A legjobb dolog, ami egy koncerten történhet, hogy senkinél nincs telefon

Egy több ezer fős arénakoncerten általában szinte lehetetlen úgy körbenézni, hogy ne látnánk több száz magasba tartott telefont. Van, aki végigvideózza a kedvenc dalát, mások a koncert közben is az értesítéseiket nézik, és sokszor már azelőtt pontosan tudjuk, milyen lesz egy fellépés, hogy egyáltalán eljutnánk rá. Phoebe Bridgers viszont úgy döntött, hogy a legújabb turnéján ebből semmit sem kér. A közönségnek már a bejáratnál el kell zárnia a telefonját, hogy aztán két órán keresztül tényleg csak a zenére figyeljen. Ez különösen jól működik egy olyan koncerten, ahol az énekesnő a saját gyászáról, a családi kapcsolatairól és a magánéleti válságairól énekel. Nashville-ben két egymást követő estén is megnéztük, milyen az, amikor több ezer ember egyszerre teszi le a telefonját, és a végére egészen másként gondoltunk arra, hogyan érdemes koncertre járni.

Október 10-én és 11-én is megnéztük Phoebe Bridgers koncertjét a nashville-i Bridgestone Arenában. Az énekesnő idén augusztusban megjelent Lost Weekend című lemezét bemutató turnéja azért is érdekes, mert a közönség egyáltalán nem használhat telefont a koncerteken. Ezt úgy oldották meg az arénában, hogy már a bejáratnál el kellett tennünk a készülékeket egy mágnessel zárható tasakba, amit csak a kijáratnál nyitottak ki nekünk. Szerencsére ez a folyamat még ilyen nagy létszámú közönségnél is nagyon gyorsan ment, pedig mindkét napon telt házas volt a koncert. A közönség hálásan fogadta a döntést, hiszen a gyászt feldolgozó lemezt nehéz lett volna ennél jobb körülmények között meghallgatni.

A Lost Weekend hat évvel a Punisher című album után született, ami fontos pont volt Bridgers karrierjében: ekkor már nemcsak a szűkebb indie körökben volt ismert, hanem szélesebb közönség is kíváncsi volt a költői képekkel mesélő dalszerzőre, aki kendőzetlenül beszél a traumáiról és a komplikált kapcsolatairól. Az idén megjelent lemeze szintén nagyon személyesre sikerült, már a nyitódalban elhangzik egy szöveg, ami az édesapja temetését idézi meg. Innentől pedig az egész albumon átível a veszteség érzése és az, hogyan lehet ezzel együtt élni. De helyet kaptak olyan dalok is a Lost Weekenden, amelyek Bridgers magánéleti kríziseit dolgozzák fel, és akadnak szerelmes dalok is, amelyek harmonikával mesélik el azt az egyszerű érzést, hogy milyen jó, ha van egy társunk az életben.

Ezeket a dalokat nem is nagyon lehetett volna másként hallgatni, mint úgy, hogy közben el van zárva a telefonunk, hiszen Phoebe Bridgers koncertje az elejétől a végéig olyan volt, mintha a nővérünk elmesélné, mi fáj neki az életben. Csak ebben a szobában nem egyedül vagyunk, hanem több ezer ember vesz körül minket, akik szintén átérzik ezeket a dalokat. Valahogy éppen a telefonok tiltása kovácsolt közösséget a nézőtéren. A telefonok hiánya ráadásul leleményessé is tette a közönséget: amíg a koncertre vártunk, a tömeg azzal szórakoztatta magát, hogy hullámzást indított el a lelátón, amiből szinte senki sem maradt ki. Kedves gesztus volt a füzetek osztogatása is, amelyekbe lerajzolhattuk a színpadképet, nehogy a feledés homályába vesszen a látvány.

Phoebe Bridgers a már említett, temetést felidéző dallal indított, majd a The Outside után felemelkedett egy kupola a színpadon, ami leginkább egy lámpabúrára hasonlított, a zenekar pedig belekezdett a Motion Sickness című, 2017-es dalba, amire a mai napig szinte mindennap készülnek videók a TikTokon.

A koncertélményt a fények használata is fokozta. A bakelitlemez borítóján az énekesnő elmosódott, sarki fényre emlékeztető zöldes fényben látható, amit a fellépés során is megidéztek, tovább erősítve a személyes dalok bensőséges hangulatát. Az énekesnő két színpadot használt a koncertek során: a kupolás színpadot elhagyva a koncert második felében átfutott egy egészen kicsi, kör alakú színpadra, ahol az egy szál gitáros és zongorás dalokat adta elő, és a közönséghez is szólt.

„Nagyon hálás vagyok nektek, hogy erre a két órára nélkülözitek a telótokat. Tudjátok, elbasztam ott fent az imént néhány vokált, és annyira nyugodt vagyok, hogy ez nem lesz fent sehol az interneten” – kezdte az énekesnő az első igazán személyes beszélgetését a közönséggel. A nézők egyszerre visítottak és nevettek, amit teljesen megértek, hiszen számomra is frusztráló, amikor kinézem egy előadó koncertjét (ahogyan azt tettem például Olivia Dean esetében), és mire eljutok a turné egyik állomására, addigra már minden részlet szembejött velem a közösségi médiában, és pontosan tudom, mire számíthatok.

Az este egyik legérzelmesebb pontja az volt, amikor Bridgers megkérdezte, ki érkezett az apukájával a koncertre. Jó néhányan visítottak, majd azt kérdezte, kinek halt már meg az apukája. „Tudjátok, amikor meghalt az apám, néhány évig azt éreztem, hogy csupán lebegek” – kezdte az énekesnő, majd hozzátette, hogy frusztrálná, ha az apja halálát feldolgozó dalok közben telefonokat szegeznének rá, a videók pedig később az interneten keringenének. Úgyhogy még egyszer megköszönte a nézőknek, hogy elköszöntünk a telefonunktól a koncert idejére. „Amikor élt az apám, nagyon dühös tudtam rá lenni, nagyon komplikált kapcsolatunk volt, de tőle kaptam a gitáromat és a zongorámat is, ő tanított meg a zene szeretetére” – mesélte nekünk Phoebe Bridgers, aki egyébként ezt a komplikált kapcsolatot szépen meg is énekelte a lemez Still Standing című dalában. A zongorás dalokat a kis színpadon úgy adta elő, hogy UV-fénnyel világították meg a fehér ruháját és a zongoráját, ami különösen szép látvány volt a teljes sötétségben, miközben síri csendben hallgatta a nézőtér, ahogy az előadó kipakolja a lelkét.

Külön jó volt, hogy kétszer is megnézhettük a koncertet, mert mindkét este mást vettünk észre a produkcióban és a színpadképen. Mindkét este végén ugyanarra jutottunk: ezentúl csak telefon nélkül lenne érdemes koncertekre járni. Az első pillanattól kezdve beszippanthat ez a néhány óra anélkül, hogy a szemünkbe vakuznának, értesítéseket böngésznénk, vagy az előttünk magasba tartott képernyőktől nem látnánk a színpadot. Phoebe Bridgers zenéjét mindenesetre biztosan csak így érdemes hallgatni. A helyszínen a közönség tagjaival arról beszélgettünk, hogyan érezték magukat a koncerten.