Befektetői, értékpapírpiaci körökben ha látjuk, halljuk a „Richter” nevet, természetesen rögtön a magyar tőzsdei cégre, a Richter Gedeon Nyrt.-re gondolunk. Mostanában azonban egy másik Richter, Gerhard Richter is eszünkbe juthat. Nemcsak azért, mert az egyik legnagyobb élő festőművészről van szó, akinek „Valós látszat” című kiállítása november 14-éig látható a Nemzeti Galériában, hanem azért is, mert művei tartós áremelkedés után a legdrágábbak (és leggyakoribb aukciós szereplők) közé tartoznak.
Ha elmegy megnézni a kiállítást, akkor azt is érdemes figyelembe vennie, hogy amit lát a falon, az valóban „világhíres”, és ezért nagyfokú nemzetközi szintű érdeklődés követi bármilyen megjelenéskor, akár egy festményárverésen (aukción) is. Nem vagyok szakértő, de becslésem szerint több kiállított kép aukciós értéke valószínűleg meghaladná a 3 millió eurót, sőt némelyiké a 10 milliót is (azaz, az 1, illetve a 3,5 milliárd forintot).
A művész honlapján meg lehet nézni, hogy az elmúlt félévben mely aukciókon milyen leütési árak születtek a különféle sokszorosított tételtől (például a nyomatoktól) kezdve egy eredeti rajzon át a normál méretű olajfestményekig. A jelenlegi listában egy körülbelül 3 millió dolláros (nagyjából 900 millió forintos) olajfestmény a legnagyobb érték. A nagy aukciósházak oldalain lényegesen nagyobb és sokszínűbb merítésből tájékozódhat az árakról. A Sotheby’s adatbázisában a legnagyobb értékű képekből láthat jó néhányat. Ott
szinte mindegyik kép realizált ára meghaladja a 30 millió dollárt, azaz a 9 milliárd forintot. (A Nemzeti Galériában két ezekhez hasonló képet is kiállítottak…)
A Sotheby’s befektetői számításokat is végez megtérülési statisztikákkal. A nyilvántartás szerint van olyan Richter-kép, amelynek ára a 29 éves követési időszak alatt átlagosan évi 19 százalékot emelkedett, de volt olyan is, amelynek 3,5 év alatt átlagosan évi 13 százalékkal csökkent az értéke. Az előbbi azt jelenti, hogy az adott, 29 éve vásárolt kép értéke napjainkra durván 160-szorosára emelkedett.
Szép nagy szám, de valószínűleg egy lakás vagy egy telek értéke is jelentősen emelkedett ennyi idő alatt. A helyesebb értelmezéshez persze figyelembe kellene venni a vásárló fogyasztói kosarának inflációját is, hogy lássuk, mekkora volt a képvásárlás reálhozama, de az azért nagyon valószínű, hogy utóbbi nem volt évi 19 százalék 29 éven keresztül. Számottevő reálhozamot produkált tehát az adott festmény, arról nem is beszélve, hogy a pénzhozam mellé jó nagy adag esztétikai élménnyel is gazdagodott a festményvásárló, jelentősen nőtt személyes kulturális tőkéje is. (Feltételezve, hogy nem egy raktárban vagy banki széfben tartotta a képet.)
Gondolom, egy egészséges lelkületű művészetrajongónak most forog a gyomra, hogy „egyesek” egy festményvásárlás iránt (is) ugyanúgy támasztanak hozamelvárásokat, mint a pénz- és tőkepiaci befektetések iránt, de nagyon nagy összegeknél ez érthető. A Richter esetében még egy egyszerű (A/4-es méretű) ceruzarajz árát is 5-10 ezer euróra becsüli a piac, nem beszélve legnépszerűbb témáinak és korszakainak árairól.
Általánosan elmondható, hogy az alacsony (néha nulla vagy éppen mínuszos) hozamok és kamatlábak világában az (ár)buborék jelensége látványos átértelmezést és sok új vásárlót hozott a (nagy)tőke által követett műtárgypiacon. Szinte a teljes piacra éppúgy, ahogy az a lakáspiacon történt.
Nyilván 30 éve is fontos szempont volt az aukciók világában, hogy például a festménypiac egyes részpiacai, alkotói már középtávon is milyen ártrendet követnek majd (a várakozások szerint). Manapság
a pénzzel teli tőkés (új)vásárlók köre – a szinte minden komoly szereplő rendelkezésre álló olcsó és likvid tőkének köszönhetően – nagyon szélessé vált.
Az aukciós értékesítési mód miatt (árlicit, árverseny) lényegesen nagyobb a tülekedés a licitálói létszámban és pénzmennyiségben is, mint bármikor előtte. Kis kockázatú (befektetői szempontból jó minőségű) és várhatóan nagy hozamot „termelő” eladó műtárgyból vagy aukcionált luxus karórából, női luxuskézitáskából és még sorolhatnánk, mi mindenből, nem nőtt ilyen mértékben a kínálat. Sőt, mivel a korábban már megszerzett műtárgyakat nem viszik ki eladni a piacra (miért is tennék, folyamatosan emelkedik az adott tárgy nyilvántartási ára aukciós megmérettetés nélkül is), ezért
egyre nehezebb, illetve egyre drágább a kereslettel szembeállítani a befektetői szempontból is megfelelő műtárgykínálatot.
Óriási összegeknél természetesen már lényegesen nagyobb súllyal esik latba a pénzáramlás-jellegű gondolkodás és a megtérülési szempont, mint például a kép művészeti minősége. (Utóbbinak helyes értelmezését már szinte kivétel nélkül „kiszervezve”, többnyire nagy aukciós házak szakembereire bízzák. Kihagyják a közvetlen személyes részvételt az értékelés folyamatában. Így könnyen elmaradhat a műtárgyból kizárólag élőben sugárzó élmény megélése, és az ezzel együtt járó tudati és érzelmi elköteleződés, ami az igazi gyűjtők sajátja.) Az ilyen árkategóriájú műtárgyakra (esetünkben festményekre) a rátekintés mára inkább a befektetési eszköz mivoltuk lett, másodlagossá téve műtárgyi létüket.
Emlékezetes hazai eset volt, amikor néhány éve a legnagyobb hazai aukciósház egyik élőben zajlott aukcióján nagyjából 300 néző előtt a mégis inkább a sípályáról telefonon licitáló vevő a becsült nagyjából 10 milliós érték helyett, ha jól emlékszem, 50 millióért vett meg egy, mint kiderült, általa addig nem is látott képet azzal a kommenttel a leütés után, hogy
„Akkor 50 millió? Biztosan nagyon szép az a kép!”.
(Ezt a megjegyzést az árverést vezető osztotta meg a hosszú licit után a türelmes közönséggel.)
A befektetési döntés meghozatalakor sokszor egy festményt nem egy másik festménnyel, szoborral, műtárggyal hasonlítanak össze, hanem például egy ingatlannal, egy részvénnyel, befektetési alappal, esetleg kriptodevizával, és végül oda megy majd a pénz, ahol az nagyobb és/vagy kiszámíthatóbb megtérülést biztosít. Hideg, elidegenült döntés születik, ahol nincs helye az olyan szubjektív érzelmi szempontoknak, hogy valaki rajong egy alkotóért, vagy első látásra beleszeret egy alkotásba. (Persze mindig vannak kivételek.)
Ha elmegy a „Valós látszat” című kiállításra, Gerhard Richter képeit élőben megtekintheti. Találkozhat velük. Közvetlen kapcsolatba kerülhetnek. Érdemes megbecsülni ezt a lehetőséget! Sok igazán rendkívüli festő (aukción elkelt) nagyszerű képét már valószínűleg sosem fogja élőben látni (csak valamilyen reprodukciójukat). Jobb esetben egy olyan múzeumban állítják majd ki azokat, ahova úgysem jutna el, rosszabb esetben egy olyan (privát) falon helyezik el ezeket a képeket, ahol csak kevesek csodálhatják meg őket. Még rosszabb esetben egy sötét dobozban várják majd sorsukat valahol egy banki trezorban vagy raktárban. Most idehozták őket sok helyről és (magán)gyűjteményből.
Mindezzel együtt továbbra sem érdemes abban bíznia, hogy a kisszobában a falon lógó, az aratás után hazafelé libát terelgető párt ábrázoló (szeretett felmenőitől örökölt) festménye, a nappaliban levő, néhány tízezerért vásárolt kedves tájképe, virágcsendélete vagy két éve egy ismerős, még „be nem futott, de nagyon tehetséges” művésztől vásárolt „modern” képe „vagyonokat” ér majd egyszer, mert nem fog.
Ezek a tárgyak nem olyan alkotótól, nem úgy és nem ott születtek, sőt, nem is ott lesznek megméretve, ahol kellett volna ahhoz, hogy komoly értékük legyen. Nem tudja megúszni, hogy más módon keressen műtárgybefektetést. Nem találkoztam még olyan „civil” képtulajdonossal, aki megfelelő szintre (le)értékelte volna a falán levő kép értékét, inkább „egyszer lehet, hogy ér majd valamit” remény-lelkülettel állnak képeikhez, de nincs ezzel gond, amíg a kép önmagában is tetszik tulajdonosának – árálom nélkül.
Kortárs képet a falra és a portfólióba is!
Ha valaki az elmúlt nagyjából egy évben közelről követte a hazai festményaukciókat, azon belül is a kortárs alkotók műveit, illetve a háború utáni magyar festészet alkotásainak árait, alaposan meglepődhetett a nagymértékű áremelkedés láttán – olvasható a szerző HOLDBLOG-on megjelent írásában.
Mindig vannak persze ritka kivételek, amikor nagyon is sokat ér egy otthon vagy a piacon talált vicik-vacaknak gondolt tárgy, aminek aztán nagy híre megy. Ezek az esetek éltetik a többiek (hiábavaló) reményét. Rövid példaként egy egészen elképesztő, napjainkban megtörtént esetről olvashat itt: 2018-ban a rokonok találtak egy kínai vázát egy párizsi padláson, amit még a nagypapa vett, mert kedvelte az ilyen vázákat, de a család meg nem szerette a színét. Egy dobozban felvitték a padlásra 50 éve. Nemrég 16 millió euróért (5,6 milliárd forintért) adták el…
Nincs minden veszve azonban azok számára, akik jó képeket szeretnének venni akár még a felértékelődés reményében is.
Hiába „Bal sors akit régen tép”, kis hazánk számos tehetséget adott és ad ma is a világnak, akik műveikkel sokszor meg tudják örvendeztetni az érdeklődő közönséget.
Nézzen körül a hazai aukciókon! Mélyüljön el a témában! Idővel biztosan talál majd jó képeket saját maga számára, és lehet, hogy festményre költött pénze hozamával sem lesz probléma, mert bár a hazai piacot sem kerülte el az áremelkedés, de szakmabeliek szerint bőven van még hova emelkedniük az áraknak.
A cikk a Telex és a Hold Alapkezelő közötti szponzorált tartalmi együttműködés része.
