Nem érted anya, hogy a puszta létezés is fáj?

Sodródás, magány, melankóliával átitatott nappalok és a kiégés állandó fenyegető érzése – sokaknak ismerős lehet ez a lelki állapot, a popkultúra pedig előszeretettel foglalkozik ezzel a témakörrel. Gondoljunk csak A világ legrosszabb embere (The Worst Person in the World) filmre, a Fleabag sorozatra vagy akár Lorde Melodrama című lemezére. Ezekhez az alkotásokhoz hasonlóan közelíti meg Eivind Landsvik a norvég rendező az egzisztenciális szorongást a Nincsenek elvárások (Low Expectations) című első filmjében.

A rendező az élet monotonitását egy művész szemszögéből mutatja be, akit a Girl in Red művésznéven ismertté vált Marie Ulven alakít. Ulven a szerepe szerint azt a Maját alakítja, aki egy mentális összeomlás után abbahagyja sikeres zenei karrierjét, visszaköltözik anyjához, és helyettesítői állást vállal egy szerény középiskolában. A film így azt a kérdést boncolgatja, hogy mihez kezd egy olyan ember, akinek az élete egyhangúnak és sivárnak tűnik a kiégés után, és hogyan találhat vissza mindezek után a régi motivációjához. Maja magasról zuhan ebbe az állapotba, hiszen zenei karrierje felfelé ívelt, turnézott, külföldön élt, az alkotás jelentette a legnagyobb boldogságot számára. Ám a mentális összeomlása után a puszta létezés is fájdalmat jelent számára.

Eivind Landsvik rendezése főleg attól különleges, hogy fokozatosan derül csak ki, hogy pontosan mi is történt Majával. Nincsenek nagy párbeszédek és monumentális összecsattanások, amikből egyértelmű lenne, hogy miért reccsent meg az egykori zenész. A film szemcsés képi világa is passzol a főszereplő melankóliájához, Andreas Bjørseth operatőr hosszasan elidőzik a fák lombjain, az üres tantermeken, a zongorabillentyűkön. Ez a ráérős stílus az első pillanattól fogva berántja a nézőt Maja lelki világába, ahol kegyetlenül lassan kúszik előre minden másodperc. De igazán Marie Ulven alakításától működik a Nincsenek elvárások – ez az első filmes szereplése, és annyira hitelesen hozta a sodródó, huszonkilenc éves, elveszett nő karakterét, hogy azt gondoltam, biztosan kifejezetten rá írták a szerepet.

„Sokan ezt feltételezik, de amint eljött a castingra, felolvasta a részét, lezártam a folyamatot, tudtam, hogy megtaláltam, akit kerestem” – mesélte Eivind Landsvik egy interjúban. „Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy bevállalja a szerepet, de valamiért érdekelte a dolog, és nagyon jó volt vele dolgozni. Amikor készítettem néhány próbafelvételt vele, azonnal magával ragadott az arca, a karakter életre kelt.” Ennél jobban nem is sülhetett volna el a casting, hiszen Ulven sebezhetően és őszintén mutatja be, hogy úgy érzi, nem tud felállni a krízisből az életében. A közöny pajzsát veszi fel a külvilág ellen, és az anyját sem engedi közel magához.

Maja anyját Tone Mostraum norvég színésznő alakítja, akinek minden gondterhelt sóhaja és szemöldökráncolása igaznak hat. Végig rá van írva az arcára, hogy egyfolytában azon jár az esze, hogyan billentse ki Maját.

A filmben már néha fojtogató a melankólia, ezen sokat segít a sokszor Joachim Trier rendezéseit jellemző, itt-ott felbukkanó humor. Ilyen jelenet például, ahol Maja beleköp az egyik diák uzsonnájába, vagy a tanárkollégájával (őt a Trier filmekből ismert Anders Danielsen Lie alakítja) találgatják, hogyan flörtölhetnek a tinédzserek.

Maja odáig jut a bezárkózásban, hogy az ismeretségi köre az anyjára szűkül, nem is akar új baráti kapcsolatokat kialakítani, a régieket meg már elfojtotta. Keserédes pillanat a filmben, amikor Maja egy boltban megpillantja egyik haverját, akivel annyira nem akar interakcióba lépni, hogy inkább magára aggat néhány drága ruhát álcaként.

Eivind Landsvik első filmje érzékletesen mutatja be a generációs kiégést, de nem kínál megoldást a kiégés problémáira. Azért pozitív végkicsengéssel zárul, és arra emlékeztet, hogy az élet monotonitása néha pont lehetőséget kínálhat az álmok megvalósítására is.

A Nincsenek elvárások magyarországi premierje a BIFF-en volt, a filmet 2027 január 17-től vetítik majd itthon.