Kísértet járja be Közép-Európát, a vérszívás kísértete

Nem volt már elég Báthory Erzsébetből? A Die Blutgräfin (magyarul: A vérgrófnő) című német szatírában a rettenetes PR-ral rendelkező magyar nemes most nem szűz lányok vérében fürdik, hogy megfiatalodjon, hanem vámpírként kolbászol Ausztria, de főleg Bécs utcáin, hogy ártatlan hölgyek vérét szívja, nagyjából huszonöt éves kihagyásokkal. Amikor először látjuk, akkor Báthory (Isabelle Huppert) egy Bécs alatti elárasztott bányában, egy véruszály tatján várja a sorsát, hogy aztán kikössön és rászabadítsa a poklot erre az álmos országra.

Mondtam már, hogy ez egy szatíra? A filmbeli Báthory Erzsébet beszél franciául, oroszul – és néha magyarul is két szó erejéig. „Fantasztikus!” és az ennél egy fokkal bonyolultabb „ínycsiklandó” hagyja el Huppert száját, miközben a karaktere azon morfondírozik, milyen édes a magyar bor, és milyen szaftosak az ország lakói. Valami miatt szerelmes tekintettel emlékezik vissza Sztálinra és Maóra. A kiegészítőit egy koporsó alakú retikülben tartja, denevérét kisállatként hordja. Kísértet járja be Közép-Európát, a vérszívás kísértete.

Mint ahogy a hőse, Ulrike Ottinger is évtizedek óta várja, hogy feltámadjon, már ha a feltámadást azt jelenti, hogy játékfilmeket készít. A most bőven nyolcvan feletti Ottinger még a hetvenes években bukkant fel az elképesztő divatérzékkel megrendezett feminista filmjeivel. Az 1986-os, javarészt a mongol tajgán forgatott Johanna D’Arc of Mongolia után teljes mértékben a dokumentumfilmezés és az úti filmek felé fordult. Ha a Die Blutgräfin ténye nem lett volna elég, hogy változatlanul aktív, akkor a saját szememmel is meggyőződhettem róla, a berlini filmfesztiválon ugyanis vetítették a már említett 1986-os filmjét, aminek a felvezetésénél csak dőltek belőle a sztorik a forgatásról.

A Báthory-filmjét több mint húsz évvel ezelőtt írta, és állítása szerint nem is nyúlt hozzá. Emiatt van egy időntúlisága is, senkinek sincsen mobiltelefonja, nincsen internetről sem szó, bár valójában azt is nehéz összerakni, hogy pontosan mikor játszódik: Bécs világát nem igazították semmilyen korhoz, de a szereplők extravagáns, különböző történelmi korokat megtestesítő jelmezekben játszanak. A Die Blutgräfinban ugyanis szinte úgy tűnnek fel az osztrák történelem szereplői, vagy azokat megtestesítő karakterek, mint a Magyar vándorban, egy képen van Joseph Wenzel Radetzky gróf és Conchita Wurst mint Ausztria hősi múltja és jelene.

Ottinger ráadásul telerakja a filmjét olyan karakterekkel, amik mintha kabarétréfákból jöttek volna elő. A Báthory-vérvonal egyik fiatalabb leszármazottja a folyton buktát falatozó, amúgy elvileg vegán vámpír Rudi Bubi von Strudl (Thomas Schubert), a megoldatlan gyilkosságok utáni nyomozókat úgy hívják, hogy Unglaube (Karl Markovics), azaz Kétkedő, illetve Doppler, azaz Duplázó, és hát ebből össze lehet rakni, hogy általában hogyan viselkednek. Egy ideig lehet menni azzal a dilivel, hogy úgy szólítják egymást a figurák, hogy Theobastus Bombastus vagy Nepomuk Nachbiss (= utóharapás), de a beszélő nevek viccszínvonala azért nem túl magas, amikor egy kétórás, lassan csordogáló szatírát nézünk a vérszívó arisztokráciáról.

Főleg azért is, mert Ottinger lehet, hogy még mindig megkapó ruhákba tudja öltöztetni a főhőseit – az élen Isabelle Huppert tetőtől talpig vérvörös, lábtól ujjvégig vérvörösével –, de azért kosztümös horrorszatíraként a Die Blutgräfin inkább csak sejtetni tud, mint megmutatni. Ráadásul egyszerűen iszonyatosan lassú, néha már nem is csordogál a cselekménye, hanem egészen megalvad, és nincsen az a marhulás, ami életet tudna belé lehelni. Még az olyan hahotázásra szánt jelenetek sem, amikor Rudi Bubi von Strudl egy hatalmasat kiharap egy marcipánból készült Sisi-szobor nyakából, vagy hogy Báthory Erzsébet régóta váró szolgája (Birgit Minichmayr) egy Vampyr márkájú porszívóval takarít, majd véres hurkát tálal az úrnőjének. Az osztrák és német színészgárda krémje próbál ezekből mind humort kisajtolni, de amikor a Theobald Tandem nevű pszichológust alakító Lars Eidingernek el kell játszania, hogy egy vámpír éppen kiszívja a vérét a vacsoraasztal alatt, akkor azért az egyik legjobb német férfi színésznek is meggyűlik a baja a helyzettel.

A Die Blutgräfin messze nem az első alkalom, hogy akárcsak a régióban valaki a vérszíváshoz nyúl, hogy valami másról beszéljen: a román Radu Jude is elkészítette a háromórás Drakuláját, de a magyar filmszemlén is két kis költségvetésű filmben volt a főszereplő különböző formákban. Pár éve még a chilei Pablo Larraín is olyan Pinochet-filmet forgatott, hogy a dél-amerikai vezér még élt, és még mindig a népének vérét szívta. Ottingernél Báthory Erzsébet is valami ilyesmi: egy külső erő, legyen az orosz, kínai, vagy páneurópai, ami végigmegy Bécstől Erdélyig, lecsapolja a fiatal, életerős nőket, miközben az életképtelen, hülyeségekkel foglalkozó férfiak nem tesznek ellene semmit. Ez már valami, de két óra humortalan történelmi marhaság után ebből sem lesz semmi.

A Die Blutgräfin premierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.