„Akárhányszor olvastam a Sátántangót, mindig valami láthatatlan kéz rántott le a földi pokolba”

„Amikor először olvastam a Sátántangót, egyetemista voltam a kilencvenes évek közepén. Ősz volt, majdnem tél, és engem éppen kihajítottak egy albérletből. Elkóborolt szentesiként valahol a pesti Nagymező utca környékén találtam ideiglenes szállást egy (szarvasi) barátnőmnél a spájzban. Szép nagy spájz volt, befért egy vaságy, de fűtés nem volt. Vettem egy csíkos lábtyűt, jól betakaróztam, és nekikezdtem a Sátántangónak a spájzban. Már amikor először a végére értem, tudtam, hogy ez életem egyik nagy könyve – idézte fel az egyik első Krasznahorkai-élményét a Telexnek Cserna-Szabó András. – Azóta még háromszor elolvastam, különböző életszakaszaimban (mindig ugyanazt a ’93-as 2. kiadást). Mindannyiszor beszippantott a végtelen apokalipszis perpetuum mobiléje (mint pókot a porszívó), mindannyiszor eltévedtem a nyirkos reménytelenségben, mindannyiszor valami láthatatlan kéz rántott le a földi pokolba, mindannyiszor elképedtem, hogyan lehet ilyen selymes állagúra keverni az ember ördögi mágiáját (az ördög emberi mágiáját) a magyar ugar, a dohos Barbaricum rögvalóságával, mindannyiszor eltűntem a nyelvdarálóban, melynek tekerőkarja nyikorog, és néha alig lehet eldönteni, mi ez a furcsa, mégis ismerős zaj: kínos kacaj vagy fájdalmas halálsikoly.

Szóval akárhányszor is olvastam a Sátántangót, végül mindig ott találtam magam egyedül, vizes hajjal, pálinkaszagúan, sáros csizmásan a becsapásra ítélt telep, ország és lét hátsó udvarán, ültem egy mocskos hokedlin, paprikás krumplit zabáltam, és gyanakodva figyeltem, közben szívósan és kitartóan vártam, vártam
meglapulva, mint macskák a disznóölésen, hátha leesik valami konc, vártam, mint egy urát vesztett rabszolga, vártam, merre igyekszik az árnyék. A Sátántangó az istentelenség biblikus remekműve (vagy a biblikus istentelenség remekműve?), ráadásul világirodalmi remekmű (már akkor is az volt, amikor a világ még nem tudott e regényről).”

„Krasznahorkai László műveivel az egyetem első éveiben találkoztam. Természetesen a Sátántangóval kezdtem, Az ellenállás melankóliájával folytattam, előbbivel egy egész szemeszteren át egy kurzus keretei között foglalkoztunk – mondta lapunknak Gerőcs Péter. – Két érzést keltettek bennem a szövegek: egyrészt világos volt, hogy Krasznahorkai nem az én íróm: én Mészölyt, Mándyt, Déryt, Nádast és Márton Lászlót olvastam – nem túlzás – rajongással, intellektuális ujjongással. Krasznahorkai kísértetiesen borongós, sötéten hullámzó, köddel borított lírai prózája távol állt az én recepcióesztétikámtól. A másik érzés viszont az volt, hogy ezek a poétikai tájak mégiscsak különlegesek, megkerülhetetlenek, belőlük számos magaslati pont emelkedik, és mindenképp a magyar irodalom történetének meghatározó birtokai, fő hitbizománya. Épp ezért óriási jelentőséggel bír a Nobel-díj. Ilyenkor nincs mérlegelés, ki miért nem kapta meg, máskor miért amaz kapta; egy biztos, hatalmas érték találkozott egy hatalmas elismeréssel.”

A Telex által megkérdezett írók egybehangzóan örömüknek adtak hangot, amikor arra voltunk kíváncsiak, hogyan fogadták Krasznahorkai Nobel-díjának hírét. „Nagyon örülök, annak különösen, hogy negyedszázad alatt ez a második magyar irodalmi Nobel. Azt szokták mondani, egy ilyen díj mindig ráirányítja a figyelmet az adott ország irodalmára – nos, ez nemcsak külföldre tekintve lehet igaz, hanem remélhetőleg belföldön is, ahol már nem csupán az eladási, hanem a megjelenési példányszámok is gyors ütemben mennek össze. Egyébként nemrég Krasznahorkai Lászlóval nagyon jót beszélgettünk a Beatles 1969. januári felvételeiről, a Nobel pedig Lennon születésének 85. évfordulóján érkezett, ez számomra külön még bensőségessé is teszi az örömöt” – mondta Benedek Szabolcs.

Szeifert Natália arról beszélt, hogy ugyanolyan boldogságot érez, mint amikor Kertész Imre nyerte a Nobel-díjat, pedig akkor még szinte gyerek volt. „Krasznahorkai László munkássága már rég túlnőtt az ország határain, ennek alátámasztására elég talán csak arra utalni, hogy jó ideje nem csak nálunk tartozik a Sátántangó az alapvető kortárs irodalmi művek közé. A magam részéről olvasóként, magyarként és íróként egyaránt a felszabadult öröm pillanatait élem, ahogy nagyon remélem, mindenki, aki csak értesült a hírről – függetlenül attól, olvasta-e valaha Krasznahorkai bármely művét.”

„Nagyszerű hír! Ez volt az első reakcióm. Hogy miért érzem ezt, amikor alapvetően nem hiszek a díjakban? Hiszen a művészet valahogy egészen másképp működik. Ahogy Kurt Vonnegut írta: »Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.« Mégis, mégis fontos Krasznahorkai László Nobel-díja. Ez a díj minden évben ráirányítja a figyelmet az egyre kevesebbek által olvasott szépirodalomra, és most éppen az anyanyelvünkön, a magyar nyelven írt irodalomra is. Egy olyan nyelven író alkotó életműve révén, amelyik messze áll korunk lingua francájától, mint Irimiás Jeremiástól. Örülök nagyon. Örüljünk, ennek lehet!” – mondta Molnár Krisztina Rita.

„Nagyon örülök, hogy Krasznahorkai László személyében immár a második
magyar irodalmi Nobel-díjast köszönthetjük, és gratulálok kitüntetéséhez.
Krasznahorkai a csodaváró, mindenféle hamis megváltóknak felülő kelet-
európai térség kiszolgáltatottjainak olykor drámai hangoltságú (Sátántangó),
olykor ironikusabb (Báró Wenckheim hazatér) ábrázolója, aki mély tapasztalatokkal rendelkezik a magyar és az egyetemes vidék megszomorítottjairól, és apokaliptikus mondandóját rendkívüli nyelvi erővel jeleníti meg – fogalmazott a Krasznahorkai-életmű jelentőségéről Szántó T. Gábor. – Emlékezetes számomra utóbb említett regénye A magyarokhoz című fejezetének prófétai hangütése, de hasonlóképpen a Háború és háború megtámadtatása után hontalanná váló értelmiségijének alakja is, akinek családneve azonos vagy majdnem azonos a szerző apai nagyapja magyarosítás előtti nevével. »Az elődeim lényegében véve nyugodtak voltak, szólalt meg Korim hosszabb csend után, majd savanyú képet vágva megvakarta a feje búbját, s külön nyomatékot adva minden egyes szónak, azt mondta: – Én mindig ideges.«”

A Gyulán élő és alkotó Kiss László – a Telex Olvasóklub novemberi vendége, akivel éppen a Sátántangóról fogunk beszélgetni – azt emelte ki, hogy Krasznahorkai szülővárosának életében is különleges jelentőségűvé vált a tegnapi nap. „Miután felröppent a hír, sorra kaptam a leveleket, üzeneteket, hívásokat, pályatársaktól, kollégáktól, egykori diákjaimtól, mintha bármi közöm volna ehhez a fantasztikus elismeréshez azonkívül, hogy nagyon szeretem Krasznahorkai László prózáját. De ezek szerint van itt egy nem okvetlen látható nagy közösség, amely valamiről hasonlóan gondolkodik, és rettentően bír örülni, ha oka van rá. Hát most van. Gyulán pláne. Október 9. ünnepnap lett nálunk.”

Cserna-Szabó András Krasznahorkai László Nobel-díja kapcsán a magyar irodalmi hagyomány, a meghatározó elődök jelentőségére is kitért. „Tudom, hogy ez most közhelyesnek vagy egyenesen nyálasnak fog hangzani, de én akkor is hiszek abban, hogy ezt a Nobel-díjat nemcsak Krasznahorkai kapja, hanem többen, jó néhány magyar író, akik a díjátadón bizony ott fognak állni a szerző mögött-mellett, példának okáért, mondjuk, a Puszták népe írója, Illyés Gyula, aztán Lázár Ervin (Csillagmajor), és persze Tömörkény, Móricz, Hajnóczy, Tar Sándor – lehetne még őket sorolni. Ahogy huszonhárom éve Kertész Imre mögött-mellett is sokan álltak, többek között olyan magyar zsenik, mint Szomory, Szép Ernő vagy Krúdy.”