Ha Kurtág örömei és démonai között ismerősre találsz, már nem vagy egyedül, soha többé

Alig hallgattam eddig kortárs zenét. Nem hallgattam Kurtágot. Természetesen tudtam az önmaga emlékművévé jelentősödött kolosszusról. Egy fényforrást érzékeltem, de a fényére nem volt szemem, a körülötte önkívületben repdesők felhője egyébként is eltakarta előlem, a tudatlan elől.

Pár hete mégis Kurtág tölti ki a napjaimat és most már hálás vagyok a sorsnak, hogy ezzel a feladattal látott el. Várom a Kurtág-fesztivált, amiről ajánlót is írok majd, mert nagyon szeretném, ha aki teheti eljönne legalább egy, de inkább több koncertre vagy programra. Önmaga miatt. Elmondom, miért.

Kurtág zenéje nem az, amit fütyülni fog hazafelé. Magunkhoz is őszintének kell lennünk, hogy beengedjük a hangjait az elménkbe és a szívünkbe. Te is tudnád püfölni a zongorát? Ha lenne előtted egy, meg mernéd tenni? A püfölt zongora hangjait hallod, pedig a gesztus szól hozzád. Az elhatározás, ami a zsigereiden az izmaidhoz jut.

A hang csak eredmény, de az eredmény nélkül az indulatról sem tudnál semmit.

A szoprán két hangot ismételget, de vajon hangok ezek? Mit mond a szöveg? Kurtágnál semmi sem történik véletlenül. Még akkor sem, ha járatlan úton indul el, ha nem tudja, a kompozíciója milyen hosszú lesz, vagy hol ér véget, véget ér-e egyáltalán? Látod a csiga nyomát az utcai szemetes oszlopán. A csiga tudatosan indult el, ahová elindult? És megérkezett? A nyomában elrévedve ez teljesen mindegy. A járda repedése tökéletesen le tudja képezni az elmúlt éved. Egy négyszáz éve halott prédikátor soraiban ott vannak a mindennapjaid szorongásai.

De miért hallgassak olyan zenét, amitől csak depressziósabb leszek? Az egész bolygó egy csoportterápia, oldalt a termoszban van kávé, gyere ülj, le! Hogy mondja Kurtág?

„A belső megérdemlés az maga az élet.”

Ha Kurtág örömei és démonai között ismerősre találsz, már nem vagy egyedül, soha többé. A felismerés már félig nyert csata.

A legtöbb alkotása folyamatosan változik. Nagyon kevés az olyan kompozíciója, amivel elégedett, amihez annak megszületése óta nem nyúlt. Ilyen például az Irgalom, édesanyám, mama – A József Attila töredékekből. (Op. 20.) Ha jól emlékszem, öt másodperc. Lehet, hogy csak másodperceink vannak az életben, amik tökéletesek. Attól ez még simán lehet egy boldog élet.

Mélyalapozó

Annyi lexikális tudásunk azért van, hogy tudjuk, Kurtág György kortárs magyar zeneszerző. És ezzel máris baj van. Egy zeneszerző az egy mesterség, egy ember valamilyen okból zenét szerez. De mi a zene? Miért írja meg valaki és miért hallgatják meg mások? Kurtág nem egyszerűen zenét ír. És amit írt, azt nem csak hallgatni kell.

Bonyolultnak hangzik, de a végén világos lesz. Kurtág György 1926. február 19-én született Lugoson. Trianon után, magyar zsidóként cseperedik a soknyelvű, sokvallású Bánságban. A reflexek még a monarchiát idézik. Erős zenei hatás, amikor tíz évesen fiatal és gyönyörű édesanyjával tangózik Herkulesfürdőn. Sokat négykezeseznek a zongorán, de csak tizenkét éves korában dönti el, hogy muzsikus lesz. Schubert befejezetlen szimfóniája kell hozzá. A zeneszerzés még ennél is később jön. A második világháború után átszökik a határon. Az erdélyi magyar értelmiséghez tartozni akkora teher, amit már nem akar továbbvinni a vállán. Budapesten a béke első hónapjaiban még él a remény, hogy hamarosan visszacsatlakozunk Európa szellemi rezgésébe. Kurtág és Ligeti György, a Zeneakadémia felvételijén találkoznak és lesznek örök barátok. Bartók már nincs Budapesten. Sőt. Bartók már nincs többé.

A szelleme és a művei viszont itt vannak. Itt van a zsenije, izzó és hatalmas, befogadni sem egyszerű, megérteni, megélni is gyönyörű, hosszú feladat. Egy ekkora óriás árnyékában nehéz zeneszerzésre gondolni. Mit lehet írni Bartók után? Amit nem írt meg ő, meg lehet-e komponálni legalább olyan színvonalon? Egy önbizalomtól duzzadó, ötletek és témák özönében szügyig gázoló titánnak is szép vállalás. Kurtág Györgyre viszont ezek sosem voltak jellemzőek.

Ráadásul jönnek az ötvenes évek, az ország bezárult. Pont akkor, amikor a világháború után a világ zenéjében is valami teljesen új formálódott. Mindenki új utakat próbált vágni a fizikai és lelki romokon át a fény felé. Itthon, Rákosi alatt a fény és öröm mesterséges volt. Vidámság, erő diadal. A zenében is aranyló búzamezők reflexióját kell megmutatni a traktoros verejtékében. Népi motívumokkal, de azokat is beosztva, adagolva. Bartóktól sem játszanak mindent. Dekadens, vagy öncélú nem lehet semmi. Önvizsgálat, elvtársak! Korlátok, korlátok mindenütt, nincs kommunikáció a világ többi részével. Tovább egyenesen a zsákutcába, vagy az éhhalál. Kurtág 1947-ben feleségül veszi Kinsker Mártát, 1951-ben diplomázik a Zeneakadémián, zongora és kamarazene szakon. 1954-ben megszületik fia, és ugyanebben az évben Erkel-díjban, a legrangosabb magyar zeneszerzői kitüntetésben részesül. Egy év múlva zeneszerzésből is diplomázik. Sikeres? Mit jelent a siker? Szinte mindenki kettős életet élt.

Jött ötvenhat, Kurtág legjobb barátja, Ligeti disszidált. Kurtágéknak nem sikerült, de pár évre rá mégis Párizsba utazhat. A családja nélkül, egy ösztöndíj miatt.

„Párizsban éltem, olyan krízisben, hogy képtelen voltam komponálni. 1956-ban ugyanis tényleg összeomlott számomra a világ. Nemcsak a külső, de a belső világom is. A Stein Marianne-nal folytatott munka kapcsán számos morális kérdés is felmerült, kérdésessé vált egész emberi magatartásom. Rettenetesen mélyre kerültem. Korábban másokra hárítottam sok mindenért a felelősséget, és most egyszerre rá kellett jönnöm, hogy saját magamban, a jellememben csalódtam.

Komponálni mindig csak akkor tudtam, ha elég jóban tudtam lenni önmagammal, ha el tudtam fogadni azt, amilyen vagyok – ha valamiféle világnézeti egységet találtam. Párizsban a kétségbeesésig úgy éreztem, hogy semmi sem igaz a világból, nincs fogódzóm a valóságban.”

Mekkora forma!

Az előbbi idézet Varga Bálint András – A magyar zeneszerzés mesterei – Kurtág György című könyvéből származik és életének fordulópontjáig vezet. Marianne Stein korának elismert művészetpszichológiai szakértője volt, egyben a zenetörténet titokzatos személyisége is. Segítségével Kurtág kiszabadult önmarcangoló kételyei közül, a szorongásból és az alkotói bénultságból is.

„Ez a találkozás tényleg felszabadított. Megértette velem, hogy úgy kell komponálnom, ahogy azt én helyesnek érzem, nem úgy, ahogy mások, hogy az igazságot kell kutatnom. Azt mondta, hogy az Einzeltöne-re, az egyedi hangokra kellene fókuszálnom. Azt javasolta, hogy hozzak össze két hangot egymással összefüggésbe állítva őket. Úgy gondolta, hogy hozzak létre egy dallam-egységet, de én úgy értettem, hogy úgy kellene darabot írnom, hogy elkezdem egy hanggal, például a C-vel és befejezem mondjuk egy A-val. A félreértés egy új gondolkodási metódust hívott életre benne annak kapcsán, hogy kellene alkotnom.”

A lényeg, hogy Kurtág, Webernhez hasonlóan, a kis formák, sőt, a nagyon-nagyon kis formák felé fordult. A terápia mellett gyufaszálakból, csikkekből épített egyszerű alakzatokat, marokra fogott tollal spontán, idegi impulzusait „rajzolta” papírra. Jeleket hagyott. Hazajött Magyarországra, mert a Steinnel végzett munka hatására rájött, gyakorlatilag teljesen mindegy, földrajzilag hol él. A Zeneakadémián kezdett oktatni kamarazenét. Tanítványai közül többen a világhírig jutottak, például Kocsis Zoltán vagy Schiff András, mások kevésbé sikeresen rakták össze magukat. A legapróbb részletek sem kerülték el a figyelmét, nem tolerálta a legkisebb koncentrációkihagyást sem. Zeneszerzői karrierjében pedig, erre rímelve, a lehető legnagyobb tömörségre törekedett.

A fizikai és lelki élet alapkérdéseit feszegette a legőszintébb, legkegyetlenebb önreflexióval. Azzal emelkedett ki kortársai közül, hogy mindent az érzelmeken keresztül fogott meg.

Ebben teljes mértékben szembement a hazai és a világirányzatokkal is. Mindenhol máshol a struktúra volt a lényeg, a tizenkétfokú zene. A magnók, fények, vetítések. A színes ping-pong labdák. Mindenki az alapoktól indulva kereste a zenében a teljesen újat, elszakadva már a posztmoderntől is. Kurtág tudta, merre tartanak a kortársai, Ligeti küldött neki kottákat és lemezeket. Ha ezek hatottak is rá, az önmagának kijelölt ösvényről nem akart letérni. Az ösvényről, amiről maga sem tudta, hogy merre megy.

Több évtized és alkotói ciklus eredményeit lehetetlen pár mondatban összefoglalni, erre még a fesztivál szakmai előadásai és kerekasztal-beszélgetései sem tesznek kísérletet. Mégis pár jótanács elkél annak a kíváncsi érdeklődőnek, aki a fesztivál révén szeretne Kurtág művészetéhez közelebb kerülni.

• A Kurtág György által leírt minden egyes hang egyformán fontos. Legyen az énekelt, avagy hangszeren megszólaltatott hang, mind a mester lényéből fakadnak, tehát nincs két egyforma C vagy Fisz. Ezért a műveket – előadásuk előtt – hosszú-hosszú ideig gyakorolják a művészek a mesterrel. Művei jelek, gesztusok, nyomok az időben és a lélekben. Lekottázhatatlanok. Ezért fontos meghallgatni őket, amíg Kurtág György él, azok előadásában, akikkel begyakoroltatta őket.
• Előadói szempontból nincs könnyű műve. Mindegyik kihívás elé állítja a művészt, mert teljes embert kíván az előadótól – és a hallgatótól is. Ez nagyon fontos.
• Kurtág zenéje, noha szép számmal akadnak a fülnek-léleknek tetsző, tonális, harmonikus pillanatok is, nem a szórakoztatásról szól. Kurtágot nem lehet vezetés, főzés közben hallgatni. A teljesség érdekli komponálás közben. Két hang, vagy két akkord, ami nem szép, ha együtt szól, mégis együtt szól. De hogy fejezzük ki az érzést, ha valakivel gorombák voltunk a telefonban, megbántottuk, de mégsem hívjuk vissza? Hogy írjuk le az érzést, ami a lelkünket nyomja, ha kiderül, a szerettünk halálos beteg? Ha becsaptunk valakit? Ha hazudtunk valakinek? Hibáztunk, jóvátehetetlenül? Kis formák, gondolatfoszlányok, érzéstől-érzésig vezetnek.

Az életben nem gondoltam, hogy valaha is ilyen töménységben fogok hallgatni Kurtágot. Sőt, megkockáztatom, ennyi időt egyszerre nem töltöttem még kortárs zenével. És most? Most már tetszik Kurtág zenéje? Nem. A válasz határozott nem. De nem is azért írta.

Megtanultam jobban odafigyelve zenét hallgatni, nem rendezem magam reflexből védekező pózba, ha valami disszonáns hangot hallok.

És hagyom magam megijeszteni, meglepődve tapasztaltam magamon azt, ahogy megváltozik a hallgatói alapállapotom. Éberebben figyelek. Jó a zeneszerzővel együtt bosszankodni, de felnevetni is. Szabad a gúny, ha neki is szabad. Ezt a szellemi átlényegülést most neki kell megköszönnöm, az ő hatásának. Klasszikus zenét is másképp hallgatok ezután. Úgy adott új struktúrát nálam a zenei panorámának, hogy egészen biztosan egy pillanatig nem ambicionálta azt. Tipikus kurtági fordulat.