A második világháború az embertelenség és a szörnyű kínok időszaka volt. Kínokkal járt hűnek maradni az elveinkhez, kínokkal járt szeretni a hazánkat, de még azért is meg kellett szenvedni, hogy az azonos oldalon álló emberek képesek legyenek összefogni egymással. A nemzetekre rátelepedő megszálló erők sok darabra szakították szét a társadalmat, kollaboránsokra, ellenállókra, nyerészkedőkre, árulókra és pokoli áldozatokra kész nemzeti hősökre. Nemes László a Saul fia után ismét a második világháború egyik legsötétebb időszakához nyúlt, ezúttal a francia ellenállás egyik legfontosabb alakjának utolsó hónapjait dolgozta fel. A film mégsem egy nemzeti hősről szól. Inkább arról, hogy az összefogás – amit még akkor is nehéz megteremteni, ha mindenki tudja, hogy a közös ellenség maga a sátán – életben tartása minden képzeletet felülmúló kínnal jár.
A főszereplő, Jean Moulin Franciaország egyik legnagyobb nemzeti hőse, aki nem katonai győzelmekkel vagy látványos akciókkal írta be magát a történelembe, hanem azzal, hogy sikerült közös politikai szervezetbe tömörítenie a különböző nézeteket valló, egymással gyakran rivalizáló, náci elnyomás ellen küzdő ellenállási mozgalmakat. A kommunistáktól a konzervatívokig olyan csoportokat kellett egy asztalhoz ültetnie, amik ugyanazon ellenség ellen harcoltak, de a háború utáni Franciaországról már egészen mást gondoltak. A Moulin 1943-ban veszi fel a történet fonalát, amikor a Gilles Lellouche által alakított Jean Moulin Londonból visszatér Franciaországba, hogy Charles de Gaulle megbízásából folytassa az ellenállás megszervezését.
A valóságban Moulin már 1942-ben megkezdte ezt a munkát, legnagyobb politikai sikere pedig az 1943 májusában létrehozott Nemzeti Ellenállási Tanács volt. A film nem akarja részletesen bemutatni az ellenállási mozgalmak politikai viszonyait vagy Moulin diplomáciai munkáját. Ezek inkább háttérként szolgálnak ahhoz a történethez, aminek középpontjában a férfi elfogása és a Gestapo fogságában elszenvedett kínzásai állnak. Pedig már önmagában az egység megteremtése is elég izgalmas történet lenne. A különböző ellenállási csoportokat a közös cél mellett politikai ellentétek, személyes érdekek és kölcsönös bizalmatlanság választotta el egymástól. Moulin feladata ezért nemcsak szervezés volt, hanem folyamatos politikai küzdelem, aminek során el kellett fogadtatnia De Gaulle vezető szerepét is.
A Moulin eleinte történelmi thrillerként működik, a titkos találkozók, a fedőnevek, a folyamatos lebukás veszélye és a politikai játszmák egy olyan film lehetőségét vetítik előre, amiben a néző a főszereplővel együtt próbálja átlátni az ellenállás bonyolult viszonyait. A történet viszont hamar egészen más irányt vesz. Moulint elárulják, a Gestapo elfogja, és a lyoni központba szállítja, ahol Klaus Barbie, a később lyoni hóhérként elhíresült náci tiszt kezdi meg a kihallgatását. Ettől kezdve a film már nem a politikai szervezkedésről, hanem két ember párharcáról szól. Ez a párharc pedig a film legerősebb része.
Moulin és a Lars Eidinger által játszott Barbie között kezdetben még valamiféle különös, szinte udvariasnak tűnő beszélgetés zajlik. Barbie egy ideig úgy tesz, mintha elhinné Moulin fedőtörténetét, amikor a férfi lakberendezőnek adja ki magát, a náci tiszt még azt is megkérdezi tőle, hogyan rendezné át az irodáját. Lars Eidinger egészen elképesztő alakítást nyújt Klaus Barbie szerepében. A német színész egy szó szerint embertelen figurát játszik, a kegyetlensége nem valamilyen szélsőséges indulat, hanem a személyisége természetes része.
Barbie időnként szinte kedélyesen beszélget a foglyával, máskor gyermeki lelkesedéssel élvezi, hogy teljes hatalma van mások teste és élete felett. Eidinger játéka azért különösen nyomasztó, mert a karakterében semmi olyasmi nincs, amihez emberileg kapcsolódni lehetne.
Nem egyszerűen egy kegyetlen náci tisztet látunk, hanem a gonoszság olyan megtestesülését, akinek a viselkedése már-már felfoghatatlan.
Volt egy pillanat a filmben, amikor Barbie az egyik embertelen mondatát olyan természetességgel mondta ki, hogy komolyan megfordult a fejemben, kimegyek a teremből egy kicsit összeszedni magam. Nem azért, mert a jelenet különösebben látványos lett volna, hanem mert Eidinger annyira meggyőzően játszotta el ezt a minden emberi érzést nélkülöző figurát, hogy egy pillanatra szinte elviselhetetlenné vált a jelenléte.
A film a kínzások bemutatásában sem fogja vissza magát. A verések, az áramütések, a kivégzéssel való fenyegetések és a foglyok megalázása egyre elviselhetetlenebbé teszik Moulin helyzetét. A nácik kegyetlensége nemcsak a fizikai erőszakban jelenik meg, hanem abban is, ahogyan a foglyaikat megpróbálják megfosztani minden emberi méltóságuktól.
A vallatás nemcsak információszerzés, hanem arra is szolgál, hogy a fogoly teljesen kiszolgáltatottnak érezze magát. Barbie és emberei számára a szenvedés okozása önmagában is örömforrás, a film pedig olyan náci rémtetteket is felidéz, amikben az emberevés borzalma is felsejlik. Miközben Eidinger uralja a jeleneteket, Gilles Lellouche egészen más eszközökkel nyújt kiemelkedő alakítást. Moulin a film jelentős részében már alig beszél, a szenvedését pedig nem nagy monológokkal vagy látványos érzelmi kitörésekkel adja át. Lellouche az arcával, a tekintetével és a testének apró rezdüléseivel mutatja meg, hogyan próbál valaki megőrizni valamit önmagából akkor is, amikor minden eszközzel meg akarják törni. Különösen erős, hogy a színésznek sokszor szinte egyetlen szava sincs, mégis pontosan érezni a gyötrődést, a félelmet és azt a hatalmas erőfeszítést, amivel Moulin próbál hű maradni az elveihez.
Ez azért is fontos, mert a film egyáltalán nem könnyíti meg a főszereplő helyzetét azzal, hogy egyszerű, egyértelmű erkölcsi döntések elé állítaná. Moulin nemcsak a saját életéről dönt, hanem a társaiéról is. Moulin hallgatása egyszerre válik a hűség és az áldozatvállalás legmagasabb formájává, miközben mások számára is szörnyű következményekkel járhat. Nemes ebben a kérdésben találja meg igazán a történet lényegét: vannak döntések, amik erkölcsileg helyesek, de emberileg szinte elviselhetetlenek.
A Moulin képi világa is következetesen építi ezt a hangulatot. A 35 mm-es filmre forgatott képek sötétek, nagyon kontrasztosak, a gondosan megkomponált beállítások és a részletgazdag díszletek pedig sajátos hangulatot adnak a történetnek, mintha egy nagyon szép, régi képeslapot néznénk, ami szörnyű emlékeket ébreszt.
Ez a fajta történetmesélés érdekes fordulat Nemestől. A Saul fia annak idején éppen azzal váltott ki rendkívüli hatást, hogy szinte teljesen bezárta a nézőt a főszereplő közvetlen környezetébe, és a holokauszt borzalmait a megszokott filmes ábrázolástól eltérő módon mutatta meg. Az Árva szintén erősen épített a bizonytalanságra és arra, hogy a néző csak fokozatosan értse meg a szereplők világát. A Moulin ehhez képest sokkal könnyebben követhető, hagyományosabban elmesélt történet, amiben a színészi alakítások és a történelmi környezet kerülnek előtérbe.
Ez nem jelenti azt, hogy a film kevésbé lenne megrázó. Sőt, talán éppen az a legérdekesebb benne, hogy Nemes a történelmi események részletes bemutatása helyett egyre inkább az érzésekre koncentrál. Nem akar minden helyszínt, politikai összefüggést és történelmi szereplőt bemutatni, és nem is feltétlenül segít megérteni, hogyan működött pontosan a francia ellenállás. Ehelyett azt próbálja érzékeltetni, milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor a hűség, a hazaszeretet és az összefogás is szinte elviselhetetlen szenvedéssel járt. A film végére már nem az lesz a legfontosabb, hogy Moulin pontosan milyen politikai eredményeket ért el, hanem az, hogy mit kellett elviselnie azért, hogy ezek az eredmények egyáltalán megszülethessenek. Ez a megközelítés ugyanakkor hiányérzetet is hagyhat maga után.
Jean Moulin történetének egyik legizgalmasabb része éppen az a politikai munka, amivel sikerült közös nevezőre hoznia a francia ellenállás különböző csoportjait. A film ezt a teljesítményt inkább adottságként kezeli, és jóval kevesebb figyelmet fordít arra, hogyan jutott el Moulin az egység megteremtéséig. Pedig a mai politikai környezetben különösen érdekes lenne részletesebben látni, hogyan lehetett közös célokat találni olyan emberek között, akik szinte minden másban különböztek egymástól.
A Moulin nem politikai tanulságokat akar levonni, hanem az áldozatvállalás emberi oldalát mutatja meg. A film legfontosabb állítása így végül nem is az, hogy Jean Moulin hős volt. Nemes inkább azt meséli el, milyen szörnyű ára volt annak, hogy Moulin azzá válhatott, akire ma Franciaország emlékezik. A történelmi hősök alakja az idő múlásával gyakran leegyszerűsödik, az áldozatuk pedig ünnepélyes mondatokká válik. A Moulin ezzel szemben visszaadja ennek az áldozatnak a fizikai és lelki súlyát.
A Moulin november 12-től látható a magyar mozikban, de már látható több premier előtti vetítésen.
