, nem a mostaniban. Samuel Murphy (Ethan Hawke) próbál túlélni a nem túl rózsás munkapiaci helyzetben, de amikor véletlenül a rossz embereket küldi az utcakőre egy sikátorban, akkor elszakítják egyetlen kislányától. Murphy mehet törni a követ a bányába, ahol viszont a rátermettsége miatt kiszúrja őt a Clancy nevű fegyőr (Russell Crowe). Clancy tud egy lehetőséget arra, hogy a marcona rab előbb szabaduljon, és a kislánya megússza az örökbefogadást, ehhez csak egy lehetetlennek tűnő küldetést kell elvállalnia, anélkül, hogy tudná, mi az. Szedjen még össze pár megbízható embert, aztán gyerünk, mielőtt Roosevelt kormány a New Deal miatt elkoboz minden aranyat.

A lehetetlen küldetés pedig abból áll, hogy rengeteg aranyrudat kell átvinniük az oregoni – a valóságban bajorországi – erdőből, a már említett A-ból B-be. Egyet sem veszíthetnek el, mert akkor bukták a küldetést. Járművet nem tudnak használni a terep miatt, úgyhogy marad az erőltetett menet, főleg miután kíséri őket két fegyveres, illetve a virslipartit némileg lazítva egy bennszülött cselédlány is (Julia Jones). Allegória nincsen, csak a rögvalóság: az aranynak oda kell érnie, de az embereknek nem feltétlenül, a természet, és más, potenciálisan gonosz emberek pedig mindent meg fognak tenni, hogy lehetőleg ember és arany is inkább valami szörnyű helyen nyugodjon örökre. A The Weight tényleg a súlyról szól, de egyáltalán nem az átvitt értelemben, hanem szó szerint véve, az a pár aranyrúd méretre olyan kevés, de tömegre annál több, az erdei menet közben pedig folyton halljuk, ahogy egymáshoz érve zörögnek.

Egyszerű film, de nem minden élvezet nélkül. A legnagyobb élvezet maga Ethan Hawke, akiről sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog neki állni, ha egy férfias, már majdnem Lee Marvin-szerű figurát fog alakítani. Az arcán nincsenek érzelmek, csak az elhivatottság, a küldetéstudat és a felkészültség. Hiteles akkor, amikor az első világháborús élményeiről beszél, amikor elmagyarázza, hogyan szerelt meg egy bekrepált autót, és hogyan tudja a megbízhatóság auráját árasztani magából. Hawke nyúzott, fáradt arca és céltudatos karaktere nélkül a The Weight alacsonyabb súlycsoport lenne, ő viszont felemeli legalább kettővel.

Ez annyira nem mondható el az amúgy abszolút mellékszerepben lévő Russell Crowe-ról, akinek az exrendőr, rabszolgahajcsár karaktere egy fokkal nagyobb közhely lett – az első vásznon töltött másodpercében már csulázik egy óriásit dohányrágás közben, majd később a vasárnapi pihenőnap fontosságáról papol a raboknak. Hawke rabtársai már kevésbé izgalmasak, bár meg kell adnom a pontot, hogy sikerült egy olyan karaktert is kitalálni az aranycipeléshez, akit azért vágtak börtönbe, mert szocialistaként egy tüntetésen ellenállt a letartóztatásnak.

A The Weight az első játékfilmjei Padraic McKinleynek, aki eddig főleg vágóként tevékenykedett, erről a szokásáról pedig ennél a film sem tett le. Ha a történetvezetése nem is a legizgalmasabb – mégis csak arról szól, hogy emberek kedvetlenül kirándulnak az erdőben egy nehéz hátizsákkal –, egyes jelenetei tényleg azok. Felbukkan a műfaj elengedhetetlen kelléke, a rozoga függőhíd is, amit annyira hajmeresztő módon próbálnak megoldani, hogy kedvem lett volna alternatív megoldásokat bekiabálni, hátha meghallgatnak. De ugyanannyira feszült lesz az, amikor a folyón átkelés közben hirtelen a favágók törzseket kezdenek úsztatni, az átkelők legnagyobb szerencsétlenségére. McKinley abból már nehezebben tud feszültséget csiholni, amikor emberek puffogtatnak egymásra lőfegyverekkel, szinte kár is, hogy ebből több lesz a film második felében.

A The Weight bemutatója a Sundance Filmfesztiválon volt, ahol az előző évekhez képest nem röpködtek azok a filmcímek, amiket egekig magasztalt volna az erre hajlamos amerikai sajtó. McKinley filmje volt a kevésből az egyik. A dicséret nem minden ok nélküli, de azért kaphatta, mert egy okés és korrekt film arról, hogy férfiak teszik a dolgukat akkor is, amikor minden ellenük szól. Ők mégis egy szó nélkül viszik azt, amikből mások fognak meggazdagodni, és ami az ő kulimunkájuk nélkül nem a pénzsóvár emberek kezében, hanem az amerikai állam tulajdonában landolt volna. Hm, lehet, hogy mégis allegória.

A The Weight premierje a Sundance-en volt, én a berlini filmfesztiválon láttam. Magyar premierről egyelőre nem tudni.

Kövess minket Facebookon is!