Akármennyire is utálod a mesterséges intelligenciát, annyira nem utálhatod, mint ő

Utálom a generatív mesterséges intelligenciát, utálom azt a nyákos, tudálékos írott nyelvet, amit kiköp magából, utálom a torzszülött, fantáziátlan képeket, amiket generál, utálom azt, hogy a szószólói rá akarják erőltetni a világra, hogy csak tudás és idő kérdése az, hogy ne így legyen, utálom azokat, akik rám akarják erőltetni, és utálom azt, hogy mindenki szeretné elhitetni velem, hogy ez a jövő. De még így sem utálom annyira, mint a Good Luck, Have Fun, Don’t Die (Sok szerencsét, érezd jól magad, ne halj meg) főszereplője, a névtelen ember a jövőből, akit Sam Rockwell alakít. Az úr a jövőből egyszer csak megjelenik egy Los Angeles-i étteremben, elkiáltja magát, hogy szüksége van pár emberre, hogy megállítsák az MI térnyerését, és mindenki legyen nagyon észnél, mert bomba van nála.

Az üzenetét némileg zavarossá teszi, hogy egy nejlonból készült esőkabát van rajta, pár hónapja nem borotválkozott, az esőkabátja alatt mindenféle csináld magad sci-fi kütyü villog. Mentségére legyen szólva, hogy a világégés utánról jött. Ja igen, és ez a 117. próbálkozása. Ő Sarah Connor vagy Kyle Reese a Terminátorokból, és Phil Connors az Idétlen időkigből egyszerre. Krónikus mosdatlansági periódus után, szinte összetéveszthetetlen egy ferencvárosi utcai üvöltözővel.

Én sem biztos, hogy hinnék neki. De mi van, ha igaza van? Ezért sem tudják olyan könnyen kitessékelni abból az ebédlőből, igaz, a testére rakott bomba sem sokat könnyít a helyzeten. De mi van akkor, ha tényleg a vendégseregből kell kiválasztania azokat az embereket, akikkel megsemmisítheti a jövőt, amiből jött, és ahonnan a 117. alkalommal utazott vissza, hogy megint nekifusson? Az Idétlen időkig nagy trükkje az, hogy azzal töltjük az időt, aki újra és újra átéli az időhurkot. De mi van akkor, ha csak egy mellékszereplő vagyunk az ő történetében? Nem tűnne azonnal flúgosnak? Főleg akkor, amikor mindent előre megjósol?

Persze a Good Luck… világa nem a mi világunk, a lakói pedig már túl vannak pár olyan dolgon, amin mi még nem. Az első az, hogy úgy tűnik, hogy a tinédzserek annyira ráfüggtek a telefonjaikra, hogy szinte zombiként viselkednek, és nem képesek letenni. Néha minden kérés nélkül elmondanak egy reklámot. És mintha egy egészen diszkrét, de sikeres iparág épült volna arra, hogy Black Mirror-szerű megoldásokkal enyhítsék azoknak a szülőknek a gyászát, akiknek iskolai lövöldözésben meghalt a gyerekük. Ezeket persze nem mind az étteremben tudjuk meg, hanem ahogy a jövőből jött úr kiválasztja az aznapi küldetésre a társait, megismerhetjük a múltjukat. Mark és Janet (Michael Pena, Zazie Beetz) általános iskolában tanítanak, ahol egyre több kolléga vesz ki hosszú szabadságot kiégés miatt. Susan (Juno Temple) éppen most élt túl egy családi tragédiát, és a fia azóta nem az igazi. Ingrid (Haley Lu Richardson) pedig ránézésre is úgy néz ki, mint aki nem komplett, a lesírt sminkjével, a hercegnőruhájával és a betétes bakancsával. De miért is ne? Ilyen kombináció még nem volt.

A Good Luck… aztán bátran belecsap a lecsóba, minden lehetséges értelemben. A Black Mirror sorozat pesszimista, társadalmi célú nyomasztása egyértelmű hivatkozási pont, de Gore Verbinski filmje végigzongorázik olyan egyértelmű referenciákon, mint a Terminátor sorozat vagy éppen a Szellemirtók, mindenből egy kicsi, hogy minden csak pont annyira legyen ismerős, hogy a leghülyébb ötleteivel is tudjunk menni. Mert hülye ötletekből van bőven elég: a Good Luck… ugyanis váratlanul véres, erőszakos, fekete humorú, groteszk, és néha szándékosan nevetséges, mintha egy relikvia lenne a VHS-korszakból, némileg nagyobb költségvetésből. Az MI iránt érzett elszánt dühe érezhető, fröcsögve prédikál arról, hogy a mobilokkal minden ment a levesbe, már ami a társadalmat illeti. Először csak a reggeleket kezdtük el azzal tölteni, hogy ágyban fekve nyomogatjuk, aztán a reggeli mobilozásból egész napos telefonnyomkodás lesz, aztán hopp, már ott tartunk, hogy egy szerencsétlen őrültet kell a jövőből teleportálni.

Fárasztó hallgatni a folyamatos tirádát, de nehéz nem egyetérteni vele, főleg mert tudatában vagyok, hogy ezt a szöveget az internetre írom, és sokan jellemzően a telefonjukon fogják olvasni. A film ráadásul nem könnyíti meg, hogy azonosuljunk azzal, akinek a szájából a nagy mondatok elhangoznak: Sam Rockwell őrült, erőszakos, megszállott, fésületlen alakításában a főszereplő minden, csak nem egy hős. Inkább valaki, aki szívesen rábeszéli a többieket arra, hogyan és miért kell feláldozni magukat.

Ínyenceknek már feltűnhetett Gore Verbinski neve. Verbinskit szokás a Marvel előtti hollywoodi időszak nagy rendezői egyéniségének nevezni, a kétezres években egymás után rendezte meg A kört, A Karib-tenger kalózai három részét, a Rangót, majd miután A magányos lovassal és Az egészség ellenszere című thrillerrel a földbe állt, szinte tíz évig nem készített egyáltalán filmet. A Good Luck… olyasmi, amiket filmrendezők nem a karrierjük újraindításaként tesznek le az asztalra, hanem még korán, amikor fel akarják magukra hívni a figyelmet. Verbinski mindent bevet: extrém kameraállásokat, vizuális humort, hatásos, de önmagához képest visszafogott számítógépes grafikákat, hogy egyéniséget vigyen bele. Sikerül is, ráadásul az iskolai lövöldözések témájával olyan gonosz, éjfekete szatírába is belenyúl, amire egyáltalán nem számítottam – nem hiába hagyták ki szinte minden promóanyagból a sztorinak ezt a részét.

Apropó promó, én is pont olyan konteósnak fogok tűnni, mint a főszereplő, de érdekes arra gondolni, hogy itt egy közepesnél jobb sci-fi-akciófilm, amiben egy viszonylag ismert színész a főszereplő, eladható is lenne, mégsem csaptak le rá a nagy hollywoodi stúdiók, hogy forgalmaznák. Persze lehet, hogy képmutató lenne elvárni tőlük, hogy álljanak be egy egyértelműen MI-ellenes, azt szinte démoni technikának gondoló film mögé, miközben ők maguk kötnek milliárddolláros együttműködéseket MI-cégekkel. A Good Luck… nem a kultúrpolitikai MI-ellenesség non plus ultrája, ahhoz túl mocskos, túl fésületlen, túlságosan szemét akar lenni. Ez nem baj, a szemétben is vannak kincsek, én pedig örülök, hogy ez a film létezik.

A Good Luck, Have Fun, Don’t Die-t a berlini filmfesztiválon vetítették. Magyar premierről egyelőre nem tudni.