Egy jó poénért az életüket adják

Sima, generációk közötti konfliktusra építő vígjátéknak indult, aztán a mély, kihívásokkal teli barátság természetét feltérképező dramedy lett az öt évadot befutó, a napokban befejeződött Hacks. Nagyon különleges, és kevés sorozatnak sikerül az, amit a két főszereplő, Jean Smart és Hannah Einbinder párosa, meg az egész stáb összehozott az öt évad alatt: minden évadban képesek voltak a megújulásra, amikor pedig már-már klisék felé haladt a történet, akkor az írók kihúzták a néző alól a szőnyeget egy meglepő, és az egész addigi dinamikát felrúgó fordulattal.

A Hacks elsősorban vicces volt, néhol nagyon finom, néhol nagyon idióta módon vicces, de emellett a készítők behoztak nagy és nehéz témákat is egy-egy évadra. A sorozat többek között az amerikai, épp válságban lévő late night show-kultúra jelentőségét firtatta, nekiment a szórakoztatóipart behálózó mesterséges intelligenciának, miközben az utolsó évadban végül azzal foglalkozott, mi is egy alkotó ember valódi hagyatéka. Az elismerések és a visszajelzések, amiket kap? A nagy, végső alkotás? Vagy mindez semmit sem ér, ha nincs, akikkel ezt megéli? A Hackshez is hozzávágtak már egy csomó Emmyt, de valójában ennél sokkal komolyabb örökséget hagy maga után.

A Hacks egy sokszor látott megoldással kezdődött, ahogy két egymástól a lehető legtávolabb álló embert állított szembe egymással. A sorozat elején Deborah Vance (Jean Smart saját bevallása szerint is élete szerepében), a hetvenes éveiben járó komikus karrierje leáldozóban volt. A megmentésére „kirendelt”, idegesítő és nagyszájú, húszas éveiben járó írót, Ava Danielst (Hannah Einbinder) meg a túl erős poénjai miatt épp kivetette magából a kockázatkerülő amerikai szórakoztatóipar. Semmi közös nem volt bennük, mégis kihoztak egymásból valami olyasmit, amire más az életükben aligha lett volna képes.

Ehhez azonban nagyon kemény út vezetett. Az évadok során mindketten csúnyán elárulták a másikat, egymás szemébe hazudtak, pofon is csattant, és odáig merészkedtek a másikkal, ahonnan már általában nincs visszaút. Mégis, minden rossz tulajdonságuk ellenére, mindketten végig tisztában voltak azzal, hogy a másik olyan helyre lökdösi őket, amitől jobb komikussá, és önmagukkal is megértőbb emberré válnak. Nemcsak Deborah Vance standupjai és műsorai lettek erősebbek a közös munkától, de a két főszereplő is őszintébb lett a másikhoz és magához.

Az utolsó évad a viharos barátságot lekövető évadok után ehhez képest épp azzal okozott meglepetést, hogy szinte csak az utolsó részre hozott be egy igazán nagy konfliktust a két főszereplő között. A lezáró évad azt firtatta, hogy Deborah Vance hogyan szerezheti végleg vissza a kontrollt a karrierje felett, és hogyan alkothat valami olyat, amiről majd igazán emlegetni fogják a halála után. Csakhogy azt, hogy mit hagysz magad után, a sorozat szerint úgysem kontrollálhatod.

Deborah nevetséges módon az évad elején mindenféle trükkel díjak üldözésébe kezdett, aztán elkapta korunk szórakoztatóipari betegségét, a milyen gyorsan rakok tele egy arénát? vírust. Mindezek mellett egykori férje még halála után is beárnyékolta a karrierjét, korábbi munkáltatója, a nagy szórakoztatóipari gigacég pedig olyan pert akasztott a nyakába, amivel örökre el akarták hallgattatni. Minden az ellen szólt, hogy a komikus elkészíthesse fő művét. Amikor aztán ez a nagy mű sok kanyar után csak összejött, a készítők nem mutattak belőle szinte semmit. Mert addigra már egyértelmű lett, hogy Deborah hagyatékát az őt körülvevő emberekkel közösen véghezvitt dolgok jelentik. Például az, ahogy mellébeszélés nélkül segítik egymás munkáját és karrierjét Avával, vagy ahogy egykori asszisztensével, Marcusszal (Carl Clemons-Hopkins) megmentenek egy darabkát az oldschool Las Vegasból egy régi hely felújításával.

A Hacks ráadásul kicsiben egy másik szálon is egy katasztrofálisan induló, látszólag halálra ítélt, de mégis évadról évadra fejlődő baráti kapcsolatot mutat be. A sorozat egyik showrunnere, Paul W. Downs színészként is feltűnik a sorozatban Deborah és Vance szerencsétlenkedő, de alapvetően jó célokért küzdő menedzsereként, Jimmyként. Őt is pont a vele teljesen ellentétes, a társas helyzetekben vállalhatatlanul viselkedő Kayla (Megan Stalter) zökkenti ki a biztonságos középszerűségből. Ketten együtt túlságosan furák, kínosak és komolytalanok ahhoz, hogy igazán nagyot villantsanak Hollywoodban, de ők is folyamatosan megújulásra késztetik egymást, és a mélypontokon is kiállnak egymásért.

A Hacks sok mindenben rokon a The Studióval, a készítők mindkét sorozatban nagyon kritikusak és cinikusak Hollywood képmutatásával, a felszínes marketingfogásokkal és az alkotókról igazán semmit sem gondoló, csak kontentet látó techcégek uralmával szemben. A Hacks alkotóinak érezhetően van tudása és gondolata arról, milyen kérdésekről nem beszél szívesen a standup- és komikusközeg, és hogy miként újulhatna meg a late night show-k világa. Az új évadra és az utolsó részre ismét kiemelt témája lett a sorozatnak a nők elnyomása, és az is, hogy Deborah művészetként tekint a humorra, és annyira komolyan veszi a szakmáját, hogy tényleg mindent hajlandó feláldozni egy még jobb poénért.

Ezek mind szórakoztatóan kibontott résztémái a sorozatnak, de azokat a perceket egyik sem übereli, amikor Einbinder és Smart egymással vitatkozik vagy épp megnyílik egymásnak egy-egy jelenetben. Akármennyire is fájdalmakkal, megalázásokkal, elszalasztott lehetőségekkel teli a két karakter sorsa, a végén úgyis összehoznak egy olyan poént, amin önfeledten nevetnek. A Hacks epizódjait végig ez az ide-oda pattogó hangnem jellemezte: amikor már érzelgősnek tűnt, azonnal visszarántott egy gonosz vagy önironikus poénnal; amikor öncélúan és bennfenteskedő módon szórakozott a bénázó hőseivel és a haldokló iparággal, akkor mindig visszakormányozta magát a hőseit feszítő univerzális problémákhoz. Tényleg olyan volt, mint egy jó standup, rengetegszer elkalandozott, néhol azt sem lehetett tudni, pontosan hova fut ki, de közben végig ugyanúgy a fő témájáról, erről a valószerűtlen, de pont ezért izgalmas barátságról szólt.

A Hacks az HBO Maxon nézhető.