Az Agyagpofa egy jópofa korrekció a képregényfilmek sorozatos eltévelyedéséhez képest, mintha rádöbbentek volna arra a főigazgatók, hogy fölösleges beleölni a világ összes CGI-jét, világsztárokat, értelmetlen világépítést, Jared Letót abba, hogy épkézláb filmeket csináljanak (illetve a felsorolásból van olyan elem, amivel lehetetlen) csak a bennfentesek által ismert karakterekből, inkább visszaskálázták magukat az okés tévéfilmek szintjére.
Ez nem feltétlenül egy rossz dolog, az amerikai filmgyártás csodákat tud művelni azzal, ha hirtelen elveszik az alkotóktól a zsírosbödönt, és kapnak egy zsíros gyűszűt. Az Agyagpofa is messze megelőz olyan elfuserált, hasonló szándékból készült tragédiákat, mint a Madame Web, a Kraven, a vadász, és legfőképp, a Morbius, bár a léc talán nem is lehetne alacsonyabban. Az alacsony lécen is valahogy át kell jutni, az Agyagpofa dülöngélve, bicegve, vért okádva, de bőven átjut.
A magyarázat pedig annyi, hogy kevés színész, kevés helyszín, kevés pénz, kis történet, kis trükkök. Az Agyagpofa egy novella az összes többi olyan szuperhősfilm mellett, ami nagyregények, vagy minimum hősi eposznak képzeli magát, történetesen egy csávóról, akinek tulajdonképpen agyagból van a pofája, és ezt nem tesz túl jó hatást sem a testére, sem a lelkére, sem a legtöbb szereplő testi épségére.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy kiokosítsam magam abból, hogy az Agyagpofa nevű Batman-gonosznak hogy és mi a háttértörténete, szóval elfogadom, amit láttam: Matt Hagen színész (Tom Rhys Harries) egy este rossz nőt szed össze magának, mármint nem feltétlenül a nő rossz, hanem azt a magyar nevű gengszter, aki az éjszaka után kicsipkézi a színész munkaeszközét, az arcát. Hagent a stábja otthagyja és kisemmizi, a DC-univerzum Hollywoodja kitaszítja, a világ csak egy csótányos szoba lesz neki, miközben az arcát sem sikerül rendbe rakni. Aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott, az internethez fordul, ahol megtalálja azt a Caitlyn Corr doktornőt (Naomi Ackie), aki majd valami nanohalandzsával reparálja az arcát.
Az Agyagpofa nem egy műsor a TLC-n egy színész varázslatos gyógyulásáról, hanem többé-kevésbé egy horrorfilm ugyanabban a világban, ahol a Batman is játszódik. Azért többé-kevésbé, mert akármennyire is tizennyolc karikás, és akármennyire is a többek között a borzasztóan nyugtalanító Eden Lake című horrorért felelős James Watkins rendezte, sok félelmet nem tud kelteni, inkább működik elrettentő meseként, amit néha megszórnak gusztustalan és/vagy vérontós jelenetekkel, de félni nem fogunk tőle, megijedni is csak néha. A forgatókönyvíró Mike Flanagan (A Hill-ház szelleme, Álom doktor), aki a horrort mindig is egy ürügynek használta a pátoszhoz és a melodrámához. Itt sincsen ez másképpen, ahol a fő konfliktust nem is a bosszú, hanem egy viszonzatlan szerelem okozza.
De térjünk vissza a tizennyolcas karikához: az Agyagpofa szerencsére szolgáltatja azokat a jeleneteket, amitől én is elkezdek mocorogni a székben, általában mindig szúró-vágó eszközök és egy arc találkozásáról van szó. A kedvencem az, amikor főszereplőnk összeragadt szemhéját próbálja egy körömollóval szétkapni egy repülőgép vécéjében, miközben légörvények tombolnak. Az csak most esik le, hogy hogyan vitt fel vajon körömollót a gépre, dehát ez a DC-univerzum, itt lehet, hogy nem 9/11 volt, hanem kriptoni invázió.
A cupákolást pedig jól tudja eladni a tulajdonképpen újoncnak számító Tom Rhys Harries, aki bebizonyítja azt, hogy zsákutca ismert sztárokat tenni ezek főszerepére, ha vannak egyszerűen olyan arcok, akik jobban passzolnak, vagy csak izgalmasabbak. A walesi Harries úgy néz ki, mintha összemorfolták volna Willem Dafoe-t egy mesebeli szőke herceggel, ami azt jelenti, hogy egy tökéletes B-filmes, megkérdőjelezhető hős, akivel lehet is, meg nem is szimpatizálni. Agyagpofa lényege, hogy a kinézetét is tudja váltani, amikor éppen nem olvad le az arca, szóval a film nagy részében nem is Harries alakítja saját magát. Ezek amúgy a legszórakoztatóbb részei a filmnek, amikor próbál valamit hitelesen hebegni valaki más bőrében.
Kis tét, kis mozi. Az Agyagpofa jelentős része egy szobában játszódik, a jelenetek két ember között zajlanak, és Watkins néha a trükköket is okosan oldja meg. A főszereplő felfedezése, hogy a kicsurranó vére visszamászik a szervezetébe, az egy korábbi kép visszafelé játszása. Amikor néha arcot vált, akkor egy jól elhelyezett tereptárgy mögött egyszerűen kicserélődik a két színész. Vagy vágnak két kép között. Ezek szórakoztató dolgok, ahogy az is, hogy a legtöbb sminket, torzulást, mutációt megépítették. De nem mindet, néha muszáj lehetett animációhoz, és remélem nem mesterséges intelligenciához nyúlni, ami ki tud zökkenteni a szuper maszkok világából. Főleg a kamerán belüli átváltozások olyanok, mintha túl simák és elkentek lennének, mintha a képen bekapcsolva maradt volna az a fajta simítás, amit első dolgom kikapcsolni egy tévén.
Az Agyagpofát nem akartam volna kikapcsolni, bár volt egy olyan érzésem közben végig, hogy biztosan valahogy ki is lehetne. A kevés ambíciója miatt nem tud akkorát zakózni, a kis tétje miatt nem nyújtózkodik akkorát, a kis színészei miatt nincsenek elnagyolt alakításai. Az egész pontosan közepes, ami sokkal jobb, mint amire számítani mertem volna.
Az Agyagpofa csütörtöktől látható a magyar mozikban.
