Életszeretet, halálfélelem és trágyaléből rajzolt békejel
„Úgy kell élnünk, hogy a halál ne érjen váratlanul” – mondja nyugodt hangon a Bolonduljunk meg inkább együtt! bölcs narrátora. Aki történetesen egy fiatal bika. Eközben a szlovák Miro Remo dokumentumfilmjének hősei, a hatvan körüli Klišík ikrek egy gyűrött terítőnél falatoznak, és hatalmas csupor tej van az asztalukon. František és Ondřej egy összefirkált falú, öreg parasztházban élnek Csehország délnyugati részén, távol mindentől és mindenkitől. Nem szívesen lennék a szomszédjuk, de úgy tűnik, ők se nagyon igénylik a szomszédokat.
Szkanderoznak, szántanak és tűzifát gyűjtenek. Kaszát fennek és bosszankodnak a vakondtúrások miatt. Lángba borítják a hóemberüket és hóval mossák a szakállukat. Énekelnek, táncolnak, tangóharmonikán játszanak, egymás szavába vágnak sorozatosan, és összevesznek mindenen – hogy aztán hamar kibéküljenek. Előfordul az is, hogy trágyaléből rajzol a földjükre gőzölgő, büdös békejelet az egyikük. Olyanok, mint egy kétszemélyes, kelet-európai hippikommuna nyugdíjas tagozata. A külsejük pedig, mintha a Gryllus fivérek a ZZ Top együttesben kezdtek volna zenélni a Kaláka helyett.
Miro Remo régóta érdeklődik a különcök és a csodabogarak iránt. Előző filmje egy középkorú bányászról szól, aki autóversenyzői ambíciókat dédelget, de készített már filmet a visszaeső bűnözők reintegrációjáról is. A Bolonduljunk meg inkább együtt! főszereplőire Aleš Palán azonos című könyvében akadt. Az édesapja ajánlotta neki a társadalomból kivonult alakokról szóló riportkötetet, és eredetileg 4 szereplővel indult a projekt, csakhogy ketten meghaltak a forgatás ideje alatt, Remo ezért úgy döntött: akkor az ikreknek szenteli a teljes játékidőt. A stáb 5 év alatt 60 napot töltött el velük, hogy részben megrendezett, részben pedig ellesett jelenetekben mutassák meg a mindennapjaikat.
„A világ tele van unalmas seggfejekkel” – állítja az egyikük. De azt az első jelenettől fogva érezni lehet, hogy ők nem tartoznak ezek közé. Bár viszonylag keveset árul el róluk a Nandy nevű narrátor-bika, az viszont egy archív bejátszásból kiderül, hogy 1989 előtt röplapokat terjesztettek és szamizdatot készítettek. A nyolcvanas években megismerkedtek a cseh underground fontosabb szereplőivel, köztük a The Plastic People of the Universe zenekar tagjaival és a Bohumil Hrabal által előszeretettel emlegetett Egon Bondyval is. Miro Remo filmje talán emiatt is olyan kicsit, mintha mozgóképben mondaná fel a Sörgyári capriccio szerzőjének posztumusz, apokrif kötetét.
Ahogy Hrabalnál, úgy Remo filmjében is egymásba fonódnak a reális és szürreális elemek, összekeveredik líra és melankólia, és ahogy az író, úgy a rendező is jó érzékkel játszatja egymásba az emelkedettet az útszélivel. Heves ellentétet szül persze az is, hogy tűz és víz a két testvér jelleme. Franta az álmodozó típus. Az ő lakrésze falán a dalai láma plakátja lóg, gondtalanul napozik a szénaboglya tetején a ház körüli munka helyett és mintha Leonardo da Vinci csehszlovák unokaöccse lenne, két évtizede egy repülő szerkentyű megépítésén dolgozik. Ondřej földhözragadtabb, céltudatosabb. Az egyik vita hevében azt mondja, a világnak nem kell már semmit bizonyítania.
A Hrabal-figurákhoz hasonlóan Franta és Ondra életében is fontos igazodási pont az alkohol, abból a szempontból viszont a cseh próza 20. századi mesterének világához képest ez már egy posztállapot, hogy bár a szereplőinek sokszor be nem áll a szájuk, egyszer-egyszer csak a távolba bámulnak bánatosan.
És az a helyzet, hogy a csendek (vagy éppen, amikor váratlanul megszólal Smetana Hazámjának Moldva című tétele) sokkal jobban állnak ennek a filmnek, mint az ikrek vitái, versei, instant életbölcsességei vagy monológjai. A hősöknél olykor többet mondanak ugyanis a fakózöld ajtók és a kopott sárga falak, a ferde kerítéslécek és a hiányos fogsorok. Dušan Husár dekomponált, mély, nem ritkán ellenfényben felvett képei meseszerű szabadverssé varázsolják a Bolonduljunk meg inkább együtt! jeleneteit.
Az ikrek mellett a legtöbbet egy nagy méretű, kör alakú tükör szerepel. Látjuk a patak medrében, a ház külső falára akasztva és az udvaron. Ebben öleli meg egymást egy kiadós veszekedés után Ondřej és František, máskor Joint nevű fekete kutyájuk vizslatja benne magát, az egyik jelenetben pedig valamelyik Klišík fivér cipeli a hátán a nyírfák között. Mintha a tükör helyettesítené a holdat és a napot, időtlenné téve a kortalan házban élők mindennapjait. Amiatt is remek szimbólum a tükör, mert a főhősök folyton-folyvást egymást és magukat figyelik. A tükröt szóba hozza egyébként Nandy bika is. Szerinte „az ikreket elválasztani olyan, mint kettétörni egy tükröt. A kép megmarad, de soha többé nem lesz egész.”
Ennek a mondatnak súlya van, mert bármennyire különbözők is, Franta és Ondra elképzelhetetlen a másik nélkül. És ebből lesz világos, hogy bármennyire az életet ünnepli is a film, a magány, a melankólia és a haláltól való rettegés is ott ólálkodik a képsoraiban. Éppen ezért hátborzongató és döbbenetes, hogy pár nappal a tavaly, Karlovy Varyban bemutatott, és ott Kristály Glóbusszal díjazott film első vetítése után František Klišíket holtan találták egy Prága közeli tóban. A tükör tehát megmásíthatatlanul eltörött. De hogy elkészültek-e Franta szárnyai, arra nem találtam megdönthetetlen bizonyítékokat.
Miro Remo Bolonduljunk meg inkább együtt! (Radeji zešílet v divočine) című filmjét január 31-én és február 1-jén, a Mammut II. moziban vetítik a BIDF filmfesztivál keretén belül.
