Az egyik legkeresettebb magyar alkotó, aki úgy vizsgálta a szobát, hogy kihajtotta az oldalait és a mennyezetét

„Nem tudok népszerűségről, számomra nincs is értelme ennek a fogalomnak” – mondta a hvg-nek Maurer Dóra nem sokkal azután, hogy a londoni Tate Modernben megnyílt a másfél éven át látogatható önálló tárlata. Pedig élő magyar alkotónak ezelőtt nem volt lehetősége, hogy a modern és a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb intézményében mutassa be életműve kulcsdarabjait. A 2019 augusztusától 2021 januárjáig tartó kiállítás a korai rézkarcoktól a legújabb festményekig tekintette át a február 14-én elhunyt művész pályájának csaknem hat évtizedét.

Abból a szempontból furcsa lehetett, hogy ilyen hosszú időn át mozdulatlanul lógnak a falakon az alkotásai, mert Maurer Dóra munkásságának éppen az elmozdulás és az átalakulás megfigyelése voltak a legmarkánsabb motívumai.

A diploma nélküli egyetemi tanár

Maurer épp a Tate videójában mondta el, hogy sosem szeretett volna művész lenni. Inkább az erdészet vagy kertészet vonzotta fiatalon, a gimnázium ideje alatt pedig a történész szakma volt rokonszenves neki. Művészete különös módon magába olvasztja mindezeket a hivatásokat, de figyelmet érdemel az is, hogy az édesapja térképészként, geodétaként és légifotográfusként dolgozott. A felfedezés iránti vágyat tőle örökölte talán.

Maurer Dóra 1956-ban kezdte meg a tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, de a visszaemlékezése szerint nem igazán találta ott a helyét. Teremről teremre járt az intézmény falai között, és ahol valami érdekeset látott, ott leült, hogy kis rajzokban rögzítse a megfigyeléseit. Bár 1961-ben visszautasították a diplomamunkáját, az egyik tanára mégis felajánlotta, hogy megvásárolja azt.

Azt követően, hogy kikerült a főiskola falai közül, a Képcsarnok megbízásából készített kisebb-nagyobb műveket. „Az első munkám az volt, hogy a Múzeum utcában egy szép épület rézkarcát kellett megcsinálnom, levelezőlap méretben. Mindjárt fizettek is. A Képcsarnokból éltem sokáig, egy évben három-négy megbízást adtak, amit gyorsan és jól meg lehetett csinálni, Soprontól Rudabányáig mindenfelé utaznom kellett a téma miatt” – mesélte az Artmagazinnak a pályakezdése éveiről.

Persze ebből is rengeteget hasznosított: olyan technikákkal kísérletezett ugyanis, amiket a saját munkáin csak óvatosabban alkalmazott azelőtt.

1967-ben elnyerte a Rockefeller-ösztöndíjat, és ennek köszönhetően Bécsbe költözött. Itt ismerkedett meg Gáyer Tibor építész-képzőművésszel, a későbbi férjével. „Magától értetődő volt, hogy kint maradok a szabadabb világban, mégsem akartam teljesen kiköltözni: szerettem és szeretek Budapesten élni, akármilyen nehézségek adódtak is” – mondta a hvg-nek arról, hogy a mozgás nemcsak a műveire, hanem az életvitelére is jellemző vonás. Végül a kilencvenes évek közepén, feladva bő három évtizedes kétlakiságot, Mauer Dóra és a férje Budapesten telepedtek le.

A főváros képzőművészeti életének alakításában már jóval régebb óta játszott aktív szerepet. Fordított, írt, kiállításokat szervezett és közösségeket épített. 1975 és 1977 között a hazai neoavantgárd központi alakjával, Erdély Miklóssal tartott fiataloknak szakkörszerű foglalkozásokat, 1981 és 1983 között fotó- és filmszakkört vezetett a Szépművészeti Múzeumban, ez volt az InDiGo-csoport. 1987-től 1991-ig audiovizuális gyakorlatokat tartott az Iparművészeti Főiskolán, 1990-től 2003-ig a Képzőművészeti Főiskola interdiszciplináris festőosztályának docense volt,

2003-ban pedig annak az intézménynek az egyetemi tanára lett, amelyik négy évtizeddel korábban nem adott neki diplomát.

Mozgás, nyomhagyás, átalakulás

Kezdettől interdiszciplináris szemléletet közvetített a tanítványainak, és az alkotó évtizedek alatt ő maga is számos műfajt, stílust és médiumot belakott. Az a fajta fegyelmezett, kísérletező gondolkodás viszont, amivel az egész életműve jellemezhető, megfigyelhető volt már a korai rézkarcain is. Ezek közül a Pompeji vagy Az est képei előrevetítették az egész munkásságát meghatározó vonásokat.

A mozgás, a nyomhagyás, az ismétlés és az átalakulás a hatvanas évek végétől váltak Maurer alkotásainak központi kérdéseivé. „A mozgás változást, egzisztenciális változást jelentett számomra” – írta 1975-ben. „1968-70-ben még a legkülönfélébb mozgásokat vizsgáltam: anyagok változásait (száradás, szivárgás), természeti jelenségeket (szélmozgás, áradás), helyváltoztatásokat (esés, járkálás), gesztusokat (lövés, rombolás). 1971-72-ben már kevésbé érdekeltek ezek a vehemens mozgások, minimális eltolódásokkal, mozgásvariációkkal foglalkoztam.”

Sokféle anyagot vont be vizsgálódásaiba. Ágakat, gallyakat, kalászokat, nádszálakat, gézzel lefedett különböző csomagocskákat, melyeknek növekvő-csökkenő rendszerbe sorolásával tárgyakat hozott létre. A mozgások folyamatait részben fotókkal, de inkább a film segítségével rögzítette.

A hetvenes évektől fogva készülő mozgóképei kétségkívül a magyar kísérleti filmművészet alapműveinek számítanak.

A Quasi-képek vagy az Overlappings című festészeti sorozatai pedig a látás bizonytalanságára, az érzékelés folyamatára irányították a figyelmet. Maurer számára ugyanis a kép sohasem végállapot volt, hanem esemény. És itt fontos megemlítenünk a performanszait is. Például a Képmutatást, amellyel 2013-ban részt vett a Műcsarnok tulajdonjogának megváltoztatása elleni tiltakozásban, és amely az aktuális művészetpolitikai célokon túl, szervesen illeszkedett az életmű legfontosabb motívumaihoz. Maurer a bejárat előtti lépcsőn mutatta fel egy képét a performansz során.

Ezzel a finom gesztussal téve egyértelművé, hogy ha a művészetének nincs hely odabent, akkor maga a művész lesz a kiállítófelület.

Az egyik legkeresettebb a gyűjtők között

Azért a legtöbbször nem kellett a kiállítótéren kívülre szorulnia. Számos rangos hazai és nemzetközi közgyűjtemény őrzi a műveit. És ahogy Martos Gábor írásából tudható, az utóbbi években a műgyűjtők körében is ő az egyik legkeresettebb magyar alkotó. Pedig nem könnyen vált meg a munkáitól. „Szeretem megtartani őket, mert a kiállításaimon csak azokkal tudom teljességében megmutatni, hogy mit csinálok. Arra is szükségem van, hogy a munkák itt legyenek, lássam őket, mert így inspirálnak: észreveszem a hibákat, a lehetőségeket, hogy mi merre mehetne tovább. Sajnos így is sok munkám hiányzik” – mondta a hvg-nek Maurer. Utóbbinak, tette hozzá, az lehet az oka, hogy számos művét ajándékozta el.

Martos Gábor összegzése szerint az artprice.com műkereskedelmi adatbázison az elmúlt negyed évszázadban több mint kétszáz Maurer-alkotás fordult meg árveréseken, és 2025-ben az aukciós eredményei alapján a világ ötezer legtöbb bevételt hozó művészének rangsorában a 2149. helyen állt. Ugyancsak Martostól tudjuk, hogy a mutargy.com kiadásában megjelent, a 2015 és 2025 közötti tíz évet összefoglaló kiadvány szerint az élő magyar művészek között összesített eladásaival a harmadik helyen szerepelt, 533,8 millió forintos összbevétellel.

A Moholy-Nagy-változó

A 2010-es években készült Stages képeit Maurer a formák és a színek párbeszédeként írta le. De talán egész életművére jellemző a rend és a szabadság véget nem érő dialógusa. És volna itt még egy párbeszéd. Bárhol térünk is be egy múzeumba Berlintől Lisszabonig, Krakkótól Pozsonyig, szinte mindenütt találkozhatunk Maurer Dóra alkotásaival. Fotókkal, filmekkel, festményekkel és grafikákkal. És bár ez messze nem reprezentatív, én mégis azt figyeltem meg, hogy ahogy a legtöbb német nagyvárosban, úgy Kelet-Európa haladó kiállítóhelyein az övéi mellett ott vannak Moholy-Nagy László művei is.

Ilyenkor mindig izgalmas nekem összevetni kettejüknek a fénnyel meg a mozgással kapcsolatos kérdésfeltevéseit. Egyikük sem csupán formákat mutat be ugyanis, inkább azok létrejöttére kíváncsiak. Azt kutatják, hogyan érzékeljük mi, befogadók, ahogy egy forma megszületik és változik.

A kihajtogatható falú babaház

Maurer Dóra azt mondta munkamódszeréről az Új Tükör 1987. április 26-án megjelent számában, hogy „úgy vizsgálom a szobát, hogy kihajtom az oldalait és a mennyezetét”. Mélyi József pedig a programjának lényegét ragadta meg, amikor azt írta,

„Maurer művei egy egyszerre lehetséges és lehetetlen, művészi és matematikai térben lépnek működésbe, ahol a mennyezet kihajtható, majd visszacsukható, mint egy gyerekkori babaháznál.”

A kihajtogatott oldalú szoba és a babaház amiatt lehetnek fontos közelítések Maurer Dóra művészetéhez, mert felfedik a játékosságot, ami a szigorú struktúra mögött rejtőzik el. Maurer kapcsán persze a játékosság abból a szempontból is játékba hozható, hogy sosem egyetlen stílusban vagy technikában dolgozott: grafika, fotó, film, festészet és installáció egymásba nyitásának feltérképezésében gondolkodott ehelyett.

Maurer Dórát a szellemi pontosság vezérelte, játékos volt és nyitott. Akárhol találkozunk a műveivel, azzal szembesülünk, hogy táncolnak a falon a formái, a munkáinak izgalmas ritmusa, zeneisége van. Ez talán amiatt lehet, mert Maurer egész életében játszott a formákkal, a színekkel és a médiumokkal. De fontos volt neki, hogy a játéknak mindig legyenek szabályai.