Gyászoló szociális munkás dominának áll
A címmel, azt hiszem, hogy mindent elmondtam, kivéve azt, hogy milyen film is a belga Kika, amit semmiképpen sem szabad összetéveszteni Pedro Almodóvar azonos című filmjével, bár valószínűleg egyik nézője sem lenne ki lelkileg, ha véletlenül a másikat nézné meg. A belga Kika ugyanis egy szuper belga film, ami azért nagy szó, mert Belgiumot nem szokás a minőségi filmek hazájaként azonosítani, sőt, általánosítani csúnya dolog, de ha belefutok egybe filmfesztiválokon, akkor nagyjából lehet sejteni, hogy milyen lesz, akár minőségben, akár megvalósításban.
A belga filmművészet persze tud meglepetéseket okozni, ott van a hetvenes évekből A sötétség lányai, a kilencvenes évekből a brutális Veled is megtörténhet, de ezek a kivételek, a belga fesztiválfilmeket inkább a kisrealizmus, a társadalmi érzékenység, az emberközpontúság, és az első blikkre nem túl érdekes témaválasztás jellemzi. Lehet ezt nagyon magas szinten művelni, mint ahogy a Dardenne fivérek teszik (A gyerek, Két nap, egy éjszaka), de mintha az ő nemzetközi karrierjük arra csábítaná a fiatalabb filmeseket is, hogy az általuk kitaposott úton járjanak.
Képzeljük el, hogy ha Magyarország legnagyobb kulturális exportcikke egy csomó rosszabb Tarr Béla-másolat lenne. Biztos nagyon mérges lennék, ha valaki a gazdag magyar filmes örökséget írná le ennyivel, de jártam elég filmfesztiválon, hogy bátran beleálljak a pofonba, amit egy önérzetes belgától kaphatok.
Ezért olyan üdítő a Kika, ami pontosan a korábban felsorolt motívumok szerint halad, de bátrabb a témaválasztásával és a vizualitással is. A címszereplő Kika (Manon Clavel) boldog házasságban él, míg egyszer össze nem hozza a sors egy nagyon kedves bicikliboltossal (Makita Samba). A nő sokat agyal azon, hogy mi legyen vele, az agyalást tettek követik, a tetteket pedig következmények, a következményekbe pedig tragédia rondít bele, ami miatt Kika egyedül marad, lakás és bevétel nélkül.
Szociális munkásként már volt dolga szexmunkással – Belgiumban 2022-ben dekriminalizálták, a szexmunkások gyakorlatilag egyéni vállalkozók, nyugdíjat, tb-t fizetnek –, ezért kényszerből belevág ő is, először a bugyiárusításba, aztán már a személyes találkozókba is. Ez lehetne ennyi alapján egy magyar komédia is, valahol a Nyitva és a Futni mentem keresztmetszetében, a Kika viszont nem a térdcsapkodós humort választja – és nem is a másik testrészt csapkodóst –, hanem valami sokkal érzékenyebbet és finomabbat. Például azt, hogy nem hagyja a főszereplőjét kiröhögni azért, mert ezt az utat választja magának. Inkább azért röhögteti ki, hogy mennyire nem ért hozzá.
Kika ugyanis egyáltalán nem tudja, hogy mibe vág bele, nincsen tisztában a BDSM alapjaival, a szexmunkát csak hallomásból ismeri, nincsenek szakmabeli ismerősei, akikkel tapasztalatot cserélhetne, nincsenek jó eszközei, nincsen rendes profilképe az eszkortkeresőn. Alexe Poukine író-rendező mintha egyenlőségjelet tenne a nő különböző munkái között, ahol mindegy, hogy szociális munkásként a segélyek elosztásáért felel, félállásban késő esténként halat árul, utána pedig férfiak igényeit elégíti ki a legjobb tudása szerint. Minden jelenetben, amikor a társadalom elítélhetné, ez nem történik meg.
Poukine saját bevallása szerint akkor született meg benne a Kika ötlete, amikor pár hónapig ő is egyedül élt a lányával, és nehezen tudta a kiadásait fedezni. Amikor akkor munka után nézett, arra jött rá, hogy egyetlen áruba bocsátható tulajdona maradt, mégpedig a saját teste. A rendező végül nem lett szexmunkás, de a filmet úgy képzelte el, mint azt az utat, amit akkor járhatott volna, ha a főszereplőhöz hasonlóan dönt. Poukine végül a filmezést választotta, ami viszont Kikának nem adatott meg, a fikciós szereplő gürizhet, amennyit csak bír.
A Kika mégsem lehangoló. Azért sem, mert a főszereplőn kívül mindenki másra is odafigyel: lekerekített karakter a szociális iroda munkatársa, a családot befogadó nagyszülők, a kliens, aki azt szeretné, hogy bébiként bánjanak vele, vagy a többi szexmunkás, akikben sokkal tapasztaltabb sorstársakra talál. Azért sem, mert iszonyú jó ritmusa van: a jeleneteknek jó érzékkel van végük, és életfontosságú döntéseket és pillanatokat nem látunk, mert felesleges is – ezekre a néző magától is rájön két másodperc alatt, ha nincsen a szájába rágva.
És azért sem, mert Manon Clavel arca, modora és lendülete is olyan, hogy egy percig sem kételkedünk abban, hogy a döntéseit a kényszer szülte, nem pedig valami szeszély. És legutoljára: azért sem, mert a Kika vizualitása szuper, kisrealista drámához képest sokkal hangsúlyosabbak a színei, sokkal elvontabbak a kompozíciói, egyszerűen sokkal menőbben néz ki, mint ahogy az európai karakterdrámák szoktak. Ez mind sokat segít abban, hogy a Kika döccenőit könnyebben átvészeljük, meg legyintsünk arra a gondolatra, hogy a főszereplő miért nem képes egy egyszerű Google-kereséssel megtudni valamit arról, amibe éppen belevág. De legalább együtt tanulunk vele.
Részlet a filmből:
A Kika premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt. Mi Karlovy Varyban láttuk, magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.
