A horror, amiben nem bűnhödik meg senki, aki szexel

Jane Schoenbrun az elmúlt pár évben csendben, de annál látványosabban vált az egyik legizgalmasabb független rendezővé. A 2024-es I Saw the TV Glow után a nyolcvanas évek slasherfilmjeihez nyúlt, hogy a szexről, a saját testünkkel való viszonyunkról és azokról a gátlásokról meséljen, amelyektől felnőttként sem olyan könnyű megszabadulni. A Teenage Sex and Death at Camp Miasma a modern horror egyik legnehezebben megfogható témájával foglalkozik, azzal, hogyan viszonyulunk a saját testünkhöz, és mennyi szorongást cipelünk magunkkal a korábbi tapasztalatainkból. Schoenbrun előző filmjéhez hasonlóan most is személyes élményekből építkezett. Míg az I Saw the TV Glow a transzöntudat felismerését és a nemi identitással kapcsolatos belső konfliktusokat dolgozta fel, az új film már a tranzíció utáni időszakra koncentrál. Arra, hogy milyen újra megismerni a saját testünket, és hogyan lehet visszatalálni az intimitáshoz és a szexuális örömhöz.

Az I Saw the TV Glow nekem az utóbbi évek egyik legmaradandóbb filmélménye volt. Az ember ritkán fut bele olyan filmbe, amiről azonnal érzi, hogy valami olyat mutat, amit eddig még sehol nem látott. Az a film egyszerre volt felnövéstörténet, identitáskeresés és kényelmetlen queer sztori. Az egész világában benne volt az a fajta nyolcvanas és kilencvenes évekbeli nosztalgia, amit a Stranger Thingsből is ismerünk, csak mintha a filmben mindezt összeöntötték volna Richard Kelly Donnie Darkójának furcsa, szorongó kamaszhangulatával. A Teenage Sex and Death at Camp Miasmával Schoenbrun nem dobott ki mindent az ablakon, amit eddig szeretni lehetett nála, csak egy tök más fiókból húzta elő a hozzávalókat. Az előző filmjéhez kitalált The Pink Opaque című sci-fi/horror sorozatot most lecserélte a nyolcvanas évek slasher-kazettáira, és merőben más karaktereket is választott ehhez a sztorihoz.

A legszembetűnőbb, hogy tinédzserek helyett most felnőttekkel dolgozott, ami jól sült el. A két főszereplő közötti generációs szakadék miatt végig vibrál a levegő a jelenetekben, Gillian Anderson pedig konkrétan lubickol ebben. Ő játssza Billyt, a Miasma-franchise eredeti arcát, a nyolcvanas évekbeli slasher legendás ikonnőjét, akivel annak idején az egész kultusz elindult. A Miasma-filmek története maga a klasszikus, elátkozott, B kategóriás kazettás örökség: egy züllött nyári tábor, ahol a fiatalok egymás után hullanak el egy mitikus gyilkos, a Kis Halál kezétől. Első ránézésre ez a létező legelcsépeltebb slasher-alapvetés, amitől már a kétezres évek elején is berosszultunk volna.

Schoenbrun azonban nem a mészárlásra koncentrál, hanem arra, hogy mi történik azzal az emberrel, akinek az egész élete egy ilyen horrorfilm körül forog. Billy ugyanis nem egyszerűen a Miasma egykori sztárja: évtizedekkel később is annak a világnak a foglya, amely egykor híressé tette. Karrierje pontosan ott rekedt meg, ahol a szalag is megszakadt a vásznon: a franchise legeslegelső filmjének fináléjában, amikor a Kis Halál először csapott le. Azóta sem mozdult ki a lepusztult Tivoli táborból, és a rajongói kultusz fogságában éli a mindennapjait. Ő az a figura, akit a filmipar harminc éve bepréselt egy szűk skatulyába, aztán ottfelejtett a táborban, mint egy eldobott VHS-kazettát. Schoenbrun rajta keresztül szúr oda a hollywoodi kíméletlenségnek és az öregedéstől való parának is, pont úgy, ahogy pár éve A szer tette a maga szélsőséges módján, csak itt azért sokkal emberibb az egész.

Ebbe a közegbe állít be Kris (a Hacksből ismert Hannah Einbinder), a fiatal rendező, aki kitalálta, hogy újraéleszti a Miasma-szériát – ráadásul határozottan queer szempontból, mert az eredeti slasherfilmeket kifejezetten transzfóbnak tartja. Kris mindenáron az eredeti főszereplőt akarja a filmjébe, a stúdiós főnökei viszont hallani sem akarnak róla. Szerintük Billy már túl öreg a vászonra. Kris persze szarik a producerekre, elutazik Tivoliba, a film pedig itt teljesen lelassul. A tábori házban ülnek, füveznek, orbitális mennyiségű gyorskaját pusztítanak el, és éjszakákon át beszélgetnek.

Ez a lelassulás az egyik legjobb dolog, ami a filmmel történhetett. A slasherek többsége eddig vagy önironikusan röhögött saját magán, vagy a tinédzserek totális idiótaságán viccelődött, miközben azok épp egymást nyírták ki. Schoenbrun viszont ennél sokkal finomabb, földhözragadtabb humorral dolgozik, a Camp Miasma pedig pont ettől lesz ennyire élő. Nem akar mindenáron kikacsintani a nézőre, inkább hagyja, hogy két egészen különböző ember megismerje egymást.

A dinamika igazi erejét a két generáció ütközése adja – és ehhez valójában bárki könnyen tud kapcsolódni, akinek volt már nála lényegesen fiatalabb vagy idősebb kollégája, barátja vagy partnere. Kris és Billy nagyon eltérő háttérből jön, ami többnyire tök vicces helyzeteket szül. Amikor Kris a poliamóriáról meg a modern elméletekről magyaráz, Billy a saját élettapasztalata alapján egyszerűen csak a sima megcsalást érti alatta. Sőt, ki is jelenti, hogy a Miasma lényege amúgy is mindössze két dologra redukálható: a testre meg a testnedvekre. Ennél azért sokkal összetettebb a dolog a való életben, valljuk be. A két nő beszélgetéseiben persze nemcsak a generációs különbségek jelennek meg, hanem az is, hogy mennyire másként viszonyulnak a saját testükhöz és a szexualitásukhoz.

Ez a fanyar humor remekül ellenpontozza azt a nyomasztó, sötét világot, amit Schoenbrun épít. A film ráadásul okosan játszik a tinédzserhorrorok és a slasherzsáner kliséivel, csak épp kifordítja az egészet. A klasszikus slasherek évtizedek óta arra a puritán erkölcsre épülnek, hogy aki szexel vagy élvezi az életet, az a következő pillanatban meg is bűnhődik érte. A gyilkos pedig mintha az erkölcsi rendet állítaná helyre azzal, hogy sorra levadássza a fiatalokat. Schoenbrun viszont ezt az egész logikát a feje tetejére állítja: a Camp Miasmában a horror nem a bűnhődésről szól, hanem magáról a szexuális felszabadulásról.

A film második fele ott veszi fel a fonalat, amikor Kris és Billy bekapcsolják az eredeti Miasma-kazettát, és együtt nézik a régi felvételeket. Ezen a ponton nyílik meg igazán az egész film: előkerül a Kis Halál (Jack Haven alakításában) és a bullying témája is. Schoenbrun itt már sokkal szabadabban játszik a műfajjal, és tényleg kihasználja a benne rejlő összes feszültséget. A slasherfilmek világa lassan összecsúszik a szereplők saját tapasztalataival, a horror pedig egyre kevésbé arról szól, hogy ki lesz a következő áldozat.

A címben szereplő kis halál, vagyis a francia „la petite mort” az orgazmus egyik metaforája is, amire Schoenbrun szépen rájátszik. Miközben a Miasma világában a halál a slasherfilmek alapfelszerelése, Kris Billy mellett fedezi fel az orgazmust, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A film így a test két egészen különböző tapasztalatát kapcsolja össze: azt, amikor valaki elveszíti az életét, és azt, amikor végre át tudja adni magát az élvezetnek. A horrorban a test általában a rettegés forrása, Schoenbrunnál viszont a felszabadulásé is lehet.

A témák nehézsége mellett a Camp Miasma veszettül jól néz ki. Az északnyugat-amerikai nyári tábor lepusztult helyszíneivel Schoenbrun nemcsak egy slasherremake-et rak össze, hanem egyből behúzza azt a gyerekkori, ottalvós táboros nosztalgiát, amit mindannyian ismerünk. Zseniális vizuális fricska már önmagában a helyszín is. Ahelyett, hogy elővenné a sötét sikátorok és dohos pincék horrorkliséit, amelyekkel harminc éve ijesztgetnek minket, Schoenbrun csinált egy sajátos Midsommar-hatást: a tűző nap helyett egy havas, szinte megnyugtató környezetbe helyezi a nézőt. Ezt a miliőt ráadásul tökéletesen egészítik ki a filmbe vágott animációs és rajzolt betétek, amelyek a karakterek belső szorongásait és gyerekkori traumáit is megjelenítik.

Schoenbrun megint úgy nyúl a nosztalgiához, hogy közben egy pillanatra sem akarja ártatlannak mutatni a múltat. A régi horrorfilmek, a VHS-kazetták és a gyerekkori emlékek egyszerre jelentenek menedéket és valami olyasmit, amiből a szereplőknek végre ki kellene szabadulniuk. Ez kapcsolja össze igazán a Camp Miasmát az I Saw the TV Glow-val is: mindkét filmben a popkultúra segít megérteni a szereplők saját életét, miközben ugyanazok a történetek fogva is tarthatják őket.

A Teenage Sex and Death at Camp Miasma lényege talán mégiscsak az, hogy magasról tesz a néző komfortjára. A film lezárása ráadásul egy egészen váratlan, egyszerre fojtogató és felszabadító vizuális gegbe torkollik. Ilyen hosszúra elnyújtott, futós jelenetet utoljára talán a Sikoly nyitányában láttam.

A Teenage Sex and Death at Camp Miasmát a BIFF-en láttuk.