– A kis dzsámiról mesélsz pár szót?
– Azt úgy hívják, hogy Jakováli Haszán pasa dzsámija. Ezt csak azért mondom, mert volt a középkorban egy másik dzsámi, aminek az volt a neve, hogy Kis dzsámi.
– Ó, akkor rossz volt a kérdésem.
– Nem baj, aki nem annyira ismeri a pécsi dzsámikat, annak szabad ilyeneket mondania…
Aki a pontatlan kérdést feltette, én vagyok. Aki pedig minden irónia nélkül, vidám jóindulattal felelgetett nekem, az Balázs, a pécsi Deák Ferenc Általános Iskola tanulója. Ballagtunk a pécsi utcákon, és közben templomépítészetről beszélgettünk. Mögöttünk Balázs apja, István és Bődey János, a Telex fotóriportere sétált. Pontosabban igyekeztek tartani a tempót a riportalany sűrű lépteivel.
Na de hogy kerültünk ide? Hogy lesz egy alsós kisfiú a templomépítészet megszállottja? Ezt próbáltuk kideríteni Balázzsal, aki ámulatba ejtő tudással, magabiztosan vezetett minket végig egyik háztól a másikig, altemplomoktól harangtornyokig. Utunk során feltárult a város egész története, az ókori síroktól a kortárs építészetig.
Jakováli Haszán pasa dzsámija
Az elmúlt években több, templomsétákat bemutató könyvem jelent meg: egy Budapestről, egy a Dunakanyarról és egy a Balaton vidékéről – a két utóbbi ráadásul épp Bődey János fotóival. Két éve aztán kaptam egy kedves emailt Katalintól, hogy az akkor kilencéves nagyobbik fia templomrajongó, két könyvemet már rongyosra olvasta, a harmadikat pedig most igyekszik levadászni valahonnan. Tudnék-e segíteni a beszerzésben, és amúgy ha megadnám a címem, írna nekem egy levelet is a fia. Megadtam, Balázs pedig írt (nem is tudom, kaptam-e bárki mástól kézzel írt olvasói levelet!), sőt egy templomrajzot is mellékelt hozzá, melyre ígérem, visszatérünk még. Később felbukkant több előadásomon, sétámon, ráadásul újabb rajzokkal lepett meg.
Szóval amikor 2025-ben a Telex megyejáró sorozatába kellett baranyai témákat javasolnom, gondolkodás nélkül egy pécsi templomsétát ajánlottam. Mégpedig Balázs vezetésével.
Vágjunk is bele! Ha egy rövidke templomsétára adjuk a fejünket Pécsen, akkor azt érdemes a kis… vagyis miket beszélek, a Jakováli Haszán pasa dzsámijától indítani. Ez a 17. századi épület egészen különleges: az egyetlen török kori mecset Magyarországon, amelynek megmaradt a minaretje.
„Képzeld, a barokk időkben is kórház volt mellette, mint most, és ezt használták kórházkápolnának. És ebben a keskeny toronyban három harang is elfért!”
Balázst ugyanis újabban a harangok érdeklik, amelyekről aztán a következő állomásunkon mesélt igazán sokat, a Dóm téren, a pécsi székesegyház előtt.
A pécsi dóm
– Pécs a római korban kereskedelmi központ volt, és ezen a környéken volt a temetője, a Nekropolisz. Itt épült fel egy hétkarélyos építmény, a Cella Septichora, amit nem fejeztek be a barbár betörések miatt. Ezt onnan lehet tudni, hogy megtalálták a régészek az állványzat maradványait meg a mészkőkupacokat. De háromkarélyos sírkápolnából több is van, ezek a cella trichorák. Ezek helye ki van jelölve itt a burkolatban, az egyiké meg a rózsakertben kavicsgyantából.
– És ezek szerinted templomok?
– Hát, a budapesti könyvedbe te is betetted az óbudai cella trichorát.
Hm, ez igaz, ezzel az érvvel, ha akarnék, se tudnék vitatkozni. Balázs aztán hosszan mesélte a székesegyház történetét, fejből dobálózva pontos dátumokkal és nevekkel. Elmondta, hogyan használta először Szent István templomként az ókori romokat, miután 1009-ben megalapította a püspökséget. Hogy nézett ki Szent Mór püspök kéttornyos, román kori épülete. Hogyan lett aztán abból előbb négytornyos, pompás katedrális, majd a török uralom alatt többek közt dzsámi. Na és hogy milyen problémával szembesültek az újjászületett dóm rekonstrukciója során.
„Az a baj, hogy eredetileg famennyezete volt, a falakat annak a tartására tervezték. Aztán átépítették a szerkezetet kőből, és a falak elkezdtek dőlni. Pollack Mihály emiatt teljesen áttervezte az épületet a 19. század elején. Aztán, hogy ne látszódjanak a repedések, elé tett egy falat a déli oldalon. Meg bástyaszerű tornyokat tervezett hozzá, még toronyóra is volt rajta, mint a középkorban.”
Mindezeket már az altemplomban mesélte Balázs, az épület legöregebb, ókori köveket magában foglaló gyönyörű terében, ahol szépen megfigyelhetők a középkori falmaradványok („ott, ahol most apa áll”).
Ráadásul ebben a térben maketteken is végigkövethetjük a székesegyház évezredes építéstörténetét. Egészen a ma is ismert formáig, melyet Friedrich von Schmidt tervezett a 19. század végén, aki az akkori püspök, Dulánszky Nándor megbízására tulajdonképpen a középkori templom mását szerette volna megépíteni. Ekkor alakították jelenlegi formájukra a toronysisakokat is. Ezeket viszont már nem az altemplomban érdemes tanulmányozni, hanem odafentről.
Merthogy a pécsi székesegyház egyik tornya szerencsére látogatható. Miközben megmásztuk a lépcsőket, Balázs elmondta, hogy a négy toronyból csak a két déliben laknak harangok. Mi épp az Assisi Szent Ferenc-, a Szent Pál- és a Nagyboldogasszony-haranghoz igyekeztünk, de közben kipillantva láttuk, hogy a szomszéd toronyban egy ezeknél sokkal hatalmasabb óriás pihen.
„Oda sajnos nem lehet felmenni, de tervezünk levelet írni a plébánosnak, hadd mászhassunk fel egyszer, mert ott lakik Magyarország hetedik legnagyobb harangja, a 3894 kilós Péter.”
Odafentről minden irányba csodálatos panoráma tárult elénk: nemcsak a városnak, de magának a székesegyháznak a szépségében is gyönyörködhettünk. Na meg sorra vehettük a pécsi templomtornyokat, ha már egyszer templomsétán voltunk. A következő állomásunkét azonban hiába keresnénk: azt 1939-ben lebontották. Erről azonban már a Széchenyi téren mesélt nekünk Balázs.
A pécsi dzsámi
A Széchenyi tér felső végén magasodó épületet mindenki csak a pécsi dzsámiként emlegeti, pedig több hivatalos neve is van. Eredetileg egy keresztény templom állt itt a középkorban (a Szent Bertalan-templom), amely az oszmán hódoltság idején pusztult el, és a romjaiból egy mecsetet emeltek az 1560-as években. Ez lett a Gázi Kászim pasa dzsámija, melyet a török kiűzése után ismét a katolikusok vettek birtokba. Ma hivatalosan Gyertyaszentelő Boldogasszony-templomnak vagy a köznyelvben belvárosi templomnak hívják.
A barokk korban klasszikus templomtornyot emeltek a minaret helyett: az építők azon igyekeztek, hogy minél inkább eltüntessék a muszlim vonásokat az épületről. A 20. század derekán azonban előtérbe kerültek a műemlékvédelmi szempontok, és elhatározták, hogy megtartva a templomfunkciót, visszaállítják a ház török kori karakterét.
Körmendy Nándor a kor elvárásainak megfelelően lebontotta a „stílusidegen részeket” (ma már persze senki nem esne neki ilyen durván a barokk falaknak). Az eredmény egy egészen lenyűgöző komplexum lett, amelyben tökéletes harmóniában jelenik meg a török kor és az 1930-as évek (leginkább Bauhausnak mondott) építészete. Az egészet egy csodálatos, ide tervezett Angster-orgona koronázza meg, amely belsőépítészeti alkotásként is lenyűgöző.
„Erdélyben volt, hogy megengedték, hogy orgonáljak, mert itthon szoktam zongorázni – mesélte Balázs, ahogy fellépdeltünk a szűk lépcsőkön. – Boncidán például nagyon szép a templom, csak sajnos tizenöt hívő van összesen. Ott megengedték, hogy kicsit játsszam. Igaz, nem minden billentyű működött, és pumpálni kellett az orgonát. Bánffyhunyadon is játszottam egyszer, ott negyven-ötven ember előtt, de nálunk is orgonálhatok néha a református templomban, istentiszteletek után.”
Balázs szülei erdélyi kötődésűek, így aztán ő is időről időre megfordul azon a vidéken. Ott szeretett először bele a templomépítészetbe is. Egész pontosan Segesváron, ahol megtetszett neki a vár óratornya. Elkezdte rajzolgatni a várakat, kastélyokat, templomokat egy szép füzetbe, aztán már mindenhol csak a templomokat figyelte.
„Erdélyben nagyon sok a romos templom. Van, ahol a torony megroggyant, van, ahol egészen összedőlt. Van egy hely, úgy hívják, Völc, ott a szentély leomlott. Ott áll üresen a templomtér, nem fedi semmi, nyitott. Csálén áll a szószék, a padok, de a harangtorony ép. Az 1400-as, 1500-as, 1600-as években öntött harangok vannak arra. Magyarországon nagy kincs lenne, nem hagynák veszni.”
Reméljük, igaza van Balázsnak, mi mindenesetre kanyarodjunk vissza Pécsre, hiszen az egyik legkedvesebb temploma következett a sétán.
Szent Ágoston-templom
„Hogy melyik a kedvenc templomom? Hú, ezzel most jól sarokba szorítottál. Talán a havihegyi vagy az Ágoston-templom. De inkább az Ágoston-templom!”
És persze azt is elárulta Balázs, hogy miért: az építészettörténete miatt. Ugyanis ez az épület is dzsámi volt eredetileg. Csak alaposabban átépítették a török kiűzése után, mint Széchenyi téri társát. Olyannyira, hogy sokáig azt hitték, le is bontották az egykori mecsetet, és a köveiből új templomot emeltek az Ágoston-rendi szerzetesek 1712-ben. Aztán kereken kétszáz évvel később, egy rekonstrukció alkalmával előkerültek a szamárhátíves ablakok, amelyeket ma is megcsodálhatunk az épület falában.
És még ezután is rejtett felfedeznivalókat az épület környéke. Egy újabb évszázaddal később, az ezredfordulón újabb romok kerültek elő. Annak a középkori kis templomnak a maradványai, amelyeket eredetileg használtak a szerzetesek, és amelyet a törökök bontottak le a dzsámi építéséhez. Az alapjai most megtekinthetők a templom tövében.
Túravezetőnket azonban nem csak a kövek kötik ide. „Az Ágoston-templomban megkongatták nekünk a nagy és a középharangot, a lélekharangot pedig meghúzhattam én” – mesélte.
Templomok a hegyoldalban
Az Ágoston tértől csak néhány saroknyit kell felfelé kaptatni a különös nevű Havi-hegyre. Pécsnek ez a magaslata az ott álló Havas Boldogasszony-kápolnáról kapta a nevét, melyet – nyelvünk különös játékaként – ma már sokan havihegyi templomként emlegetnek.
A hagyomány szerint az 1690–91-es pestisjárvány idején fogadták meg a pécsiek, hogy a vész elmúltával saját kezükkel hordják fel az építőanyagot a meredély csúcsára, hogy ott fogadalmi kápolnát emeljenek. Így is lett.
A kis barokk gyönyörűség egyik kincse a város legöregebb harangja, mely az egész országban is a legidősebbek közé tartozik.
„Ez Michael Weingarten egyetlen megmaradt harangja – mondta Balázs, én pedig próbáltam olyan fejet vágni, mintha már hallottam volna ezt a nevet. – A tudósok azt mondják, hogy 1688-ban öntötték, de a kronosztikon szerint 1738-ban. Vajon mi lehet az igazság?” A kronosztikon szót szerencsére ismertem: ez olyan feliratokat jelent, amelyekben a római számokat jelentő betűket összeolvasva egy évszámot kapunk. Persze a rejtély ettől még számomra is rejtély marad.
Azt viszont tudom, hogy ennek a kápolnának az igazi szépségét a tájban betöltött szerepe adja. Lentről is gyönyörű, ahogy a város fölé magasodik, na meg a Tettye irányából is, ahogy egy szirt szélén áll.
És ha már a tettyei romok felé kanyarodtunk, érdemes tovább haladnunk egy igazán különleges pálos templomig. Az 1937-ben felszentelt Szent Imre-templomot Weichinger Károly tervezte, és finoman keverednek benne a középkori motívumok a modernnel. Olyan épület, amelyet a hagyományosabb és a progresszívebb irányzatok kedvelői is a szívükbe zárhatnak.
Balázs is szereti, bár elárulta, hogy ő valójában minden stílust szeret, ha szép a templom. Na jó, talán azért az Árpád-kori és a gótikus épületek állnak hozzá a legközelebb, de nem idegenkedik a moderntől sem. Ezt a templomot például azért is szereti, mert „a terméskő burkolat és a dupla ablakok a pálosok sziklabarlangjait idézik”.
Meg mert „itt van a híres częstochowai Fekete Madonna másolata”.
Meg mert „gyönyörű”.
És hogy merre tovább? Még napokat barangolhatnánk a városban a szakrális építészet nyomában. Ott van például a város egyik legöregebb épülete, a Mindenszentek-templom, a málomi templom a középkorból vagy a postavölgyi Szent László-templom a hetvenes évekből, hogy a pécsi zsinagógáról ne is beszéljünk.
Na de merre tovább Balázsnak? Sétánk végén persze feltehettem volna neki a legszörnyűbb felnőttkérdést („mi leszel, ha nagy leszel?”), de ettől megkíméltem. Annál is inkább, mert magától is elárulta, milyen úton jár. Az „egyes és a kettes gyakorló” (vagyis a Pécsi Tudományegyetem két gyakorlóiskolájának) előadói versenyén tavaly az érdekes pécsi templomokról adott elő – amire arany minősítést kapott –, ebben a tanévben a pécsi harangokról fog.
Ráadásul jelentkezett a Zsolnay Örökségkezelőhöz, hogy önkéntes segítő lehessen az ókeresztény sírkamráknál. Nagyon bízik benne, hogy idegenvezetéseket is tarthat majd. (Ebben mi is nagyon bízunk.) Egy dolog bántja azért: „Az a baj, hogy rajtam és rajtad kívül mást nem érdekelnek a templomok. Nem tudom, kivel beszélgessek róluk.”
Sétánk során azt hiszem, ez a pont volt az első alkalom, hogy ellent kellett mondanom vezetőmnek. Tudom, hogy jó páran vagyunk, akik lelkesedünk ezekért az építészeti kincsekért, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan Balázs is megtalálja azokat, akik társai lehetnek a templomok felfedezésében.