Necces a magyar euró céldátuma, és egyáltalán nem biztos, hogy érdemes sietni
A szerző a CIB Bank vezető elemzője. Ez itt a Zéróosztó, a G7 elemzői szeglete, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Augusztus utolsó hetének két fontos hazai eseménye a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Monetáris Tanácsának kamatdöntő ülése, illetve a módosított 2026-os költségvetés ismertetése volt.
A Monetáris Tanács ülése semmilyen szempontból nem okozott meglepetést, az alapkamat 25 bázisponttal csökkent. Varga Mihály jegybankelnök megerősítette, hogy előre tekintve a tanács a külső környezet alakulását, a várhatóan október–novemberben nyilvánosságra kerülő középtávú költségvetési pályát, illetve az euróbevezetési terveket figyeli kiemelten. A kormány mindeközben ígéretéhez híven prezentálta a 2026-os módosított költségvetést, és transzparensen levezette az átadás-átvételkor becsült (6,8 százalék), az átvilágítás és leltár utáni (8,3 százalék) és az új, 7,5 százalékos hiánycél közötti eltéréseket.
A kormány a kampányban és azóta is valódi elkötelezettséget mutat az euró bevezetésére, így minden új információt, fejleményt a „magyar euró” szemszögéből is értékel a piac. Nem véletlen tehát, hogy az MNB-sajtótájékoztatón ismét felmerült az inflációs cél módosításának kérdése.
Jelenleg az MNB célja 3 százalék, ami 1 százalékponttal meghaladja az Európai Központi Bank célját, és a régióban is a legmagasabb érték. Az euró felé vezető úton sok más mérföldkő teljesítésével párhuzamosan nyilvánvalóan az inflációs célokat is összhangba kell hozni. Varga Mihály elmondása szerint a jegybank már dolgozik ezen; valószínűleg az év végéig ezzel kapcsolatban is kapunk információkat. Mi arra számítunk, hogy a cél két lépésben mérséklődik 2 százalékra, az első körben 3-ról 2,5 százalékra csökkenve.
2027-es saját prognózisunk 2,5 százalékos éves átlagos inflációt mutat, így a cél elérése a potenciálisan mérséklődő cél esetén sincs veszélyben.
Jelenleg ugyanakkor a magyar gazdaság fundamentumait figyelembe véve egy 2 százalékos cél és annak fenntartható módon való elérése túlzottan ambiciózusnak tűnik.
Ehhez nagyon kedvező külső környezet (élelmiszerárak, energiaárak) és megfelelően erős forintárfolyam mellett is érdemben lassuló bérdinamikára és szolgáltatásinflációra lenne szükség. Ennek elérése pedig szigorúbb monetáris kondíciókat kívánna, aminek több csatornán keresztül nemkívánatos negatív növekedési mellékhatásai is lennének (például árfolyam, versenyképesség, hitelezés).
Az inflációs referenciaérték elérése tehát tartogat nehézségeket, de a többi, korábban csatlakozó ország tapasztalatából kiindulva nem ez a kritikus terület. Az elbírálás előtt, ha szükséges, kreatív eszközökkel lehet alakítani az inflációs pályát (bár kérdéses, hogy a például áfacsökkentéssel, jövedékiadó-mérsékléssel megvalósuló dezinfláció mennyire fenntartható).
A kampányban, majd kormánytagok részéről bevezetési céldátumként többször elhangzott 2030–2031. Az öt maastrichti kritérium (költségvetési hiány, államadósság, infláció, hosszú hozamok, árfolyam-stabilitás) közül mi a 3 százalékos hiánycél elérését tartjuk a legneccesebbnek, különösen a módosított 2026-os költségvetés fényében. A kiinduló állapot szerint ugyanis idén a költségvetési hiány*
Összességében tehát az idei módosított költségvetés –3,6 százalékos elsődleges (kamatkiadások előtti) egyenleggel és 3,9 százalékos kamatkiadással számol. A költségvetésben a kormány 2 százalékos reál és 6 százalékos nominál GDP-bővüléssel, továbbá 357,5-ös év végi euró/forint keresztárfolyammal kalkulált. Ez a makropálya megalapozottnak tűnik, a 7,5 százalékos hiánycél pedig reális. Sőt, amennyiben az 500 milliárdos haváriakeretet nem használják fel teljesen, akár ennél valamivel kisebb is lehet a tényleges deficit.
Ezzel együtt a 7,5 százalékos 2026-os hiány rendkívül magas.
Ahhoz, hogy 2031. január 1-jén bevezethessük az eurót, három év alatt 3 százalékra kellene leszorítani a deficitet, ami a GDP arányában 4,5 százalékpontos kiigazítást (éves átlagban 1,5 százalékpontot) feltételez úgy, hogy 2030 választási év lesz. A kamatkiadások mérséklődése számításaink szerint 2029-re 1-1,2 százalékponttal javíthatja a szaldót (3,9-ról 2,7-2,9 százalékra), vagyis a kiigazítás nagyobb részének az elsődleges egyenlegben kell realizálódnia (összesen 2,8-3, éves átlagban nagyjából 1 százalékpont). A 3 százalékos cél eléréshez 0 százalék körüli elsődleges egyenlegre, vagyis nagyon fegyelmezett fiskális politikára lenne szükség. 2033-as euróbevezetésnél a deficit csökkentésére két évvel több idő áll rendelkezésre, vagyis az éves kiigazítási szükséglet is mérsékeltebb lenne.
A kormány egyik emblematikus választási ígérete volt a magyar euró, és úgy tűnik, hogy komolyan is gondolja az euróövezethez való csatlakozást. A dilemmát az időzítés jelenti (milyen gyorsan akarjuk teljesíteni a feltételeket).
Azt gondoljuk, hogy az euró bevezetése nem végső cél, hanem eszköz, amely segíti a gazdaság felzárkózását – abban az esetben, ha felkészülten érkezünk a közös pénz kapujába.
A 2031-es céldátum nem lehetetlen, de mindenképpen ambiciózus. Kérdés, hogy megéri-e a lehető leggyorsabban bevezetni az eurót, viszonylag agresszívan leszorítani a költségvetési hiányt egy olyan gazdaságban, ahol átfogó strukturális reformokra, fontos fejlesztésekre lenne szükség. Ez pedig pénzbe, sok pénzbe kerül. Vagy hosszabb távon esetleg kifizetődőbb lehet a lassabb konvergencia, amely esetben a gazdaságnak több ideje marad a felkészülésre, és így az eurónak inkább az előnyeit élvezhetjük majd, mintsem a béklyóit.
Mind a gyorsabb, mind a lassabb konvergencia mellett találunk bőven érveket, amit a kormánynak a csatlakozási sebesség meghatározásakor mérlegelnie kell. A piaci bizalom fenntartása szempontjából nem a pontos év lesz a fontos, hanem hogy a menetrend már az induláskor hiteles legyen, illetve hogy ahhoz a kormány tartsa magát. A kormány által elképzelt csatlakozási pályára az ősszel megjelenő középtávú költségvetési tervből következtethetünk, amit már most felfokozott várakozás övez.
