„Baba-mama program” – már a nevét is utálom. Miért kell programokra cipelni egy babát, aki ragyogóan elvan otthon egy darab műanyag palackkal is? Amikor úgyis találkozik gyerekekkel a játszótéren, a baráti társaságban? Miért kell borsos árat fizetni azért, hogy aztán ordító csecsemők között tegyünk úgy, mintha a korai fejlődéséhez elengedhetetlen élményben lenne részünk? Miért sugallja már a név is, „baba-mama”, hogy ez valami olyasmi, amit kifejezetten nekem, az anyának kell csinálnia a gyerekkel, és nem az apának? Az első gyerekemmel, főleg dacból, óvodás koráig kitartottunk, épp elég inger érte a bölcsődében ahhoz, hogy ne érezzem úgy, hogy bármiből kimaradna, hiába célzott a közösségi média algoritmusa három éven keresztül kitartóan a „baba-mama programokkal”. Mert a piac tele van velük, ringatók, dúdoldák, táncházak, kézműves foglalkozások, babatorna, baba-mama jóga és még sorolhatnám. És babaszínház. Amikor viszont kicsit több mint egy évvel ezelőtt megszületett a második kislányom, elhatároztam, hogy vele elmegyek babaszínházba.
A babaszínházi előadásokat jellemzően 0–3 éves kor közötti gyerekeknek ajánlják, de lássuk be, egy pár hónapos babával beülni bárhova – főleg egy olyan helyre, ahol legalább húsz-harminc percig viszonylag csendben, egy helyben kellene ülnie – nettó önszívatás, ezért a kísérlettel megvártam a kislányom egyéves születésnapját. Idén ősszel belevágtunk, és egymás után három babaszínházi előadást teszteltünk. Ez a cikk a tapasztalatainkról szól.
Már itt fontos leszögezni: minden gyerek, minden család és minden babaszínház más, három előadásélmény után akkor sem tudnék ítéletet mondani a műfajról, ha ez lenne a célom a cikkel. Herczog Noémi színikritikus négy éven keresztül tesztelte kisfiával a magyar csecsemőszínházi kínálatot, a tapasztalataikról, a műfaj történetéről és jellemzőiről a Színház folyóiratban publikált két cikket idén nyáron – ezeket ajánlom mindenkinek, aki szívesen elmélyedne a babaszínház hagyományában. Én egyelőre csak azt tudom ígérni, a színházba járás hagyományát igyekszem ápolni a kisebbel és a nagyobbal is, ha pedig olyan előadásba botlunk, amit érdemes, ajánlani fogom!
Színház az egész világ
Nehéz amellett érvelni, hogy a babáknak elengedhetetlen a színház. Mert hiába írom le, hogy az egyéves gyerekem élvezte, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ugyanannyira élvezte az odautat, a kabáttartó fogas rángatását, a folyosón futkosást, az anyukája leöntését a kulacs vízzel és a reflektorok bámulását, mint magát az előadást. Ami a babaszínház tagadhatatlan előnye: én is élveztem. Elsősorban azért, mert nemcsak a gyerekét kísérő anyaként, hanem színházzal foglalkozó újságíróként is néztem az előadásokat. Nagy összegben mernék fogadni, hogy ha olyan programra cipeltem volna el a gyereket, ami az én komfortzónámon kívül esik, nemcsak én, de ő is pocsékul érezte volna magát. Ezért már most azt tanácsolnám minden, babaprogramot fontolgató szülőnek: olyat válasszon, amit nagy eséllyel ő maga is élvezni fog!
Peer Krisztina gyerekpszichológus is hasonló véleményen van. A programválasztásnál „a gyerek érdekeinek figyelembevétele mellett a szülői preferenciákat, igényeket is figyelembe kell venni. Azt, hogy a szülőnek mihez lenne kedve, miben venne részt szívesen a babájával, mert ha ő kényelmetlenül érzi magát egy foglalkozáson, akkor azt a gyereke is meg fogja érezni. A diszkomfortot letapogatja, és ez meg fog látszódni a viselkedésében, például a kisebbek sírósabbak lehetnek, míg egy nagyobb gyerek viselkedése »rendbontásba« is torkollhat” – magyarázta.
„Mivel ezek a programok nemcsak a babák fejlődését támogatják, de a szülőknek is szórakozást nyújtanak, a választásnál érdemes figyelembe vennie egy szülőnek, hogy hol érzi magát biztonságban, mi számára a komfortos tér, hogy igazán tudjon a babájához és önmagához is kapcsolódni”.
De miért éppen színházba kell menni? Hiszen egy babának az egész világ színház. Újdonság neki minden, amit lát. El lehet szórakoztatni a többezres, organikus anyagból készült fejlesztőjátékokkal, de le tudja magát foglalni egy samponosflakonnal is. A világ legjobb programja kibámulni az ablakon. Vagy leülni a megállóban, és nézni a buszokat. Vagy leveleket gyűjteni a parkban. Ez persze nem azt jelenti, hogy felesleges időt, energiát és egy kis pénzt fordítani a szórakoztatására.
Tudjuk, hogy a korai fejlődés szempontjából mennyire fontos a mesehallgatás, a közös játék, az ismerkedés a formákkal, színekkel, hangokkal. A színház tulajdonképpen erről szól. Csak itt nem apa vagy anya mesél, hanem egy színész, és nem egy gyereknek, hanem soknak. Ez a közösségi élmény különbözteti meg leginkább attól, amikor otthon bohóckodunk neki az ujjbábokkal – mindkettő ugyanazt a célt szolgálja, csak teljesen más környezetben.
Arra, hogy ez miért jó, valószínűleg minden szülő mást válaszolna. Nekem megnyugvást jelentett a bölcsőde előtt álló gyerekem esetében látni, ahogy fokozatosan feloldódik a gyerekek társaságában, hogy komfortosan érzi magát egy olyan közegben is, ahol teljesen más szabályok szerint kell részt vennie a játékban, mint otthon. Mindeközben olyan tapasztalatokkal gazdagodott, amelyekre ha nem is fog emlékezni, megágyaznak annak a színházélménynek, ami két-három év múlva már nagyon is meghatározó lesz neki.
Egyszerű, de nagyszerű
A babaszínház nehéz műfaj, mert hiába a szűk korhatár-besorolás, nagyon különböző igényű gyerekeket kell egyformán szórakoztatnia. Hároméves korukig a gyerekek hétről hétre hatalmas fejlődésen mennek át – folyamatosan új képességeket sajátítanak el, új ingereket tanulnak meg befogadni, új érdeklődési köröket találnak maguknak. Olyan előadást készíteni, ami egyformán tud szórakoztatni egy pár hónapos csecsemőt és egy majdnem óvodás korú totyogóst, lehetetlen. A babaszínházak a középutat keresik, olyan előadásokat igyekeznek létrehozni, amelyek a legkisebbek figyelmét is megragadják, de közben a nagyobbakat is szórakoztatják.
A babaszínházi előadások nagy része nem történetfókuszú. Ha van is benne valami meseszerűség, bőven kínál mellette mást (látványt, hanghatást, zenét) azoknak, akik nem a történet miatt nézik. Ez olyan színházi forma, ami a felnőtteknek szóló színházi előadások kínálatából fájóan hiányzik Magyarországon. Csakúgy, mint az immerzív (interaktív, a nézőt az előadás világába bevonó) színház, az általunk látott előadások viszont ebből a szempontból nem sok újdonságot kínáltak. Közös jellemzőjük: az első húsz-harminc percben hagyományos színházi modell szerint, rögzített nézőtér és színpad felállásban próbáltak működni. Ez nem mindig volt zökkenőmentes, a passzív nézői magatartás ugyanis nagyon messze áll a totyogók természetétől.
Hiába alakítottak ki minden esetben a játéktér előtt egy szőnyeges „hempergőt”, ahol a kicsik a szüleik öléből figyelhették az előadást, természetes, hogy a kíváncsi természetük szinte azonnal a díszletek és a színészek felé hajtotta őket. Ebből aztán az előadások vége felé haladva egyre hangosabb birkózások alakultak ki az előadás megzavarását kétségbeesetten elkerülni próbáló szülők és az egyre hevesebben tiltakozó gyerekek között. Ezeket a küzdelmeket az én gyerekem (akit szerencsére egy darab keksz segítségével elég hamar le lehetett szerelni – tudom, színházban enni tilos, de a szükség törvényt bont) legalább annyira izgalmasnak találta, mint azt, ami a színpadon történt.
Az előadásokat nagyjából félórás közös játék követte, ami nem kapcsolódott szorosan az előadások témájához. Ez kicsit azt a benyomást keltette, hogy hiába tudják az alkotók, hogy a passzívan eltöltött percek után muszáj „levezetni” a gyerekek energiáit, arra nem igazán jöttek rá, hogy az erre szánt időt hogyan tegyék az előadás szerves részévé.
Bár a babaszínházi előadásokat jellemzően 0 éves kortól ajánlják, újszülöttel érkezőket egyik előadáson sem láttam. A jellemző életkor 2-3 év között lehetett, a magunk kicsit több mint egy évével mindenhol a legkisebbek közé tartoztunk. A fent említett ellenérzéseimre megnyugtatóan hatott az is, hogy az összes előadáson szép számmal láttunk apukákat is. És egy másik pozitív csalódás: bár a programtervezéskor csak azt vettem figyelembe, hogy az odaút ne legyen hosszabb magánál az előadásnál, a szerencsés véletlen úgy alakította, hogy a három előadásból kettő nem budapesti alkotók munkája volt.
Babonázó formák
November 2-án a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpont nagytermében vágtunk bele a kísérletbe. A szegedi Kövér Béla Bábszínház PONT. Pont, mint te! című előadásának díszlete leginkább egy felnagyított, fekete-fehér geometriai lapozókönyvhöz hasonlított. Az előadás kezdete előtt néhány egyszerű instrukció a szülőknek: amíg tart az előadás, ne fotózzanak, és ne engedjék a díszlet közelébe a gyerekeket – egyiket sem sikerült maradéktalanul betartani. A nagyon egyszerű, könnyen variálható díszletet a két játszó, Spergel Anna és Russa Karina, ki-be hajtogatta, miközben kisebb-nagyobb, fekete és fehér körökkel, háromszögekkel, négyzetekkel játszottak, állatokat, tárgyakat formáltak, hangokat adtak ki. Szöveg és történet nélkül a PONT. Pont, mint te! a legegyszerűbb módon hatott az érzékszervekre.
A kislányomat mindez csak félig-meddig kötötte le, jobban izgatta a Lóvasút rendezvénytermének hatalmas üvegfalán keresztül elé táruló őszi erdő látványa. Ezzel a kilátással nehezen vehette volna fel a versenyt bármilyen színházi produkció. A nagyjából 25 perces előadás után végre leomlott a láthatatlan fal, a gyerekek a díszletet és a játszószőnyegre tett formákat is felfedezhették. A kis térre hirtelen bezúduló gyerektömeget látva a kislányom inkább az ellenkező irányba indult meg, és a színháztér távolabbi pontjainak felfedezésébe kezdett. Csak akkor merészkedett vissza, amikor már megcsappant a gyerekek száma, bejárta a díszletet, és játszott a babzsákokkal is. Aztán fogta magát, és beleült a babzsákok tárolására használt kartondobozba.
Egy gitár mind felett
Két nappal később már a Marczibányi Téri Művelődési Központ stúdiójában üldögéltünk nagyjából harminc kisgyerek és a szüleik társaságában a budapesti Délibáb Társulat Miaú című előadásán. Ez már klasszikus értelemben vett színházi tér volt: a sötétített teremben, a reflektorokkal megvilágított játéktér előtt foglalhattunk helyet. A színes kartondobozokból épített díszlet mögül bábok kerültek elő: kutya, cica, kakas, egér, méhecske, béka… A Vlagyimir Szutyejev gyerekmeséje alapján készült előadás a nagyobbakat a történettel kötötte le, a kisebbeket (köztük az én kislányomat is) mással: Sólyom Tamás gitárral kísért énekes narrációjával.
Bájos mese, nagyon egyszerű történettel, egyszerű bábokkal, amikkel (bár itt is elhangzott az utasítás, hogy a gyerekeket ne engedjük a játéktér közelébe) Revuczky Nóra bábszínész játék közben többször besétált a gyerekek közé, akik így már az előadás alatt közelebbről megnézhették, megsimogathatták őket. Ez a visszatérő interaktív elem hatékonyan tartotta vissza a díszlet megrohamozásától a gyerekeket. A kislányom nagyjából 15 perc után érezte úgy, hogy itt az ideje felfedezni a díszletet is, de szerencsére az élő zene újra és újra elbűvölte annyira, hogy kis időre megfeledkezzen a tervéről. Az előadás végén előkerült egy rakás zoknibáb, de a legizgalmasabb játék már megint egy doboz lett – ezt egy hasonló korú kislánnyal összefogva, némi koordinációs zűrzavar után majdnem sikeresen ki is tolták a teremből. Az ajtónál a másik anyukával összefogva megállítottuk őket, amit egyikőjük sem díjazott. Mindeközben a nagyobbak énekes-zenés játékba kapcsolódhattak be, a három közül ez volt az egyetlen olyan előadás, ahol a foglalkozás szervezettebben, a játszók aktív közreműködésével folyt.
Egy előadás, ami engem is behúzott
November 8-án az I. kerületi Márai Sándor Művelődési Ház dísztermében ért az első olyan babaszínházélmény, amihez még sokáig hasonlítgatni fogom a többit. A veszprémi Kabóca Bábszínház előadása, a Hangoló az első hangadásokról, az artikuláció kihívásairól, a beszédtanulás döccenőiről szólt. Amikor a terembe léptünk, a két játszó, Szakács Nadin és Czéh Dániel, már a szőnyeg közepén állt, „szerepben”. Itt nem hangzott el semmilyen instrukció, Czéh addig kereste a szőnyegre tévedő totyogósok szüleinek tekintetét, amíg maguktól rá nem jönnek, itt az ideje utánuk eredni.
A Hangoló hangokról szólt, amiket a játszók a szájukkal, testükkel, két susogós melegítőfelsővel és két polifoammal adtak ki – a mikrofonnal felerősített hangok igazi ASMR-élményt nyújtottak. Itt nem voltak látványos díszletek, élő zene, szöveg, történet. A testi játék, a mimika, a színpadi jelenlét ragadta meg és tartotta a figyelmet. Nemcsak a gyerekét, a Hangoló az egyszerűsége ellenére bőven szolgáltatott olyan humort, amit a felnőttek is értékelni tudtak. A testekből, melegítőkből és matracokból orr, fül, száj és nyelv lett, az előadás az arc minden négyzetcentiméterét felfedezte, majd a szülőket és több-kevesebb sikerrel a gyerekeket is bevonta a hangadásba. Mi pedig, minden gátlásunk ellenére, hangosan prüszköltünk és brummogtunk, a gyerekek őszinte ámulatára.
Utólag nehéz eldönteni, hogy vajon ez a nagyon minimalista, de annál találékonyabb előadás a saját erejéből kötötte-e le végig a kislányom figyelmét, vagy átragadt rá valamennyi az én lelkesedésemből is. Az biztos, hogy a rengeteg potenciális zavaró tényező – a beszűrődő utcazaj, a hatalmas, barokkos díszítésű tér és a többi gyerek – ellenére abban a húsz percben neki sem létezett más, csak az a két test és az általuk kiadott furcsa, vicces, izgalmas, utánozni való hangok.
Arra sem kaptunk egyértelmű jelzést, hogy itt az ideje elfoglalni a játékteret, a húsz perc elteltével a játszók különböző játékokkal, képeskönyvekkel, két Montessori-tükörrel és egy sima bolti játszóalagúttal pakolták tele a szőnyeget. A kislányom a harmadik alkalomra összeszedett bátorságával azonnal meg is indult feléjük a többiekkel együtt, és fél órán keresztül önfeledten játszott. Ami annyit jelentett, hogy az általa összegyűjtött képeskönyveket más szülők ölébe pakolta, hogy lapozgassák neki végig. A dolog működött, én addig a többi gyereknek segíthettem végigmászni az alagútban. Egy óra után, egy remek előadás- és egy mini közösségélménnyel gazdagabban távoztunk.
Jóból is megárt a sok
Az biztos, hogy nem ez volt az utolsó körünk a babaszínházban, és most már azt is tudom, mit fogok keresni: olyan előadásokat, amik nem félnek bevállalni a messze nem kiszámítható interakciót a gyerekekkel, amik bátran kísérleteznek a legegyszerűbb színházi formákkal, és választ keresnek arra, hogy lehet a színházat és a játékot nem két, egymástól teljesen független műfajként kezelni.
Mert mi lehet alkalmasabb a magyar színházi hagyományokba bebetonozódott frontális játék megtörésére, ha nem az a színház, amit babáknak készítenek? Bár a babaszínház Magyarországon viszonylag új műfajnak számít, ma már egyre több színház kínálatában mutatkozik igény arra, hogy minden korosztályt megszólítsanak az előadásaikkal. Én a magam részéről minden színházcsinálónak azt javasolnám, próbáljanak meg legalább egyszer a legkisebbeknek színházat csinálni. Sokat fognak tanulni tőlük arról, mitől színház a színház. Hogy mit lehet elérni történet és dialógusok nélkül, mondjuk hangokkal és mozgással, két emberrel, akik találkoznak a térben.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a tökéletes babaszínház nyomába eredve mostantól minden hétvégénket különböző kultúrházak rendezvénytermeiben fogjuk tölteni. Már csak azért sem, mert a gyerekem nem feltétlenül azon az előadáson fogja magát a legjobban érezni, amit én színházesztétikai szempontból a legjobbnak tartok. És azért sem, mert nincs az a szakmai kísérlet, amiért megérné minden héten előadásokra cipelni. „Ne feledjük, hogy nemcsak a szülő, de a gyerek is el tud fáradni, ha az idegrendszere folyamatos ingerlésnek van kitéve, és nem hagyunk időt sem neki, sem magunknak a pihenésre. Az aktív kikapcsolódás mellett ezért a passzív kikapcsolódásra (olvasás, zenehallgatás, természetben sétálás) is szánjunk elegendő időt, találjuk meg azt az egyensúlyt, ami mindkettőnk számára lehetőséget teremt az örömteli együttlétre” – javasolta Peer Krisztina. Ennek jegyében mostanában csak otthon lapozgatjuk a képeskönyveket. A gyerek nagyon élvezi.
