2021. augusztus 25. – 04:59
frissítve
Ha egy filmnek az a címe, hogy A világ legrosszabb embere (norvég eredetiben: Verdens verste menneske), az ember önkéntelenül is azt kezdi keresni benne, hogy ki lesz az. Milyen borzasztó dolgokat fog valaki művelni? Fel fog tűnni vajon 2021-ben, Oslóban Adolf Hitler? És egyáltalán, milyen értelemben rossz? Gonosz, fafejű, rosszindulatú, vagy egyszerűen csak elromlott benne valami végérvényesen? Aztán amikor odaérünk, hogy megtudjuk, kiderül a turpisság: ez a valaki nem A világ legrosszabb embere, csak eljutott a párkapcsolatában egy olyan helyezetbe, hogy annak érezze magát. Tegye fel a kezét, aki soha nem volt így.
A világ legrosszabb embere Joachim Trier norvég rendező (Oslo, augusztus, Thelma) legújabb filmje, a saját maga által is trilógiának nevezett Oslo-filmjeinek befejező része, egy 12 részből, prológusból és epilógusból álló történet egy éppen a harminchoz közelítő fiatal nőről, és ha a mondat első része borzasztó művészfilmes klisének tűnhet, esküszöm, hogy a végeredmény egyáltalán nem az. Egy film, ami romantikus vígjátéknak álcázza magát, hogy aztán ennek a közhelyeivel egyre mélyebbre és mélyebbre marjon, bőr és izom és csont alá, hogy tényleg csak az maradjon meg, ami a főszereplőjét is érdekli a film elején: az elme nagy rejtélyei arról, hogy milyen beleszeretni másba, vonzódni iránta, kiszeretni belőle, de mégis azt érezni, hogy egymásban hagytak olyan darabokat egymásból, amit sosem fog kivetni a testük.
A történet főszereplője a huszonéves Julie (Renate Reinsve), aki a film első perceiben még orvostanhallgató, de valójában lövése sincsen arról, hogy mit szeretne kezdeni az életével. Talán a pszichológia érdekli, talán a fotózás, talán mindkettő, talán egyik sem. Egy házibuliban megismerkedik a nála majdnem 15 évvel idősebb Aksellel (Anders Danielsen Lie), aki underground képregényeket rajzol, és akinek a lakására hónapokkal később beköltözik. Aksel sikeres, elismert, de leginkább azokról a képregényeiről ismerik, amikben egy politikailag inkorrekt vadmacska dilizik, mint egy skandináv Félix. Julie egy este csak úgy besétál egy bulira, ahol nem ismer senkit – az este végére megismeri Eivindet (Herbert Nordrum), akivel talán lehetne is valami, ha a férfinak nem lenne párja. És neki nem lenne ott Aksel.
Leírva borzasztó közhely minden, ami az előző bekezdésben szerepel, de A világ legrosszabb emberében semmi sem úgy sül el, amit már ezerszer láthattunk volna, még akkor sem, ha a helyzetek és a viszonyok ugyanazok. Julie nem azért sétál be a buliba, mert Aksel valami borzasztó dolgot művel, vagy hanyagolja, hanem egyszerűen csak ehhez van kedve. Eivinddel abban a buliban folyamatosan a megcsalás határait feszegetik, tapintható a vonzódás közöttük, anélkül, hogy egyszer is megcsókolnák egymást (helyette egymást szagolgatják részegen, és megnézik, hogyan pisil a másik). Aksel pedig nem rossz ember, csak életének egy más szakaszában már más dolgok foglalkoztatják. Például a gyerekek, amiről Julie hallani sem akar.
És ha ezek a konfliktusok ismertek lennének már máshonnan, az azokat eljátszó Renate Reinsve és a játéka egész biztosan nem. Reinsve megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat az idei cannes-i filmfesztiválon, amit ebben a filmben művel, az minden túlzás nélkül fantasztikus: Julie karaktere egyrészt megmarad egy kifürkészhetetlen valakinek, aki impulzusok alapján cselekszik, miközben nagyon konkrét érzelmek is vezérlik. Ha az impulzusaival nem is, a boldogsága keresésével nagyon is lehet azonosulni, azzal pedig főleg, hogy a legnagyobb akadály az útján nem a barátja, nem az őt hanyagoló édesapja, nem a munkája, hanem ő maga.
Julie maga pedig egy baromi érdekes karakter: nem a két férfi közötti tépelődése az egyetlen dolog, ami meghatározza, fontos a viszonya a szexszel (a film egy pontján ír egy népszerű cikket azzal a címmel, hogy Orális szex a #metoo korában), a boldogsággal és a saját családjával is. Egy teljes, háromdimenziós személy, akinek a film közepétől, ökölbe szorítva a kezünket azt kívánjuk, hogy jöjjön össze neki minden. De ahogy az egyik karakter mondja, általában nem azok a dolgok történnek, amik miatt aggódik az ember, A világ legrosszabb embere is komorabb lesz az utolsó harmadára, mint az első alapján gondolná az ember. Ilyen az élet.
A téma ellenére kisebb csoda, hogy A világ legrosszabb embere nem egy komor szomorkodás az elejétől a végéig. Sőt, legnagyobb részében egyáltalán nem az, Triernek nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy a spontán, mindennapi pillanatokat valami jó érzés töltse tele, amikor pedig elmegy a mágikus realizmus irányába, az kifejezetten csodálatos: egy hosszú jelenetben Julie egy kapcsolóval megállítja az időt, és elsétál a mozdulatlanra fagyott Oslóban találkozni valakivel, az akkor is megdobbantja az ember szívét, ha az ötletet már sokszor látta. Vagy legalább elképzelte.
És ez valahogy az egész filmre is igaz, A világ legrosszabb embere olyan, amit ezerszer láthattunk már, de így még egészen biztosan nem.
A világ legrosszabb embere premierje a 2021-es cannes-i filmfesztiválon volt, de műsoron volt Karlovy Varyban, ahol én is láttam. Magyarországon a Mozinet fogja forgalmazni, de egyelőre nem tudni, mikor mutatják be.
Két jelenet a filmből:
