2023. február 21. – 04:57
Miből lesz a közgazdász? A közgazdaságtanból. És miből lesz a közgazdaságtan? Abból, ha a faluban kapható kiflik darabszámát egy olyan érthetetlen jelenség kezdi el meghatározni, mint a piaci mechanimus. Azaz a láthatatlan kéz. Amit magyarázni kell. Hiszen láthatatlan. És sajnos sokak számára érthetetlen. És hihetetlen.
Az alábbi cikk Robert L. Heilbroner „The Worldly Philosophers” című, 1953-ban írt könyvének bevezetője alapján készült. Ez a könyv az Economist ajánlása szerint az, amit az ember elolvas, hogy megértse a közgazdaságtan történetét. Mivel az ársapkák földjén élek, attól tartok, hogy itt nagyobb szükség van erre a tudásra, mint bárhol Európában – talán Törökországot leszámítva. Úgyhogy Mr. Heilbroner professzorának tanácsát követve: „ennek a cikknek meg kell íródnia!”.
Hogyan lesz elég pék?
Az a baj az emberrel, hogy miközben a hangyához hasonlóan óriási egymásra utaltságban él társaival, a hangyához egyáltalán nem hasonlóan egyénközpontúan gondolkozik. Ez a két erő gyakran okoz konfliktust. Mi történne, ha senki nem akarna bányásznak menni? – mert az milyen nehéz. Vagy orvosnak tanulni? – mert az meg másképpen nehéz. Vagy tanárnak állni? – mert az meg éhen hal. Hamar összeomlana a társadalom – az történne! Ezt megakadályozandó, három út ismert a történelemben.
Az egyik legelterjedtebb módszer a tradíció: az apa átadja a tudását fiának, és ha eléggé változásmentes a társadalom (a gazdaság), akkor mindig éppen elég pék lesz a faluban. Az ókori Egyiptom ilyen volt: minden fiúnak vallási kötelessége volt az apja nyomdokába lépni. A szakítás a hagyománnyal szentségtörésnek számított. Indiában a kasztrendszer biztosította ezt, de még a fejlett világban is vannak példák arra, hogy valaki beleszületik a társadalmi szerepébe.
Egy másik megoldás a tekintélyuralom, azaz a parancs. Az egyiptomi piramisok vagy épp a szovjet ötéves tervek sem a vállalkozók fejéből pattantak ki – megparancsolták és kikényszerítették. Tömeges éh- és golyó általi halál lett ugyan belőlük, de a többieknek úgy-ahogy működött. Ideig-óráig.
Ezekben az évezredekben a filozófusok, a teológusok, a politikai gondolkodók és a történészek alkottak, de közgazdászból (mondhatni) teljes deficit volt – megjelenésükhöz ugyanis szükség volt a túlélés kezelésének egy harmadik, az előzőeknél jóval komplexebb útjára. Ahol mindenki azt teheti, amit a legjobbnak lát egy központi rendezőelvet követve. Ezt a rendszert piacgazdaságnak hívják, az elv pedig, amely alapján működik, nagyon egyszerűnek tűnik: mindenki azt csinálja, amivel pénzügyileg a legjobban jár. Ez utóbbi az, amit láthatatlan kéznek is szokás nevezni. (Aki e kifejezés láttán felszisszen – hiszen vannak káros mellékhatásai! –, az legyen szíves, olvassa végig újra az előző két bekezdést. Azaz a piacgazdaság alternatíváit. Köszönöm!)
Hogyan bányászna szenet a láthatatlan kéz?!
Tehát mostantól mindenki azt csinál, amit akar… mégis működni fog a társadalom… sőt, jobban, mint korábban… pedig senki nem parancsol… se az apa, se a fáraó, se a párttitkár?! Hihetetlen, ugye? Nos, ennek a rejtélynek a megfejtésére pattantak elő a közgazdászok. Cogito, ergo sum – ehhez Descartes kellett. Tranzaktálunk, tehát működünk – ehhez Adam Smith munkásságára volt szükség.
De ahogy Descartes tanításai se ismertek mindenki számára, úgy a piacgazdaság lényege sem világos sokaknak. Miért menne valaki a szénbányába, ha nincs rákényszerítve? Korbáccsal a hátában, ez érthető. De a „láthatatlan kéz”?! Ez gyanús, nem lehet megbízni benne. Ezért adjuk fel a jól érthető parancselvet?! Ehhez bizony forradalom kellett!
Honnan jöttünk?
1550, Németországban Andres Ryff, a kereskedő kétségbeesett levélben panaszkodott a feleségének, hogy Bázel és Köln között 31 féle adót és vámot kellett fizetnie, mindenütt a saját pénzeszközükben és a saját mértékegységükkel (csak hosszmértékből 112 darabot számolt) kalkulálva!
1639, Boston, ahol templomi prédikációban kelt ki a helyi lelkipásztor: nem vehetsz olcsón és adhatsz drágán! Nem akarhatsz gazdagságot önmagáért! Hiszen az a kapzsiság bűne!
1666, Franciaországban a hatóságok bepipultak a szövőipar követhetetlen, tehát veszélyes innovációi miatt. Azonnal elrendelték, hogy Dijon környékén a szövetben 1408, Auxerre környékén pedig 1376 szál legyen! A kifogásolható termékeket előállítókat és az azzal kereskedőket pedig pellengérre állították.
A változást, azt gyűlölték ott (is). A szabók például kitalálták, hogy a gombokat szövetből is lehet készíteni. A gombkészítők meg ezen borultak ki. A kormány (király, whatever) pedig nem szereti, ha egy stabil iparág már nem olyan stabil, úgyhogy pénzbírságot vetettek ki a textilgombra. De ez nem volt elég! A gombkészítők követelték, hogy az emberek otthonát is átkutathassák: a gardróbokat, hogy kideríthessék, miből van a gomb. Ha ruhából? Börtönbe velük!
Ezekben a példákban van néhány közös vonás. Egyrészt, hogy a személyes haszonra épülő rendszer teljes hiánya volt a jellemző. Másrészt látszik az is, hogy a gazdasági kérdések még nem különültek el a társadalmi problémáktól, elvárásoktól. A politika, a társadalmi berögződések és a vallás mindenre rányomta a bélyegét. Ahhoz, hogy ezek szétváljanak, és a világ a maihoz hasonlítson, nagy harcra van szükség.
Az ördögi profit
Talán meglepő, hogy a profit motivációja nem egyidős az emberrel, sőt, kifejezetten modern találmány. Bár az ókorban is volt erre példa, de mégis, a társadalom nagy része számára az önmagáért való nyereségszerzés még ma is idegen gondolat. Olyannyira az, hogy sokszor tapasztalható az a közgazdaságilag tótágas jelenség, hogy béremelkedés esetén elfogy a munkaerő. Ha ugyanis az emelkedő életszínvonal ismeretlen fogalom, akkor nincs miért félrerakni, miközben kevesebb munkából is jut arra, ami feltétlenül szükséges.
Az, hogy egy dolgozó folyamatosan javítva anyagi helyzetét kilépjen az atyja által belevert társadalmi szerepéből, teljesen ismeretlen motiváció volt az ókori és a középkori kultúrák nagy részében. Ez a szemlélet még a reneszánsz és a reformáció után is csak szórványosan jelent meg, a keleti civilizációkban pedig még ma is ritka. Valójában, a társadalom általános karakterisztikájaként, olyan modern találmány, mint a nyomtatás.
De nem is csoda ez. Az egyház például üldözte. A kereskedőkre, mint a társadalmat megzavaró penészre tekintettek. Elvégre nem csak árucikkeket, de eszméket, gondolatokat és változást is terjesztettek*. Shakespeare idejében a nemeseken kívüli rétegeknek (azaz gyakorlatilag mindenkinek), az volt az életcélja, hogy fenntartsa a státuszát, és nem az, hogy javítsa.
Vagyon persze mindig volt, ahogy irigység is. De egészen más néhány nagyhatalmú ember, vagy nagy kockázatot vállaló kereskedő javait látni (esetleg megvetni), vagy a társadalom általános motivációjának a vagyonosodást tekinteni. A királyok akartak gazdagodni, hiszen az háborút és dicsőséget hozott magával. A nemesek is hasonló eszközökkel és céllal gyűjtögették a földet, amit eladni viszont hallatlan szégyen volt. De a többiek – jobbágyok, kézművesek, még a céhmesterek is – azt akarták, hagyják őket békén leélni az életüket úgy, ahogy tette azt apjuk és ahogy a gyerekeik is teszik majd.
Megélni valamiből?!
Volt még egy nagy különbség a mai világhoz képest az öncélú haszon gondolatán kívül. Régen a munka még maga a cél volt. Az élet értelme. Szükség volt tehát a változásra ahhoz, hogy a gazdasági lét egyben ne a társadalmi élet legyen, hanem csak egy eszköz, hogy elérjük célunkat. Hogy a munkánkkal keresett fölösleget (a hasznot) a nap (az élet) többi részében költsük és az (is) adjon tartalmat az életnek.
Ahhoz, hogy ez megváltozzon, létre kellett jönnie a piacnak. Nem úgy, ahogy már többezer éve létezett: ahol elcserélem a répát az almára, ha maradt fölösleges. Hanem mint rendszer. Mint mechanizmus, ami megszervezi, fenn- és karbantartja az egész társadalmat. Ehhez a profit fogalmán kívül szükség volt arra is, hogy a munkaerőre, a földre és a tőkére (azaz a termelési javakra), mint értékesíthető árukra, azaz mint absztrakciókra tekintsen a társadalom.
Ettől Adam Smith előtt még nagyon messze voltunk. Akkor még hiába magyarázott volna Smith keresletről és kínálatról, költségről és értékről. Hiszen mindenre volt magyarázat – az, amit a földesúr és az egyház adott. Akinek ez nem tetszett, mehetett a máglyára.
A föld
Jól példázza ezt a föld szerepe. Mindig csodálkoztam azon, hogy vannak országok, amelyek a földtulajdon megszerzését szigorúbban szabályozzák, mint más jószág (étterem vagy épp cipőgyár) adásvételét. A földet senki nem viszi sehova, az azon termelt profit nem különbözik az étterem nyereségétől, engedély nélkül pedig akkumulátorgyárakat sem lehet rá felhúzni…
Most megtudtam: a motiváció középkori.
A középkorban a föld nem adásvétel tárgya, hanem a társadalmi élet központja volt. Presztízs és státusz forrása, a katonai, törvénykezési és adminisztrációs szervezetek alapja. Hogy lehetne ezt eladni?! Pláne idegeneknek?!
Van, ahol ez a párszáz év nyomtalanul telt el.
Azok a nehéz évszádok
Ahol viszont nem így folyt el az idő, ott nehéz harc volt. Felforgatni a feudalizmust, elfogadni, hogy a jobbágy szabadon adhatja-veheti munkaerejét, azaz vándorolhat… Ehhez egy teljesen új osztálynak, a riadt és kizsákmányolt proletariátusnak kellett megjelennie. Igaz, hogy előtte még kizsákmányoltabb volt, de talán kevésbé riadt. Hisz’ megszokta. De a céhmesterből se könnyű kapitalistát faragni. A nemesekből pedig lecsúszott dzsentrit… csak mert nem értettek semmihez, ami piacképes lett volna. Szóval, ha kérdezték volna, senki nem akarta a világ piacosodását.
Happy End
Minden viszontagság és nehézség ellenére, azért csak megérkezett a piacgazdaság és a kapitalizmus. Mármint a világ boldogabbik felére. Nem bevezették – arra, mint láttuk, senki nem volt hajlandó.
Kifejlődött.
Ebben a szekularizáció (és a protestantizmus), a városok (a munkamegosztás fellegvárai) kialakulása mellett sokat segített a tudomány, ahol a változás előnyei elég gyorsak (gondoljunk csak a gőzgépre), így sokkal nyilvánvalóbbak voltak, mint a társadalmi változásoké. Ezzel a kísérletezés és az innováció már kevésbé gyűlölt fogalmakká váltak.
A társadalom szekerét, amely korábban a tradíció lejtőjén gurult, most már belsőégésű motor hajtja. Az üzemanyag a tranzakció és a profit. A hatalom pedig azok kezéből, akik mindezt nem értik, azokhoz vándorol, akik igen.
Ilyenek például a közgazdászok.
E heti adásunk vendége Szabó Dávid, kriptoguru. A fentiek mellett és egyebek közt megbeszéljük az árkommandók kamatcsökkentő hatását; azt, hogy kit érdekel a bitcoin-láncon tárolt esküvői fotó; és együtt rettegjük a píszít.
Jó szórakozást!
Az előző adásainkat itt találják.
A HOLD After Hours podcastek megtalálhatók a Spotify, YouTube, Apple Podcast, Google Podcasts és Soundcloud csatornáinkon, és felvehetők RSS-Feeden keresztül a műsortárába is.
*Will Durrant, XX. századi író, történész és filozófus így fogalmazott: „A kereskedelmi útvonalak kereszteződésében eszmék találkoznak, az egymással harcoló szokások és hitek felőrlik egymást; a diverzitás konfliktust, összevetést és gondolatokat szül; a babonák kioltják egymást és kezdetét veszi az értelem.”
**Adam Smith edinburgh-i szobra, Fotó: Shutterstock
A szerző további cikkeit itt olvashatja.
A cikk a Telex és a Hold Alapkezelő közötti szponzorált tartalmi együttműködés része.
