Évente százmilliárdokat kap Magyarország klímaátállásra, nem mindegy, mire költjük

Az Európai Bizottság júliusban teszi közzé az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszer (EU ETS) felülvizsgálatára vonatkozó jogalkotási javaslatát. A most induló felülvizsgálat határozza meg, hogyan működik majd az európai piac a következő évtizedben, és milyen szerepet játszik Európa dekarbonizációjában, ipari versenyképességében és energiafüggetlenségében.

Magyarország számára a vita egy ennél is kézzelfoghatóbb kérdést vet fel. Az épületekre és a közúti közlekedésre is kiterjesztett kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS2) révén az ország a következő években jelentős aukciós bevételekhez és az EU Szociális Klímaalapjának forrásaihoz juthat. A becslések szerint ez évente 330–500 milliárd forintos nagyságrendet jelenthet. A valódi kérdés ezért nem az, hogy lesznek-e költségei az átállásnak, hiszen ezek minden energiarendszerben megjelennek, hanem az, hogy az ETS2 bevételeit hogyan forgatjuk vissza az átállásba és a gazdaságba.

Az elmúlt években a Cambridge Econometrics több európai országban vizsgálta az ETS és az ETS2 gazdasági, társadalmi és elosztási hatásait. A modellezési eredmények egyértelműek: a szén-dioxid-kibocsátás árazásának eredményességét nem önmagában az ár határozza meg, hanem az, hogy a belőle származó bevételeket milyen szakpolitikai célokra fordítják. Ez különösen fontos most, amikor Magyarország előtt is megnyílik a lehetőség, hogy az energiapolitikában a hangsúly fokozatosan az energiaárak támogatásáról az energiafelhasználás csökkentésére helyeződjön át.

Húsz év tapasztalata: működik-e a szén-dioixid-árazás?

Az EU ETS-rendszere 2005 óta működik, és ma már az energiatermelés, a nagy ipari létesítmények, a légi közlekedés és a tengeri szállítás kibocsátásának jelentős részét érinti. Alapelve egyszerű: a kibocsátásokra felső korlátot állapít meg, amely évről évre csökken, miközben a vállalatok kibocsátási egységeket vásárolnak vagy értékesítenek attól függően, mennyi szén-dioxidot bocsátanak ki a számukra meghatározott korláthoz képest. A szén-dioxid-kibocsátásnak így ára lesz, ami fokozatosan a tisztább technológiák irányába tereli a beruházásokat.

Az EU ETS hatálya alá tartozó ágazatok kibocsátása 2023-ra közel 47 százalékkal csökkent 2005-höz képest. Ebben természetesen szerepet játszott a technológiai fejlődés, a megújuló energiaforrások terjedése és más szakpolitikák is, de az ETS-ár hosszú távú beruházási jelzése nélkül ezek a folyamatok aligha zajlottak volna ilyen gyorsan. Az ETS ráadásul jelentős állami bevételeket is termelt, amelyek a tagállamok számára új pénzügyi forrást biztosítanak, amiből finanszírozható az alacsonyabb kibocsátású működésre történő átállás.

Éppen ezért figyelemre méltó, hogy miközben a rendszer működését egyre több gyakorlati eredmény támasztja alá, politikailag egyre nagyobb nyomás nehezedik rá. Az ipari versenyképességről és a magas energiaárakról szóló vitákban egyre gyakrabban merül fel az ingyenes kibocsátási egységek meghosszabbítása vagy a piac szabályainak lazítása. Már önmagában az ilyen politikai jelzések is érzékelhetően befolyásolják a piacot: idén tavasszal néhány, a rendszer esetleges enyhítésére utaló nyilatkozat után az ETS-ár néhány nap alatt több mint öt százalékkal csökkent.

A következő lépés ugyanakkor már nem az iparról szól. Az Európai Unió nem egy új kibocsátáskereskedelmi piacot hoz létre, hanem a meglévő rendszert terjeszti ki azokra az ágazatokra, ahol a kibocsátások eddig jóval lassabban csökkentek: az épületekre és a közúti közlekedésre. Az ETS2 eredetileg 2027-ben indult volna, de a bevezetését egy évvel elhalasztották, és több olyan biztonsági mechanizmussal egészítették ki, amelyek mérsékelhetik a túlzott árkilengéseket. Jól látszik az a kettősség, amely ma az európai klímapolitikát jellemzi: miközben az árazás bizonyítottan működik, egyre erősebb a politikai nyomás a rendszer felpuhítására.

Nem az a kérdés, mekkora lesz a szén-dioxid-ár

A Cambridge Econometrics több európai kutatásban is azt vizsgálta, milyen gazdasági és társadalmi következményei lennének az ETS2 bevezetésének. A legfontosabb tanulság talán az, hogy a rendszer hatásairól szóló vita gyakran rossz kérdésből indul ki.

A közbeszéd szinte kizárólag arra koncentrál, mennyivel emelkedhet a benzin vagy a földgáz ára. A modellek azonban azt mutatják, hogy önmagában a kibocsátási kvóták árszintje kevésbé érdekes. Sokkal fontosabb az a kérdés, hogy az ETS2 egyedül próbálja-e elérni a kibocsátáscsökkentési célokat, vagy egy átfogó szakpolitikai csomag részeként működik.

Ha kizárólag a kvótarendszerre támaszkodnánk, akkor valóban nagyon magas kvótaárra lenne szükség ahhoz, hogy jelentős változást lehessen elérni. Korábbi modellezéseink szerint Közép- és Kelet-Európában ez akár 200 euró feletti szén-dioxid-árat is jelenthetne, ami átlagosan ötödével emelné az üzemanyagárakat és mintegy negyedével a fűtőanyagárakat. Egy ilyen forgatókönyv visszafogná a gazdasági növekedést, rontaná a foglalkoztatást, és különösen súlyosan érintené az alacsony jövedelmű háztartásokat.

Az általunk használt modellek nem azt feltételezik, hogy az ETS2 önmagában fogja elérni a kibocsátáscsökkentési célokat. Éppen ellenkezőleg: különböző szakpolitikai forgatókönyveket hasonlítanak össze. Nem azt a kérdést teszik fel, hogy „mennyivel drágul a benzin?”, hanem azt, hogy mi történik, ha a kvótarendszert épületfelújításokkal, közlekedési beruházásokkal és célzott támogatásokkal egészítjük ki. A szakpolitikai döntések éppen ettől érdekesek: nem egyetlen jövő létezik, hanem több lehetséges pálya, amelyek közül ma választjuk ki, melyikre lépünk a következő években.

Az ETS2-t eleve úgy alakították ki, hogy más szakpolitikákkal együtt fejtse ki hatását. Az épületfelújítási programok, a korszerűbb fűtési rendszerek támogatása, a közösségi közlekedés fejlesztése vagy az elektromos mobilitás ösztönzése mind csökkentik azt a szén-dioxid-árat, amely ugyanazon kibocsátáscsökkentési cél eléréséhez szükséges. Minél több alternatíva áll rendelkezésre a háztartások és a vállalkozások számára, annál kisebb áremelkedés mellett érhető el ugyanaz az eredmény.

Legalább ilyen fontos az ETS2 bevételeinek visszaforgatása az átállásba. Ez nem egyszerű kompenzációs eszköz, hanem a rendszer működésének egyik alapvető eleme. Modelljeink azt mutatják, hogy ha az aukciós bevételeket a tagállamok teljes egészében visszaforgatják, például épületenergetikai korszerűsítésekre, tiszta technológiák támogatására vagy célzott jövedelemtámogatásokra, akkor a szén-dioxid-árazás kedvezőtlen makrogazdasági hatásai nagyrészt ellensúlyozhatók. A beruházások révén javulhat a termelékenység, csökkenhet az energiaimport-függőség, és hosszabb távon a háztartások rezsiköltsége is mérséklődhet.

Ez a különbség az energiaár és az energiabiztonság között. Az energia egységára emelkedhet, miközben egy jól szigetelt otthonban, korszerű fűtéssel és kisebb energiafelhasználás mellett a havi energiaszámla csökken. A szakpolitika célja ezért nem az olcsó energia, hanem a megfizethető energiabiztonság megteremtése a háztartások számára.

Mit jelent mindez Magyarország számára?

Magyarország szempontjából az ETS2 legfontosabb kérdése nem az, hogy bevezetik-e. Mivel uniós szabályozásról van szó, a rendszer kiterjesztése nem kérdés. A valódi mozgástér abban rejlik, hogyan készül fel rá az ország, és mindenekelőtt hogyan használja fel a karbonpiacból származó bevételeket.

A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) becslése szerint az ETS2 hatására az üzemanyagok ára 10–12 százalékkal, a földgázé 8–10 százalékkal emelkedhet. Ezek a hatások nem elhanyagolhatók, de önmagukban félrevezető képet adnak. Ugyanilyen fontos kérdés, hogy a rendszerből származó aukciós bevételek és az EU Szociális Klímaalapjának forrásai mekkora mozgásteret teremtenek. A REKK számításai szerint ez évente mintegy 330 milliárd forintot hozhat Magyarország számára, míg a Green Policy Center becslése ennél is magasabb, közel 500 milliárd forintos nagyságrendről szól.

A kérdés tehát nem az, hogy lesz-e pénz az átállás finanszírozására, hanem az, hogy mire költjük.

Ez különösen fontos egy olyan országban, ahol a lakásállomány energiahatékonysága az egyik legrosszabb az unióban. A magyar háztartások egy négyzetméter fűtésére közel másfélszer annyi energiát használnak fel, mint az uniós átlag, miközben a lakóépületek mintegy kétharmada G energetikai besorolású vagy annál rosszabb. Amíg ezek az épületek nem újulnak meg, addig a háztartások energiabiztonsága továbbra is elsősorban az energiaárak alakulásától függ.

A jelenlegi támogatási rendszer ráadásul nem mindig azokhoz jut el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. A magyar háztartások közel egynegyede használ tűzifát fűtésre, és mintegy 16 százalékuk kizárólag ezzel fűt. Ők a vezetékes földgázra és villamos energiára épülő rezsicsökkentés előnyeiből csak korlátozottan részesültek, miközben jelentős részük az energiaszegénység szempontjából a legsérülékenyebb csoportok közé tartozik. Ahogy egy friss hazai szakpolitikai elemzés is rámutat, az energiaszegénységben élő háztartások köre jóval szélesebb, mint a hagyományosan szociálisan hátrányos helyzetűnek tekintett csoportoké.

Ez jól mutatja, hogy a jövő energiapolitikájának nem elsősorban az energiaárakat kell támogatnia, hanem az embereket.

Az általános ártámogatások helyett olyan célzott intézkedésekre van szükség, amelyek a leginkább sérülékeny háztartásokat segítik, miközben csökkentik energiafelhasználásukat is. Az épületek korszerűsítése, a fűtési rendszerek modernizálása, az energiaszegénységben élők támogatása vagy akár a szociális tűzifaprogram megerősítése nem egyszerű szociálpolitikai intézkedések: ezek hosszú távú beruházások a háztartások energiabiztonságába.

Ebben rejlik az ETS2 valódi lehetősége. A karbonpiac bevételeinek visszaforgatása az átállásba nemcsak a kibocsátások csökkentését szolgálhatja, hanem hozzájárulhat ahhoz is, hogy a magyar háztartások tartósan kevesebb energiát fogyasszanak, kevésbé legyenek kiszolgáltatva az energiaárak ingadozásának, és kisebb rezsiterheket viseljenek.

A rezsicsökkentés körüli vita évek óta arról szól, hogy megmaradjon vagy megszűnjön. Pedig a következő évek valódi kérdése valószínűleg egészen más lesz. Hogyan lehet úgy megteremteni a háztartások energiabiztonságát, hogy közben az energiaárak továbbra is megőrizzék ösztönző szerepüket az energiahatékonysági beruházások és a takarékosabb energiafelhasználás irányába? Az ETS2 és a hozzá kapcsolódó források először teremtenek lehetőséget arra, hogy ezt a két célt egyszerre érjük el.

Az átállás sikerét végső soron nem az dönti el, hogy milyen magas lesz a kibocsátási kvóták ára, hanem az, hogy a bevételeket sikeresen visszaforgatjuk-e az átállásba. Ha igen, akkor nemcsak a kibocsátás csökkenhet, hanem a magyar háztartások energiabiztonsága is erősödhet.