A keserű nő könnye ezerféleképpen hull

Rainer Werner Fassbinder német filmrendező 1972-es Petra von Kant keserű könnyei című drámája és az abból készült film ajánlja magát a színpadi adaptációra. Kevés szereplő (hat nő), egy helyszín (egy hálószoba), egyszerű történetvezetés (egy gyorsan fellobbanó és gyorsan kiégő szerelem krónikája) – igazi kamaradarab, mintha direkt a Jurányi Ház Kamaratermére írták volna. Bagossy Júlia adaptációja szinte végig hű marad a több mint ötvenéves alapanyaghoz. Az utolsó pillanatban viszont a remény mellett dönt – meglepő fordulat abban az évben, amikor a legkevésbé van okunk hinni a megváltásban.

Petra von Kant 45 éves divattervező. Első nagy szerelme, Pierre meghalt, mielőtt megszületett volna a lányuk. Második férjével, Frankkel való kapcsolatát megmérgezte a féltékenység és a birtoklásvágy, ezért elhagyta. A lánya bentlakásos iskolába jár. Az anyja utazgat. Egyedül él a lakásában, egyetlen állandó társa a személyi asszisztense, Marlene. Amikor egy nap belép az életébe a fiatal és szép Karin, Petra azonnal beleszeret. Kettejük kapcsolata bukásra ítélt, a végén egy kérdés marad: vajon képes lesz-e valaha őszintén szeretni a megkeserített nő?

A nyíltan homoszexuális, de heteroszexuális házasságban is élő Fassbinder magáról mintázta Petra von Kantot. A középkorú, tehetséges, sikeres, befolyásos, vonzó embert, aki mindezekkel az adottságokkal semmit nem tud kezdeni. Mert magányos, mert szeretetre vágyik. Annyira, hogy az ágyból is alig tud kikelni. Annyira, hogy mással facsartatja ki a narancslevet, hozatja be a kávét, íratja meg a leveleit és rajzoltatja meg a kollekcióját is. Mintha kibírhatatlan súllyal nehezedne rá az egyedüllét. Vagy csak simán rossz ember.

Petra von Kantra lehet mondani, hogy depressziós, kapuzárási pánikkal küzd, nárcisztikus, bully. De lehet rá azt is mondani, hogy csak egy nő, aki mindennél jobban vágyik az elsöprő szerelemre, aminek végre teljesen megadhatja magát. Amikor erre lehetőség nyílik, tárt karokkal ugrik bele – pedig a Karin iránt érzett vonzalma délibáb, a vágyott állapot silány másolata.

Nyitott háló, zárt élet

A Jurányi Kamaratermének közepén vastag paplannal és pokrócokkal teledobált franciaágy, a sarokban próbababa, a szoba falait áttetsző, csipke díszítésű textilek adják (díszlet: Radetzky Anna). Körömlakkillat lengi be a teret – az ágy melletti kis széken ülve festi a körmét Marlene (a női ruhába öltözött Martinkovics Máté – erről a döntésről Bagossy egy interjúban azt mondta, a darabban megjelenő mindenféle nőtípus és generáció mellett szerette volna, ha egy olyan is van, aki nem a születési nemével azonosul). Ismétlődő, egyre idegesítőbb trombitaszó hallatszik. A paplan alól kézfejnyire kilógó Petrát (Török-Illyés Orsolya) mintha nem zavarná az alvásban sem ez, sem a terembe betóduló nézők. A nézők egyre jönnek, a trombitaszó egyre fülrepesztőbb. Egy emberként várja mindenki, hogy valaki kikapcsolja, a nézőtérre késve belépők szinte komikus időzítéssel adnak újabb és újabb reményt arra, hogy végre kezdődik az előadás. Miután az utolsó késő is elfoglalja a helyét, és elhalkulnak a kínos kuncogások, Petra von Kant végre kikapcsolja az ébresztőjét.

Török-Illyés Orsolya Petra von Kantja kócosan, kicsit megviselt tegnapi sminkben kel ki az ágyból. Laza, padlizsán színű szettje pizsama, otthoni és utcai ruha egyben (a jelmezekért Bárány Judit divattervező felelt). Alig ébredt fel, váratlan vendége érkezik. Sidonie (a tökéletesre sminkelt, vasalt hajú, túl elegánsnak ható zöld ruhát viselő Simkó Katalin) látogatásának mintha egyetlen célja lenne: hallgatóságnak lenni.

A Petra von Kant a kitárulkozó monológok drámája. Ha éppen ketten beszélnek, egymással, akkor is inkább maguknak, magukról mesélnek. Ez a dráma erőssége, de gyengesége is egyben, a váratlanul őszintén megszólaló főszereplő már az előadás tizedik percében pszichoanalitikusi részletességgel ecseteli, hogy undorodott meg a kapcsolatuk végére második férjétől, és mennyire vágyik az igaz szerelemre. Ezek után nem meglepő az a spontánnak tűnő szenvedély, amit a nem sokkal később belépő Karin láttán éled benne.

„Öregebbnek képzeltem” – mondja Petrának első találkozásukkor Karin (Gellért Dorottya). A farmert, fekete csipkés felsőt és feltűnő, rózsaszín platform magassarkút viselő Karin esztétikailag is kilóg a térből. A kicsit naiv, kicsit közönséges, kicsit butácska lánynak mintha nem lennének filterei, talán ezért is imponál annyira Petrának. Amellett persze, hogy szép, fiatal, és pont annyira vágyik a szeretetre, mint Petra.

Ebben a hálószobányi lakásban mintha minden úgy történne, ahogy Petra akarja. Még a zenét is ő választja, a hangulat is az övétől függ. Karin is a hatása alá kerül, a modellálmokat dédelgető lány, aki „csak egy helyet szeretne” magának a világon, megadja magát Petra udvarlásának, és beleegyezik, hogy odaköltözik a befolyásos divattervezőhöz. „Szeretni akarlak” – sugallja minden pillantásával Petra. „Szeress” – válaszolja szavak nélkül Karin. Idilli is lehetne a találkozás, ha nem lengenék körbe a red flagek.

A látszólagos alá-fölé rendeltségi viszony a következő jelenetre fel is dől. Az együtt töltött hetek, hónapok (?) után Karin már unott élvezettel gyötri a teljesen belehabarodott Petrát. A két nő bántja egymást. Szavakkal, felvont szemöldökökkel, lesújtó pillantásokkal, szúró megjegyzésekkel. Petra elvakult szerelemmel bántja Karint, az elvakultan szeretett lány saját frissen nyert erejét fitogtatva bántja Petrát. Ösztönösen menekül Petra egyre szorítóbb öleléséből.

A Petra von Kant két mozgatórugója a két színésznő, Török-Illyés Orsolya és Gellért Dorottya közötti kémia. A tapasztalt, a szakma egyik legnagyobb nevének számító Török-Illyés és a pályája kezdetén járó (korábban pont a rendező, Bagossy Júlia rövidfilmjében emlékezeteset alakító) Gellért párosa tökéletesen működik. Nincs köztük hierarchia, nincs fő- és mellékszereplő, még úgy sem, hogy kettejük közül Török-Illyés az, aki egy pillanatra sem hagyja el a színt.

Keserű könnyek

Petra zokog, nyög, jajgat, sóhajtozik. Arcát a párnába túrja, sikít, utálatos dolgokat vág a körülötte állók fejéhez (az anyjához, a lányához, a barátnőjéhez, az asszisztenséhez). Nehéz eldönteni, amit látunk, valódi szenvedés vagy teátrális hiszti. A könnyek folynak, de hogy keserűek-e vagy hamisak, talán Petra sem tudja. Mert Petra von Kant nem szerelmes. Birtokolni akart – maga is bevallja –, és a birtoklott nő elvesztését siratja. Úgy érzünk vele együtt, hogy közben undorodunk tőle. Ahogy ő undorodott a férjétől, és ahogy tőle undorodott meg Karin. Kicsit szánalomra méltó, kicsit nevetséges, kicsit ellenszenves, de mélyen emberi.

Petra gyötrődését nem csak az egyre toxikusabb levegőjű hálóba zárt néző, Marlene is végignézi. Transzneműsége kimondatlan marad, csak a magányosságát látjuk, azt, ahogy ő is Petra függési körében tengődve keresi – hiába – a kapcsolódást vele. A szöveg nélküli mellékszerep egyfajta voyeur a darabban – az egyetlen, aki igazán közelről lesheti meg a Petra arcán végigfolyó krokodilkönnyeket.

Marlene mindig kukucskál, ha épp nincs a szobában, az áttetsző falakon keresztül leselkedik. Míg az 1972-es filmben a szinte szoborszerű, mozdulatlan arcú Marlene állandó, néma jelenléte, hallgatózása bőr alá kúszó idegességre készteti a nézőt is, a Jurányiban inkább humorforrás lesz. Ez nem annak köszönhető, hogy Marlenét itt egy férfi játssza, női ruhában.

Martinkovics alakításában Marlene néha gúnyos, kikacsintó, a nézővel cinkosságot vállaló némaságba burkolózik. A nagyrészt barátokból összeverődött premierközönség minden rezdülését túlzó nevetéssel díjazta, felnagyítva Marlene komikus szerepét – a következő előadásokon talán jobban megjelenik majd az a visszafogott, alig-alig felszínre bukkanó humor, ami pont megfelelő mértékben ellensúlyozza Petra mindent és mindenkit elnyomó tragédiáját.

Bagossy Júlia rendezése nem akar nagyot csavarni az alapanyagon, Törley-Havas Sára dramaturggal visszafogottan modernizálják az ötven éve még teljesen máshogy csengő, két nő közötti szerelmi történetet. Nem is kell agyoncsavarni, a lényeg nem változott: Petra von Kant szenvedélyes, szerelembőrbe bújt birtoklási vágya ma is fojtogató, szeretetéhsége megrázó, könnyei ezerfélék, őszinték, hamisak, mélyen problémásak.