A Hamnet csak azt akarja, hogy sírj

„Lenni vagy nem lenni” – William Shakespeare a holdfényben, a Temze partján állva, könnyes szemekkel rebegi maga elé a modern kori drámairodalom legismertebb mondatait. Ez nem a Hamnet leghatásvadászabb jelenete, csak egy a sok közül, ami nem túl finom eszközökkel próbálja letolni a néző torkán, hogy a szereplői szomorúak. A Hamnet fürdőzik ebben a szomorúságban, térdig tapicskol a gyászban, élvezettel, hosszan mutat meg minden elgyötört arcot, vörös szemet és a szemek sarkában ülő könnycseppeket, mintha csak arra várna, hogy azok a néző arcán is legördüljenek végre.

Maggie O'Farrell magyarul 2022-ben megjelent regénye William Shakespeare felesége, Anne Hathaway (a könyvben egy másik névváltozat szerint Agnes) szempontjából meséli el kettejük találkozását, szerelembeesését, házasságát, fiuk, Hamnet halálát, majd a Hamlet című dráma születését, amelyet O’Farrell elmélete szerint Hamnet halála ihletett. A történet alapja a valóságban gyökerezik: 1596-ban valóban meghalt Shakespeare 11 éves, Hamnet nevű fia. A Hamlet című tragédiáját 1602-ben mutatták be a londoni Globe-ban. A regény alapötlete, amint arra a film elején megjelenő felirat is utal, hogy a 16-17. században a Hamnet és Hamlet nevek felcserélhetők voltak. Ezért – papíron – elképzelhető lehet, hogy Shakespeare a fiáról nevezte el legismertebb drámáját.

Valójában semmi nem bizonyítja, hogy Shakespeare valóban így tett volna, ahogy azt sem, hogy az egyébként a gyászt valóban központi elemévé tevő Hamletet a fia elvesztése inspirálta volna. A film kedvéért fogadjuk el, hogy így volt.

A Hamnet forgatókönyvét O’Farrell és a rendező, az Oscar-díjas Chloé Zhao (A nomádok földje, Örökkévalók) közösen jegyzik. A 2025-ös film (amelyet Magyarországon idén mutattak be a mozik) eddig összesen 273 jelölést és 60 díjat zsebelt be, köztük a legjobb filmnek és legjobb női főszereplőnek járó Golden Globe-díjakat. Nyolc Oscar-díjra jelölték: legjobb film, legjobb rendező, legjobb női főszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb eredeti filmzene, legjobb jelmeztervezés, legjobb látványtervezés, legjobb casting. Jessie Buckley nagy valószínűséggel díjra válthatja majd a jelölést, de a Hamnet a legjobb film kategóriában is esélyesnek számít. Március 16-án derül ki, pontosan mennyire vevő az Amerikai Filmakadémia a bánatpornóra. Mert a Hamnet az.

Az erdei boszorka és a kesztyűkészítő fia

A Hamnet főszereplője Agnes (Jessie Buckley). Olyannyira, hogy férje (Paul Mescal) nevét a film utolsó negyedéig ki se mondják a filmben. Agnes ideje nagy részét az erdőben tölti, gyógynövényeket, gombákat szed, gyógyitalokat kever. Van egy sólyma. „Erdei boszorka lánya” – mondják róla, például Will anyja, Mary is, aki erre hivatkozva mereven ellenzi a kettejük közötti házasság gondolatát. Amikor Agnes teherbe esik, már nem nagyon tud mit tenni ellene. Agnes maga is rájátszik a boszorkány-perszónára. Azt mondja, az anyja az erdőből sétált ki, úgy találkozott az apjával. Tőle tanulta el a népi gyógyászat praktikáit, ezeket osztja meg a gyermekeivel is. Első találkozásukkor megragadja Will kezét, azt állítja, így látja a jövőjét. Különös jelentőséget tulajdonít az álmainak. Sajátos hitrendszere van, olyan, ami nem igazán egyezik az Angliában uralkodó protestáns világképpel. Igazi kívülálló, amire boszorkányosan zilált, hosszú haja, földes arca, a szürke falutól és a zöld erdőtől is élesen elütő piros ruhája is ráerősít.

A Hamnet tele van vizuális kulcsokkal, nem véletlen az sem, hogy Agnesszel szemben Will mindig kékben van, a helyi kesztyűkészítő fia, aki szabadidejében a padlásszobában firkantja le a Rómeó és Júlia sorait, a nővel szemben nem a természetbe, hanem a városba, emberek közé vágyik. Első gyermekük születése után Agnes maga intézi el, hogy a férfi kiszabaduljon a fojtogatóan kicsi Stratford-upon-Avonból és Londonba mehessen.

Innentől kezdve Agnes nem a férjével, hanem annak anyjával él együtt. A két nő nem érti egymást, két teljesen más világot, homlokegyenest ellentétes világnézetet képviselnek – de az anyaságban egymásra találnak, és ez a kimondatlan szövetség az egyetlen pontja a filmnek, ami igazán maradandó tud lenni.

Pont azért, mert ez a kapcsolat a felszín alatt csörgedezik. Nincs kimondva, megmagyarázva, keretbe erőltetve. Nem látunk jelentőségteljes összenézéseket Mary (a leheletfinom gesztusokkal játszó Emily Watson) és Agnes között. Nem fogják meg egymás kezét, nem néznek mélyen egymás szemébe, alig beszélnek egymással.

Mary halk jelenléte, Agnes csendestársává válása mégis sokkal átélhetőbb, mint bármi, amit Chloé Zhao nagy erőkkel próbál átélhetővé tenni.

Agnes első gyermekét, Susannát, egyedül, az erdőben szüli meg – az év legteátrálisabb szülésjelenetében az Oscar-jelölt Buckley vörös ruhában, a zöld avarban, a fák gyökerei között, Max Richter Oscar-jelölt zenéjére lényegül át földanyává. Második terhességénél ugyanezt tervezi, Mary azonban nem ereszti a házból. Nem (csak) azért, mert nem érti, miért akar a nő az erdőben életet adni a gyermekének, azért sem, mert az áradások miatt életveszélyes lenne. A tető alatt rekedt Agnes pánikba esik, a földdel, a természettel való spirituális kapcsolódást mindennél fontosabbnak tartó nő képtelen az idegen, zárt szobában szülni. Mary nem értheti ezt, abban a pillanatban mégis pontosan érzi, mi az az egyszerű megjegyzés („A fiam is ebben a szobában született”), amire ott és akkor Agnesnek szüksége van, hogy megszülethessen a fia, Hamnet, majd a lánya, Judith is. (Különös, hogy míg a film visszatérő, központi eleme, hogy az ikrek szinte egyformák, és szeretnek helyet cserélni egymással, a szerepekre két olyan gyerekszínészt – Jacobi Jupe-ot és Olivia Lynest – sikerült találni, akik egyáltalán nem hasonlítanak egymásra).

Mary csöndben figyeli azt is, ahogy évekkel később Agnes elkeseredetten küzd Judith, majd Hamnet életéért. Nem tesz rá megjegyzést, nem kicsinyli le az anya naiv küzdelmét a bubópestissel. Csak a nagyobb gyerek, Susanna (Bodhi Rae Breathnach) kérdésére mondja el, és csak neki: három lánygyermekét vitte el a láz, pontosan ismeri azt a gyászt, ami Agnest fenyegeti.

Mary aprócska szerepét és Emily Watson alakítását agyonnyomja a rendezői vízió súlya. Visszafogottságnak itt nincs hely. Kár, mert a színészgárda összes tagja bizonyította már, hogy képesek rá, Paul Mescal például a 2022-es Aftersunban mutatta meg, hogyan kell könnyek és túlzó érzelemkitörések nélkül átadni egy ember legmélyebb fájdalmait, depresszióját, szorongását. Zhaotól nem ezt a feladatot kapja. A Hamnetben aki szomorú, az sír. Aki dühös, az ordít. Aki gyászol, az üvölt. Akinek meghal a fia, az hangosan kimondja, hogy „meghalt a fiam”.

Inkább nem lenni

Hamnet színész akart lenni, haláltusája közben egy látomásban (az övében vagy anyjáéban?) egy erdőt imitáló festett díszletben bolyong. Az évekkel később a londoni Globe-ban színpadra állított Hamlet díszlete: festett erdő. Hogy miért pont erdő adja a hátterét egy darabnak, aminek egyetlen jelenete sem játszódik erdőben, nem derül ki. Valószínűleg csak azért, hogy visszatérhessen a rendezőnek kedves motívum.

Ekkor, a Hamlet próbáján majd előadásán látjuk először Willt William Shakespeare-ként – gyötrődni, magát ostorozni, írni és rendezni. Az előadásban Will játssza a halott király szellemét. A bemutatóra a bátyjával (Joe Alwyn) érkező Agnes eleinte értetlenkedve kérdezgeti, hogy mégis mi köze a fiához a Hamletnek. Ne aggódjon senki, meg fogja érteni, és ha a néző esetleg nem kötné össze rögtön a nem túl bonyolult költői képeket, Agnes hangos tolmácsolása segít megértetni velük is.

Will fehérre meszelve, elcsukló hangon, könnyes szemmel szavalja a Szellem monológját, majd a színfalak mögött zokog. Mindeközben Agnes könnyes szemmel, szinte megbabonázva nézi a fiatal színészt, ahogy előadja Hamlet halálát. Amikor a színész kezével a közönség felé nyúl, Agnes megfogja, a kvázi hipnózis alá került közönség pedig követi, kezeikkel a színpad felé nyúlnak. Felcsendül a 2010-es évek legelcsépeltebb filmzenéje, az On the Nature of Daylight, amit jelentősen elkoptatott már a teljesség igénye nélkül az Érkezés, a Viharsziget, A szolgálólány meséje és a Last of Us.

Chloé Zhao pedig mintha szintén a Globe színfalai mögött állna, dörzsölgetné a kezét és kukucskálna ránk, hogy sírunk-e már.

Lehet, hogy sírunk, de nem magunktól, két órán keresztül irritálták kitartóan a könnycsatornáinkat. Ez így csalás.

A Hamnet lehetett volna megrázó film a gyászról, a gyermekük halála után egymástól eltávolodó szülőkről, a neheztelésről és a színház, a fikció gyászfeldolgozó erejéről. Nem az lett, mert Zhao a hangsúlyt az érzelmek átélhetővé tétele helyett arra helyezte, hogy azok minél jobban nézzenek ki a filmvásznon. Hiába akar mélyen emberi lenni, felszínes és mesterkélt. Hiába akar művészi lenni, megreked a szépen megfestett tájképek szintjén.

A Hamnet január 22-től látható a mozikban.