600 kilónyi hópehely selyempapírból – az Opera Diótörője a kulisszák mögül

Október közepén, az aktuális HetiKlassz ajánlóban, némi fenntartással ajánlottam egy utazó produkciót a Diótörőből. Nem sokkal ezután keresett meg Oláh András, a Magyar Állami Operaház kommunikációs projektvezetője, hogy megmutatná az Opera Diótörőjét a színfalak mögül. Lássak egy ilyet is, mielőtt hülyeségeket írok. Ezt nem mondta, de akár mondhatta volna. Minden Diótörő más, így kell egy viszonyítási pont. Ez itthon nem lehet más, mint az Operaházé.

Nagyon vázlatos Diótörő-történelem

A Diótörő balett a cári Oroszország kulturális terméke, a zenéjét Csajkovszkij írta. Ez volt az utolsó balettzene, amit komponált. Az egész színpadi mű alapkoncepciója az volt, hogy minden eddiginél pompásabb, lélegzetelállítóbb, stb. élmény jöjjön létre, valami olyan, amilyen balettben még soha nem volt. Az ilyen elképzelések igazi dupla vagy semmi játékok, Csajkovszkij érthetően nem volt boldog a feladattól. Ha siker lesz is, az nem egyértelműen a zene érdeme lesz, ha bukta, akkor bukta. Ezért a balett zenéjéből írt egy szvit-verziót is, azaz egy zenekari változatot, tánc, díszlet, hópelyhek nélkül. Ha a balett megbukna, a zenéje túlélhet. A Diótörő első koreográfiáját Marius Petipa készítette. A darabot vegyesen fogadták, igazi áttörést az első világháború utáni békeidő hozott. Értékét jól mutatja, hogy a XX. és XXI. század összes sorscsapása ellenére folyamatosan műsoron van, igaz, számos verzióban.

Sok helyen olvasható, hogy az első Oroszországon kívüli előadás nálunk volt, Budapesten, de ez nem igaz, Prága vitte el ezt a babért előlünk. Az 1927-es, budapesti balett ráadásul nem volt átütő siker. A kor közönsége nem nagyon tudott mit kezdeni vele. 1929-ben átdolgozták a koreográfiát, de sokat ez sem segített rajta. Keveset játszották, akkor is mérsékelt helyárakkal ment, és alig harminc előadás után, 1933-ban végül le is vették a műsorról.

A darab diadalmenete a háború után, 1950-ben indult, a legsötétebb Rákosi-korban. Vaszilij Vajnonen hozta műbőr aktatáskájában a leningrádi Kirov Balettől a saját koreográfiáját és tanította be az Opera művészeinek. Mindez a társulat teljesítményének emeléséhez is rendesen hozzájárult. Gyakorlatilag ez az 1950-es balett az, ami 65 éven keresztül volt műsoron és számos generációnak meghatározó élményévé vált. 2015-re készült el a jelenleg is látható, Wayne Eagling-Solymosi Tamás-féle koreográfia, minden hagyománytisztelete mellett már teljesen más alkotói koncepció szerint.

Örök klasszikus, ami mindenhol más

Képzeljük el, hogy egy könyvkiadó elhatározza, hogy újra kiadja Rejtő egyik regényét. Mondjuk A szőke ciklont. Mivel a mai kor embere más, mint az akkori, ezért a kiadó pár fejezetet átír, egyes részeket kihúz, új szereplőket és eseményeket ír bele. Lehet, hogy élvezhető marad a könyv, még a címe is lehet A szőke ciklon, de mégis teljesen más lesz, mint Rejtő eredeti műve. Nonszensz. A balettben viszont ez az eljárás teljesen megszokott. A Diótörő eredetije tele van nyilvánvaló francia párhuzamokkal jelmezben, zenében egyaránt. Akkor a cári udvar közeledését lett volna hivatott jelezni egy kialakuló, európai szövetségi rendszerben. Pár éven belül már szükségtelen volt erre akkora hangsúlyt helyezni. A mű második felvonása Cukorországban játszódik, nyilván nem maradhatott érintetlen a sztálini Szovjetunió hiánygazdaságában. Egzotikus fűszerek és alapanyagok? Csokoládé? Ráadásul a történet nem is igazán történet. Az első részben még van egy követhető szál, ami valahol elkezdődik és véget is ér, de a második felvonástól a főszereplő kislány álomvilágában vagyunk. (Már ez is Vajnonen ötlete volt.) Hol van már az eredeti E.T.A. Hoffmann mese Dumas átiratában? A Diótörő és az Egérkirály küzdelme marad, minden más, akár egy étel receptje, az ízlés és a lehetőségek mentén változik. A Budapesten hatvanöt évig játszott Diótörő sem maradt ugyanolyan 2015-re, mint amilyen 1950-ben volt. A balett tehát egy eléggé rugalmasan és szabadon alakítható matéria.

Szerzői jogi szempontból ezért a koreográfia az, ami szent. A történetből és Csajkovszkij zenéjéből akkor lesz balett, amikor a koreográfus összevarrja azt a legszebb emberi mozdulatokkal. Teljessé pedig válik, amikor mindezt a táncművészek átengedik magukon. A Diótörő premierje óta számos (híres) koreográfia készült belőle világszerte. Az idő viszont nem áll meg, a mai közönséget merőben más ingerek érik a mindennapi élet során.

Ez a Vajnonen nem az a Vajnonen

Vajnonen Diótörője, még az a változat is, amivé 2015-re vált, kissé megkopott. Érdemei elismerése mellett átadta a helyét egy új produkciónak, mely idén már a tizedik évadát futja. A koreográfia Wayne Eagling és Solymosi Tamás, az Operaház balettigazgatójának munkája. Születéséről Solymosi így mesélt:

„Én nagyon sokat táncoltam itthon a régi Diótörőt és azt láttam, főleg Szentpétervár után, hogy ugyan erre is ki van írva, hogy Vajnonen, de ez egészen más, mint ami ott van, és a kettőnek azért nagyon kellene hasonlítani egymáshoz. De ez már nem volt így. Az évek hosszú sora alatt mindenki változtatott rajta valamit, és a végén valami egészen más verzió született belőle. Közben a kétezres években már a közönség is többet vár el, mint amit a hatvanas években. Ma már olyan hollywoodi filmeket látunk, amik a látványvilágukkal a székbe szíjazzák az embert, nekünk is valami olyasmivel kell előrukkolnunk színpadon, ami hasonló élményt, hasonló hatást gyakorol rájuk.”

Solymosi a világszerte számos Diótörőt táncolt, ahogy mondta, „nyolc vagy kilenc különböző verziót. Mindegyikben találtam olyat, ami jó megoldás volt, ami nagyon tetszett, vagy éppen ellenkezőleg. Tehát erre a munkára már évekkel a premier előtt is készültem. Wayne-nel is nagyon sokat dolgoztam, hiszen igazgatóm is volt Amszterdamban. Később az English National Balletbe már mint mestert hívott meg. Mester, táncos, tanácsadó, jóbarát körülbelül minden voltam, így a budapesti Diótörőt együtt csináltuk meg. Nehezebb lett, nagyobb kihívás a művészeknek, de ez is fontos.”

A lépésekben mindenképpen egy fejlődést szeretnének megmutatni. „Ez nem átgondolatlan nehezítés, hanem egy cél, hogy hogyan tudjuk a pas de deux-ket még látványosabbá, csinosabbá tenni úgy, hogy ne billenjenek át öncélú tornamutatvánnyá. De mégis adja át azt a fajta rezgést, amit egy táncosnak éreznie kell, amikor bemegy a terembe, hogy végre most egy olyat próbál, ami kihívás a számára. Mindenki érezze azt, hogy kap valamit, fejlődik ezektől az előadásoktól.

Mi akkor fejezzük be a fejlődést, amikor a balettcipőt szögre akasztjuk. Nekünk addig egyfolytában keresni kell azt, ami előrevisz minket. Hogy ne megússzuk a Diótörőket, hanem minden egyes évben valami extrát tudjunk vinni a közönségnek, amiért aztán annyian jönnek, amennyien jönnek mostanában, hiszen negyvenöt előadás teljes telt házzal megy.”

Szó volt már a Diótörő színrevitelének rugalmasságáról. Az ebben rejlő lehetőségekkel ez a verzió is él. Solymosi ötlete volt például a bevezető kápolna-jelenet, amiben gyerekkora élményeit jelenítette meg. A téli Budapest is ott van a kulisszákban. A városligeti Vajdahunyad-vár és a Széchenyi fürdő képében. Az első rész szalonjában magyar festők, Than Mór, Barabás Miklós, id. Markó Károly, Munkácsy Mihály képei részei a színpadképnek. A díszlet egyébként is pazar, Vavrinecz Bea munkája, a korábbi változat az Oláh Gusztáv féle tervekből indult ki. A jelmezek pedig Rományi Nóra tehetségét dicsérik, aki egy balettáncos élettapasztalatával nyúlt a feladathoz. A koncepció tehát a legapróbb részletekig kimunkált, valakiknek már csak el kell táncolniuk. Ráadásul irgalmatlan számú előadáson. A Diótörő a 2025/2026-os évadban 43(!) alkalommal és 2 nyilvános főpróbán kerül színre.

Emberi és embertelen erőforrások

Egy előadásban – a szereposztástól függően – 65 táncművész és 40 balettnövendék lép színpadra a 117 felnőtt- és 53 gyerekszerepben, mellettük dolgozik 12 segédszínész, azaz statiszta. A zenekari árokban a karmester vezetésével 69 muzsikus játszik. A színpadi műszakot minden estén minimum 50 ember adja, a fodrászok, öltöztetők is harmincan vannak. A két ügyelő mellett minden előadáson ott van a balettigazgató és a balettmesterek is, hogy a táncosok kapjanak visszajelzést a produkció után. Nagyon fontos a hat takarító munkája is, akik a kézzel kivágott, 2x2 centiméteres, selyempapír hópelyheket húzzák össze.

A Diótörőben számos olyan jelenet van, ahol több tucatnyian táncolnak egyszerre a színpadon. Ha nem működik minden precízen, az nem csak veszélyes, de a művészi értéket is rontja. Rengeteget kell próbálni, a növendékeknek is. A Diótörő ebből a szempontból is nagyon fontos a társulatok számára. Magyarországon minden művészpályán katasztrofális az utánpótlás helyzete, így a balettben is. Ahogy a hangszeres szólisták, úgy a balettművészek is nagyon korán kezdik a karrierjüket, a Diótörő ezért kiemelten fontos: itt már gyerekként megtapasztalhatják a színházi világot, az ottani munka rendjét. A legkisebbek az Operaház Balettintézetéből érkeznek és már szeptember második felében elkezdik a betanulást. A csoportos jelenetek mellett a Masa-Misi (Marika avagy Claire és Fritz – ennyire rugalmas ez a sztori) szerepeiben is bemutatkozik két kis művész. Az összesen 45 előadást két szereposztással játsszák a gyerekek, és a balett első fél órájában táncolnak, majd hazamehetnek. Egy előadás összesen, a felkészüléssel, öltözéssel együtt két, két és fél órás elfoglaltság nekik. A tapsig csak Masának és Misinek kell maradnia, náluk öt szereposztás van.

A próbafolyamat a felnőtt táncosok számára október végén kezdődik, külön a szólisták és a tánckar számára, majd az első előadás felé haladva kiegészülnek a gyerekekkel is. A főpróbahéten az Opera működéséből adódóan nincs minden szereposztásnak alkalma, hogy színpadon végigpróbálja az előadást. A kilenc-tíz szereposztás nagyjából felének jut ez a lehetőség, jellemzően azoknak, akik ebben az évadban debütálnak. A többiek részpróbáznak. A Magyar Nemzeti Balettben a magyarok mellett – a világ nagy társulataihoz hasonlóan – számos országból érkeznek táncművészek, akik közül a legjobbakat próbatánc alapján válogatják ki. Az Operaház balettegyüttesében 22 ország táncosai képviseltetik magukat, közöttük amerikai, angol, ausztrál, belarusz, brazil, dél-koreai, francia, holland, horvát, japán, kanadai, kazah, kínai, kubai, moldáv, német, olasz, orosz, portugál, spanyol, svéd és ukrán, akik a Magyar Táncművészeti Egyetem – és most már a Magyar Nemzeti Balettintézet – legjobbjai mellett a világ vezető balettakadémiáiról érkeztek, Londonból, Párizsból, Stuttgartból, Münchenből, Milánóból vagy éppen Szentpétervárról.

Egy előadáson tehát összesen több, mint háromszázan dolgoznak, nem véletlen, hogy legalább ennyi Spártának is kellett válogatott, remek emberekből.

A háttérben meghúzódó Csajkovszkij szál

A zongorás főpróbán, amit a kulisszák mögül nézhettem végig, egy végtelenül bonyolult, minden porcikájában szüntelenül mozgó organizmust láttam. A nézőtérről nem látható részeken, takarásban egy hangyabolyhoz hasonló világ lüktetett. Egy előadáshoz képest azzal a különbséggel, hogy a főpróbákon szinte minden táncos ott van, azok is, akik nem táncolnak. Ők is nézik a folyamatot, memorizálnak, apró mozdulatokkal eltáncolják a szerepüket. A zenekari árokból most csak egy zongora szól, de a színpadon teljes erőbedobással megy a Diótörő. Egy-egy tökéletesen sikerült ugrásnál, emelésnél a társulattól érkezik az elismerő moraj és taps. Sokszor alig pár másodperc jut a szólistának a takarásban, és akinek pár perce is adódik, azonnal nyújtani kezd és előkerülnek a gumiszalagok, a masszázs-hengerek. Többen közben a próbát veszik fel a telefonjukra, gyakran annak a táncosnak, aki éppen próbál. Figyelmem ellenére többször is útban voltam, ennél a produkciónál már egy plusz embernyi terület sincs a színfalak mögött. Egy hintó, a távirányítással mozgatható, autó méretű csónak mellett a hópehely-tárolók és a táncosoknak odakészített gyantás tálcák is ott vannak. Szerencsére egyiket sem rúgtam fel. Nem tudom ki volt a korrepetitor, aki zongorázott, de az átállások és szünetek alatt is játszott. Sokszor általános derültséget keltve játszotta a Diótörő slágereit hol szvinges, hol funky értelmezésben. A zenekarral tehát nem találkoztam. A színházban a zene az egyik legfontosabb komponens, de mégiscsak egy a többi mellett. Szimfonikus koncerthez képest operát és balettet nemcsak játszani, de vezényelni is sokkal nagyobb kihívás. Ráadásul ezek eltérő jellegű erőpróbák. Dénes-Worowski Marcell az egyik karmester az ötből, aki Diótörőt is vezényel, így beszélt erről a különbözőségről:

„Azt hiszem, hogy ami a különbség a balett és az opera között, az egyben a hasonlóság is, ez pedig nem más, mint az adott művészeti folyamat követése. A zenének van egy dramaturgiája, lendülete, kezdete, közepe, vége és ugyanez megfigyelhető a táncban is. De a kettő nagyon más nyelven történik. Amikor az ember balettet vezényel, akkor azt hiszem, a feladata megismerni ezt a művészeti nyelvet, hol tudom felfedezni egy mondatnak az elejét, a közepét és a végét. Utána, hogyha ezt a nyelvet megismertem, akkor valójában a feladat ugyanaz, mint az operánál. Látom, hogy mekkora levegőt vesz egy énekes, látom, hogy meddig bírja, a hang vezetéséből fogom hallani, hogy meddig fogja tudni tartani azt a frázist, és ugyanezt látom a táncoson. A táncos lábának a lendületéből, a mozgásnak a gyorsaságából fogom tudni, hogy az adott variációnak a végére mikor kell odaérnie. Szerintem ez az a művészeti folyamat, intenzitás, amit így olvasunk az énekeseken egy operában, és ugyanezt csináljuk a táncosokkal a balettben is. Tehát megpróbáljuk olvasni azt a belső, művészeti dinamikát, amit ő a színpadon hoz, és lekísérni azt.”

Dénes-Worowski Marcelltől azt is megkérdeztem,hogy az operához képest, ahol az énekes adottságait tartja szem előtt, nagyobb-e a balettban az irányító szerep. „Valószínűleg a balett egy fokkal törékenyebb műfaj ebből a szempontból. De ez sosem egy egyoldalú mozgás, egyszerű kiszolgálás. Például egyértelmű, hogy a próbafolyamatok elején sokkal lassabb tempókat kell venni, de aztán egy picit mindig tornászni kell azt felfelé és egy picit mindig aspirálni őket arra, hogy ezt az előadásbeli feszességet ők is egyre jobban hozzák be a saját mozgáskultúrájukba. Ezzel egyidőben nagyon érzékenyen kell figyelni, hogy ők milyen jeleket adnak. Ebből a szempontból ez tényleg egy oda-vissza pingpong, én próbálom kitalálni, hogy nekik mire van szükségük, ők pedig próbálnak figyelni a zenére. Nem az történik tehát, hogy a zene teljességgel kiszolgálja a balettet. Egy bizonyos mértékig igen, majd utána a balett kezd el a zenével együtt lélegezni és dolgozni. Úgyhogy ha a zene figyel a táncra és a tánc figyel a zenére, akkor egy nagyon jó előadásnak lehetünk szem- és fültanúi.”

Arról, hogy mi az oka annak, hogy szereposztásokhoz vannak kötve a karmesterek, azt mondta, hogy minden táncosnak megvan a saját elképzelése arról, hogy mit akar a saját szerepéből kihozni, emiatt a tempók különböznek, „de minden táncosnak más az alkata, más tempóban tud egyes táncmozdulatokat végrehajtani és nekünk, karmestereknek az a feladatunk, hogy megismerjük ezeket a különbségeket. Minél jobban ismerjük egymást, annál pontosabban tudom, hogy az a táncos milyen jellem, hogyan táncol, mi az, ami jól áll neki, hogy azzal a testalkattal ő gyorsabban fog pörögni, de lehet, hogy lassabban fog ugrani, satöbbi. Ha ezeket a személyes jegyeiket ismerem, akkor sokkal nagyobb eséllyel tudok bármilyen szereposztásba beugrani.”

Az Operaház Diótörője tehát egy, a legkisebb eleméig átgondolt és világszínvonalú produkció. Viszont a rekordszámú előadás ellenére sem juthat el mindenkihez az élmény élőben. Rengeteg kritika éri a házat a magyar keresetekhez képest irreálisan drága, bár Európában szokásos jegyárak miatt. Nem köztudott, de az Opera költségvetésének csak a felét állják az adófizetők, a másik felét saját bevételei teszik ki. Az állami támogatás a bérekre sem lenne teljes mértékben elég. Két út van. Az egyik, hogy lényegesen kisebb apparátussal, lényegesen kevesebb, kisebb művészi értékkel bíró produkció jön létre, és a Magyar Állami Operaház lekerül Európa és a világ művészeti térképéről. A másik, hogy a székekért európai árakat kell fizetni, az elbírhatóság határán egyensúlyozni a terhelésben, ami a művészeket és a műszakot illeti; be nem tartott ígéretek és megszegett alkuk nyomán keletkezett kríziseket megoldani a menedzsmentnek, menet közben. Így viszont nem tűnik el egy száznegyven éves hagyomány, nem kell valamit egy tetszhalál okozta szünetből feltámasztani. A tradíció akkor értékes igazán, ha töretlen. Lehet, hogy nem elegáns a Carmina Buranát megszakítani, de talán ez is kell hozzá, hogy egy több, mint száz éves történet folytatódhasson.

Érdemes-e megnézni az országszerte elérhető Diótörőket? Érdemes-e a turnézó társulatok előadásaira jegyet venni? Nincs jó válasz, a személyes kalandvágyam azt mondja, hogy igen. Egy kézilabdacsarnokban is létrejöhet pár varázslatos pillanat, ami arányban állhat a jegy árával, de ez mindig csak utólag derül ki. Jó lenne, ha életünkben – akár többször is – láthatnánk az operaházunk Diótörőjét. Jó lenne pókerarccal kifizetni a hatvanezres belépőt, akár családosként is, és megnézni a karácsony egyik legszebb meséjét. Akár többfélét is. Mert nem gondolom, hogy az Eagling-Solymosi változat is hatvanöt évig fog menni.