Mi lehel életet a német gazdaságba, miután mind a négy pillére megrogyott?

A német gazdaság közel öt éve gyakorlatilag egy helyben toporog. Az elmúlt két év enyhe recesszióját idén várhatóan minimális, mintegy 0,3 százalékos bővülés követi, ám a gazdaság teljesítménye továbbra sem tért vissza fenntartható növekedési pályára. A beruházások gyengék, az ipari termelés tartósan alacsony szinten ragadt, a termelékenység pedig érdemben nem javult idén sem.

A gyenge gazdasági eredmények és a romló kilátások éles politikai fordulathoz vezettek. Az új kormány szakított a korábbi, ortodox fiskális szemlélettel, és felismerte, hogy a gazdaság tartós élénkítéséhez aktívabb állami szerepvállalásra van szükség. Ennek központi eleme az adósságfék elengedése, illetve rugalmasabb értelmezése, amely lehetővé teszi a költségvetési kiadások érdemi növelését. A kormány célja, hogy az így felszabaduló fiskális mozgásteret – összesen mintegy 500 milliárd eurót 12 év alatt – elsősorban beruházásokra fordítsa: infrastruktúrafejlesztésre, az energiaátállás felgyorsítására, digitalizációra és a védelmi ipar megerősítésére. A döntéshozók abban bíznak, hogy az állami beruházások katalizátorként hatnak majd, maguk után húzva a magánszektor fejlesztéseit, megtörve a beruházási apátiát, és új növekedési pályára állítva a gazdaságot.

Az utóbbi években ugyanis elsősorban az állami fejlesztések elégtelensége és a fiskális korlátok magyarázzák a beruházási ráta alacsony szintjét. A konzervatív és rendkívül szigorú költségvetési szabályok – mindenekelőtt az adósságfék – hosszú időn keresztül visszafogták az állami infrastrukturális beruházásokat. A leromlott közlekedési hálózat, az elmaradó digitalizáció és a lassú közszolgáltatások közvetetten a magánberuházásokat is fékezik, mivel rontják az üzleti környezet minőségét.

Bár az ambiciózus tervek gyorsan megszülettek, egyre inkább láthatóvá válik, hogy a ténylegesen fejlesztésekre fordítható források volumene jóval kisebb lehet a kezdeti várakozásoknál. Az adósságfék fellazításával megnyíló többletforrások jelentős része nem szűken vett termelékenységet növelő gazdaságfejlesztési beruházásokra áramlik, hanem védelmi, jóléti és egyéb állami kiadásokhoz kapcsolódik. Bár ezek a költések rövid távon élénkíthetik a belső keresletet, és politikailag is könnyebben védhetők, nem kezelik a német gazdaság alapvető problémáját: az infrastruktúra, a technológia és a magánberuházások tartós alulfinanszírozottságát. Emiatt fennáll annak a kockázata, hogy a megnövelt hitelfelvétel ellenére is gyenge marad a növekedési dinamika, miközben a fiskális mozgástér hosszabb távon szűkül.

Becslések szerint az új források legfeljebb mintegy fele tekinthető valódi, termelékenységet növelő beruházásnak, ami tovább erősíti annak kockázatát, hogy a fiskális lazítás ellenére is elmarad a tartós növekedési fordulat. Még akkor is, ha feltételezzük, hogy a jövő évre tervezett források felét – közel 60 milliárd eurót – ténylegesen új beruházások finanszírozására fordítják, a végrehajtási csúszások kockázata jelentős. A helyi önkormányzatok – amelyek az infrastrukturális projektek fő végrehajtói – korlátozott tervezési kapacitása, valamint az építőiparban tapasztalható szigorú kínálati korlátok egyaránt lefelé mutató kockázatokat jelentenek az infrastrukturális beruházások gazdasági hatását illetően.

Ráadásul a beruházási fordulat szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a német gazdaság tartós növekedési pályára álljon.

Európa legnagyobb gazdasága számos további, strukturális kihívással szembesül, amelyek megoldásért kiáltanak.

A 2010-es években Németország egyértelműen felfelé húzta az uniós növekedést exportvezérelt gazdasági modelljével, amely a magas hozzáadott értékű feldolgozóiparra és a szakképzett munkaerőre épült. E modell tartós növekedése négy pilléren nyugodott:

• az olcsó energia Oroszországból érkezett,
• a biztonságot az Egyesült Államok garantálta,
• az olcsó és képzett munkaerőt Közép-Kelet-Európa biztosította,
• míg a kereslet döntő része az amerikai és a kínai piacról származott.

Ezek a feltételek azonban az elmúlt években sorra megszűntek.

Az orosz–ukrán háború kitörése, majd az Északi Áramlat vezeték felrobbantása elzárta az orosz energiahordozók útját Németország felé, miközben az atomerőműveket már korábban leállították. Ez máig tartós versenyhátrányt okoz az energiaintenzív jármű- és vegyipar számára.

Az orosz offenzíva, majd Donald Trump külpolitikai lépései ráébresztették az európai politikai elitet arra, hogy a transzatlanti szövetség már nem feltétlenül garantál tartós biztonságot. Ennek következtében elkerülhetetlenné vált a katonai kiadások növelése. Míg a 2010-es években Németországban ezek átlagosan alig haladták meg a GDP 1 százalékát, mára közel megduplázódtak, és a kormányzati célok szerint 2029-re el kell érniük a GDP 3,5 százalékát.

A munkaerőpiaci problémák alapja pedig a német társadalom gyors ütemű elöregedése, amelyet egy ideig az EU-n belüli munkaerő-áramlás elfedett. A 2004-ben csatlakozott közép-kelet-európai országokból a bevándorlás a 2011-es munkaerőpiaci nyitást követően meredeken nőtt, de az elmúlt években már nincs érdemi nettó beáramlás (részben ezen országok gazdasági felzárkózása miatt). Ezt a kiesést a harmadik (unión kívüli) országokból érkező bevándorlással nehezebb pótolni: a szociális, kulturális és képzettségi különbségek miatt integrációjuk a német gazdaságba lényegesen bonyolultabb. Jelentős bevándorlás híján a várakozások szerint a potenciális munkaerő-állomány a következő 35 évben a jelenlegi 46 millió főről akár 40 millió alá csökkenhet.

A külső keresletnek pedig a globalizáció lassulása és a geopolitikai blokkosodás sem kedvez, ami megnehezíti az alapvetően túltermelésre berendezkedett német gazdaság helyzetét. Az amerikai vámpolitika következtében a korábbi 3–4 százalékos vámtételekhez képest ma már mintegy 15 százalékos effektív vámkulccsal szembesülnek az USA-ba irányuló német exporttermékek.

Kínával szemben pedig gyökeresen átalakult Németország kereskedelmi pozíciója. A két exportorientált gazdaság hosszú ideig zavartalanul tudott egymás mellett működni: Németország magas hozzáadott értékű, technológia- és tudásintenzív termékeket exportált, míg Kína elsősorban alacsonyabb hozzáadott értékű, munkaerő-intenzív árukkal volt jelen a világpiacon.

Az elmúlt két évtizedben azonban Kína számos területen felzárkózott, sőt több ágazatban le is versenyezte a német exportot.

A méretgazdaságosság, a gyors skálázás és az állami támogatások kombinációja képes volt sok, korábban német dominanciájú ágazatban jelentős versenyelőnyt kialakítani. Eklatáns példa erre az autóipari átrendeződés. Míg az évezred elején Kína a globális autógyártás mindössze 1–2 százalékát adta, mára ez az arány meghaladja a 30 százalékot. Ezzel párhuzamosan a német ipar az importoldalon is egyre inkább kiszolgáltatottá vált Kínával szemben, ami tovább nehezíti a versenyképességi kihívások kezelését.

2026 fordulópont lehet a német gazdaság számára, ám a tervezett nagyszabású költségvetési ösztönzők önmagukban valószínűleg nem oldják meg az ország mélyebb strukturális problémáit. Ráadásul – bár a fiskális politika várhatóan széles körben expanzívvá válik jövőre – az adócsökkentések és a költségvetési ösztönzők hatása korlátozott maradhat. A védelemre és infrastruktúrára fordított rendkívüli források gazdasági multiplikátorhatása elmaradhat a várakozásoktól, így várakozásaink szerint 2026-ban is mindössze mintegy 0,9 százalékos GDP-növekedés produkálhat Európa legnagyobb gazdasága.