Tőkehiány és kényszerpálya: a modern magyar ipar alapjai (x)

A magyar gazdaság már a rendszerváltás előtt is hosszú ideje agonizált. Az 1973-as globális olajválság begyűrűzésével kezdődött. Bár a pártállami propaganda váltig állította, hogy a válságot megállítják a határon, a megugró energiaárak könnyen átlendültek a határsorompón. A magyar államnak hatalmas nyugati hitelekre volt szüksége ahhoz, hogy fenntartsa a gulyáskommunizmus jóléti illúzióját. Mire 1988-ban a magyarok megkapták világútlevelüket, és az első Trabantok tetejére rögzített Gorenje hűtők átjutottak Hegyeshalmon, a hitelből fenntartott gazdasági kártyavár végleg összeomlott.

Magyarország 1989-ben a pénzügyi államcsőd szélén állt, a bruttó külső adóssága meghaladta a 20 milliárd dollárt, ami a GDP 67 százalékát jelentette. A gyárak tizenöt–húsz éves lemaradásban voltak a Nyugathoz képest, a magyar gépipar döntően a keleti piacra termelt. Nem dollárért, hanem egy virtuális elszámolási egységért, a transzferábilis rubelért kereskedtek. Ez a piac nem követelt meg minőséget vagy hatékonyságot. Ráadásul a teljes foglalkoztatottság kötelezettsége miatt százezres nagyságrendben tartottak fenn olyan munkahelyeket, amelyek gazdaságilag teljesen feleslegesek voltak.

A határ- és piacnyitás után a vásárlói igényeket már nem elégítette ki a hiánygazdaságra épült ipar: a magyar gyártású háztartási gépek, ruhák és elektronikai cikkek a boltok polcain maradtak. A nehézipar, a szénbányászat és a kohászat, valamint a textilipar és a könnyűipar más ágainak tömegtermelése teljesen versenyképtelennek bizonyult, amit a beáramló olcsó import azonnal letarolt.

Talpon maradtak viszont azok az iparágak, amelyek már a szocializmus alatt is valós kutatás-fejlesztést végeztek, vagy szigorú nyugati szabványoknak megfelelően exportáltak. Ilyen volt a gyógyszeripar, az elektronika és a finommechanika egy része, valamint a Rába futóműgyártása, amely amerikai exportra is dolgozott. Elindult a „kreatív rombolás” időszaka. Mindeközben az ország gazdasági teljesítménye mélypontra került, 1991-ben a GDP 11,9 százalékkal zsugorodott, de 1994-ben a magyar gazdaság ismét növekedni tudott, ekkor már 2,9 százalékos GDP-bővülést felmutatva.

A privatizáció már 1989-ben megkezdődött, a cél az államadósság csökkentése volt, így a legnagyobb vásárlók a külföldi multik voltak. Ám a külföldi befektetők sokszor csak azért vették meg a magyar gyárakat, hogy felszámolják a konkurenciát. Ennek esett áldozatul egyebek között a magyar cukoripar, valamint a növényolaj- és tejipar egy része.

Ugyanakkor akadtak sikertörténetek és nagy visszatérők is. A Kőbányai Sörgyárat a dél-afrikai SAB vásárolta meg, amelynek vezetői viszonylag hamar felismerték, hogy a „Kőbányai” mint márkanév megkopott, ugyanakkor ott van az eredeti Dreher név és a vele járó monarchia-presztízs, így az üzem 1997-ben visszakapta az egykori tulajdonos Dreher Antal nevét. 1991-ben Zwack Péter külföldi partnerek segítségével visszavásárolta a Budapesti Likőripari Vállalatot (BULIV), és hazahozta az Unicum eredeti receptjét, végérvényesen visszaadva azt a márkának.

A kilábalásban jelentős szerepe volt a külföldi működőtőkének (FDI) és a zöldmezős beruházásoknak. A képzett és a nyugati bérekhez képest rendkívül olcsó magyar munkaerő mágnesként vonzotta a globális tőkét, amit a kilencvenes évek közepén bevezetett stabilizációs intézkedések makrogazdaságilag is bebetonoztak.

Megszületett a modern magyar ipar „autóipari szentháromsága”. 1992-ben Esztergomban legördült a gyártósorról az első „a mi autónk”, a Magyar Suzuki első Swiftje, és ugyanebben az évben Szentgotthárdon az Opel is beindította a motorgyártást. Egy évvel később, 1993-ban Győrben az Audi rakta le egy olyan gigantikus motor- és járműgyár alapjait, amely a következő évtizedekben az egész nemzetgazdaság motorjává vált. Az autóipar mögé hatalmas beszállítói hálózat épült ki, és az ezredfordulóra az ipar évente 10-18 százalék közötti növekedést produkált. Magyarország sikeresen és végérvényesen átállt a keleti rubeles piacról a nyugati high-tech exportra.