Elvitték az összes BIFF-es jegyet előled? Van még ott mit nézni!

Nyakunkon van a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál, azaz egyszerűbb nevén a BIFF, és ilyenkor az egyszeri mozilátogató mindig sokkos állapotba kerülhet attól, hogy ha nincsen teljesen képben a nemzetközi filmterméssel, akkor elképzelése sincsen, hogy mire vegyen jegyet, illetve attól pedig még inkább, hogy amire elmenne, arra már elfogyott az összes. Az év legjobban várt dokumentumfilmjére órák alatt elfogyott minden, de az olyan európai filmekre is, mint a La Gradiva vagy A fekete golyó, illetve a Telex Filmklub vetítésére, A beton történetére sem lehet jegyet váltani.

Viszont pár filmre még igen. Az idei BIFF-fen több mint negyven filmet mutatnak be, és párra még a cikk írásakor lehet jegyet venni. Most ezzel a cikkel próbálok segíteni azzal, hogy leírom, néhány ezek közül micsoda. Bár ez általában szinte minden moziba kerülő filmre igaz, a BIFF-nél különösen, hogy nincsen olyan film a válogatásban, amit ne lenne érdemes moziban megnézni. De ha már tanácstalanul nézegetjük, hogy mire van még jegy, akkor ezeket különösen ajánljuk. (Ahol a filmnek van hivatalos magyar címe, ott azt használtuk.)

Chronovisor

Megvan a jelenetek a Hetedikből, amikor a két nyomozó a New York-i könyvtárban próbál találni valami fogódzkodót a bibliai sorozatgyilkoshoz, és csendben túrják a könyveket? Most képzeljük el, hogy létezik egy film, ami szinte az elejétől a végéig ilyen. A kicsit félrevezető módon a kísérleti blokkba rakott Chronovisor, Kevin Walker és Jack Auen filmje ugyanis olyan, mintha valaki a Da Vinci-kódot szeretné felfejteni azzal, hogy könyveket olvas, magazinokat kölcsönöz ki, régi szalagokat hallgat, és esetleg telefonál az érintettekkel, mi pedig közben olvassuk, látjuk, halljuk azokat a nyomtatott és felvett szövegeket, amiket a filozófiaprofesszor főszereplőnk.

Minden tapintható, érzékelhető, megfogható, az egyre érdekesebb, Vatikánt is érintő összeesküvés felgöngyölítése a címben is szereplő találmányért legalább olyan izgalmas, mintha lenne benne öt percenként egy autós üldözés. A kísérleti blokkos beosztás pedig tényleg csak egy kicsit félrevezető: az utolsó pár perce egy hátborzongató flesselés, a Lichter Péter-i értelemben. Ha mindenképpen egy filmet kell ajánlani az idei BIFF-ről, akkor ezt mondanám, mert ez egészen biztos el fogja kerülni a magyar mozikat.

Mikor vetítik? 10. 28., szerda, 17:15. Jegyek itt.

Mennyei napok

Mit lehet írni az egyik kedvenc filmemről? Terrence Malick varázslatos, szívfájdítóan gyönyörű elégiájáról már így is elég legenda kering az 1978-as elkészülte óta: a hevenyészve megtervezett forgatás, szinte kizárólag naplemente után, az improvizálások, a megvakuló Néstor Almendros operatőr, a munkába szinte belerokkanó rendező, aki húsz évvel utána eltűnt a nyilvánosság elől, és csak a kilencvenes években jelentkezett újra filmmel.

De ezektől lecsupaszítva a Mennyei napok már nem kizárólag egy kuriózum, hanem egy csodálatos film, aminél szebbet kevesebbet lehet látni, aminek a melankóliája, sajátos ritmusa és gondolati vezérfonala, és az emlékezetes szereplői (az amatőr Linda Manz, a fiatal Richard Gere, a filmben debütáló Sam Shepard) miatt tényleg egy csúcs az amúgy is hatalmas lánchegységnek tűnő hetvenes évekbeli amerikai filmgyártásban. Pedig csak fiatal szerelmesekről szól, akik egy földbirtokost akarnak kiforgatni a vagyonukból. A fesztiválon ráadásul a 4K minőségben felújított digitális változatát követik, ami a legjobb minőség azután, hogy a Paramount véletlenül megsemmisített egy csomó 70 mm-es kópiát belőle.

Mikor vetítik? 10. 29., csütörtök, 17:30. Jegyek itt.

Everytime

A gyász képes széthasítani a világunkat, az észlelésünket, és a kettő elegyéből kikevert valóságot is. Valami ilyesmi történik a döbbenetes pillanatokkal működő Everytime-ban is: miután szemtanúi vagyunk egy hirtelen jött, borzalmas szépséggel felvett tragédiának, egy német család kis idő után megpróbál visszatérni a normális kerékvágásba. Amikor viszont elmennek egy tenerifei nyaralásra, mind az idő, mind a tér mintha megnyílna előttük, kicsit úgy, mint egy széteső videojátékban, vagy egy zavaros álomban, amiben minden szereplő természetesnek veszi, hogy valami természetellenes történik éppen.

Az osztrák Sandra Wollner rendező előző, The Trouble With Being Born című filmjében is a gyásszal és az emlékezettel foglalkozott, csak ahhoz még hozzácsapott egy pedofília-áldozatnak használt androidot is. Az Everytime-ban is fontos a technológia, de máshogy és főleg: nincsenek olyan botrányos elemek, amik miatt úgy betilthatják filmfesztiválokon, mint az előző rendezését. De senki se gondolja, hogy boldogabban vagy okosabban fog távozni a moziból, de erősebben biztosan.

Mikor vetítik? 10. 31., szombat, 19:30. Jegyek itt.

Everything Else Is Noise

A mexikói Everything Else Is Noise annyira száraz, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy valójában egy vígjátékkal van dolgunk, és annyira érdekes, hogy azt sem lehet kiszúrni, tulajdonképpen egyetlen lakásban játszódik az egész. Pedig vígjáték, szinte egy klasszikus alaphelyzettel: egy helyi tévé interjút akar készíteni egy zeneszerzővel, de az interjút egy szintén zenész kolléga lakására szervezik. Ahol folyton elmegy az áram, ugat a szomszéd kutyája, a házigazda beleszól és belekamuzik az interjúba, a házigazda lánya is megjelenik egy kis erőfeszítéssel hallgatható csellókompozícióval, és úgy általában, mi végre is van ez az egész, és miért csak a férfiak érdeklik a többi férfit, amikor itt van előttük két neves zenész.

A mexikói Nicolás Pereda filmje egy utcai dugó hosszú, megszakítás nélküli beállításával kezdődik, miközben komótosan lemegy a stáblista – ha a szerencsétlenül dudáló, pofátlankodó, centinként haladó forgalomban meglátjuk a fanyar humort, akkor a zeneszerzők mindennapi sztorijában is meg fogjuk.

Mikor vetítik? 10. 26., hétfő, 17:30. Jegyek itt.

Ghost In The Cell

A gazdag indonéz horrorfilmes tradíció (nem nevetni, ilyen létezik) legismertebb mai figurája a fiatal Joko Anwar, aki fáradhatatlan munkatempóval ontja magából a filmeket, olyasmi címekkel, mint hogy A pokol rabszolgája vagy A gonosz asszonya. Legfrissebb filmje, amit talán úgy lehetne a legjobban magyarítani, hogy A kóter kísértete viszont zavarba ejtően olyan, mintha nem is Indonéziában, hanem az utóbbi tizenhat év Magyarországában készült volna, már ha nekünk is lenne hasonlóan gazdag horrorfilmes tradíciónk: a főszereplők mind ártatlanul bebörtönzött, a korrupt rendszer által kisemmizett átlagemberek, akik próbálnak valahogy úgy helyt állni a büntetés-végrehajtásban, hogy egyszerre utaznak rájuk az államot szétlopó politikusok, a börtön pszichopatája, és egy gonosz szellem, ami brutális hulla-installációkat farag mindenkiből, aki az útjába kerül.

Jó, talán az utóbbi nehezebben menne át itt az EU keleti szélén, de azért olyan sok mentális gimnasztika nem kell hozzá, hogy megértsük a fiatalkori énjével szembemenő oligarchát, az ő kiszolgáló verőlegényeket, és a gazdasági újságírót, aki őket akarja leleplezni, aztán hirtelen rács mögött találja magát. Anwar filmje jó nagy marhaság, viszont a meglepő fajtából, szinte egymás után következnek olyan jelenetek, amikben egy láthatatlan szellem valakinek kicsavarja a végtagjait, egy börtönlakó magassarkúban táncol, és egy másik rab úgy verekszik, hogy egy használt vécékefét használ fegyvernek. Nem hiába csak egy darab éjféli vetítés lesz belőle, erre csak az vegyen jegyet, aki tudja, mire vállalkozik. Például az, aki ezt elolvasta.

Mikor vetítik? 10. 30., péntek, 23:00. Jegyek itt.

My Wife Cries

Legyen szíves ne keressen meg senki azután, hogy az ajánlatomra megnézte Angela Schanelec új filmjét, és legszívesebbet a falat kaparta volna tőle, mert itt szeretném leszögezni, hogy megértem. Megértem, ha valakinek a My Wife Cries olyan, mintha intravénásan megkapna minden rossz közhelyet arról, hogy milyenek az európai művészfilmek, mert az első pár percében én is pont így éreztem magam. Megértem, mert Schanelec előző filmjétől, a szinte elviselhetetlen Music-ról én is ezt gondoltam. Hosszú, vágás nélküli statikus jelenetek? Fordulatok, amik képen kívül történnek? Furcsa, zaklatott ritmusban előadott, mechanikus párbeszédek? Totális cselekménynélküliség? Idegesítő karakterek? Értelmetlen meztelenség? Mind megvan benne, és az összes valahogy sokkal többet ad ki együtt.

Köszönhető ez annak, hogy baromi jól néz ki – filmre forgatták, sokszor csodálatos megvilágításban –, és annak, hogy mégis van benne valami átélhető emberi az emberi kapcsolatokról, viszonyokról, barátságokról, társas találkozásokról. Igen, van benne egy feleség, és igen, sír is benne, de annyi minden van még, hátha valakinek egy elem megtetszik, és azért megérte végignézni az egészet. És amennyire tudom, ez se lesz soha többet magyar moziban, kivéve ha egy elszánt kurátor egyszer beválogatja egy fesztiválra még.

Mikor vetítik? 11. 01., vasárnap, 15:30. Jegyek itt.

Az ismeretlen

A Megszállottság és a Twin Peaks harmadik évada között félúton ott van a lélekroppantó egzisztencialista horrorhelyzetek között a francia Arthur Harari filmje, a hátborzongató, zavarba ejtő, lebilincselő Az ismeretlen. Harari (aki többek között a cannes-i fődíjas Egy zuhanás anatómiája forgatókönyvírója is volt) filmje folyamatosan olyan, mint amikor befordulunk egy utcába, de sose oda lyukadunk ki, ahova szeretnénk. A főszereplője David, a magának való fotós, aki egy fiatal nő megszállottja már egy ideje. Aztán amikor egy buliban egyszerre feltűnnek mindketten, a nő leteperi, szexel vele, majd valami furcsa dolog történik: David lelke a nő testébe vándorol. Mi történik? Köze van ahhoz a bogyóhoz, amit David bevett? A teste merre jár?

Harari ebből a sci-fikbe illő alaphelyzetből bizarr, lehetetlen szituációkat épít fel, tele különös morális dilemmákkal, hosszú, dialógusok nélküli jelenetekkel, ahol a szemek testeket fürkésznek, és próbálják a kozmikus horrort és igazságtalanságot megfejteni. Ráadásul hiába hosszabb Az ismeretlen két óránál is, unalmas és érdektelen sose lesz, főleg a dinamikus, furán digitális kameramozgásoknak, és a valóban tudományos-fantasztikus hangulatot árasztó, újabb és még újabb építésű városrészek közötti cselekményével.

Mikor vetítik? 10. 29., csütörtök, 20:00, illetve 10. 31. szombat, 20:00. Jegyek itt.

Tender Loving Care

Mike Leigh a nyolcvanas évektől kezdve a brit film egyik korszakos alakja (lásd: Titkos és hazugságok, Mr. Turner), idén nyáron viszont bejelentette, hogy a Tender Loving Care lesz nagy valószínűséggel az utolsó filmje, amit valaha rendez. Nem csoda, 86 éves, ráadásul krónikus izomgyulladástól szenved, ami miatt nehezére esik már mozogni is. Ha nem jelentette volna be, akkor is egyértelmű lehetne a potenciálisan utolsó filmjéből, hogy min jár az esze. A főszereplő ugyan látszólag két szociális munkás, és az ő barátságuk (egyikőjüket Kate O'Flynn alakítja, aki Patricia volt a Widow’s Bayben), de a felétől hirtelen más értelmet nyer a címben szereplő törődés, amikor egyikőjük rokona mentálisan elkezd leépülni.

Akárcsak a jelenben játszódó Mike Leigh-filmek, a Tender Loving Care is egy szelet ezekből a nem túl látványos, de mégis tartalmas életekből, amiből képtelenség tanulságokat levonni, vagy egyáltalán egyenes történeteket csiholni. Ezek az emberek éltek a film előtt, és élni fognak a film után is, bár ahogy az első és utolsó képe mutatja, nem minden sors ugyanannyira szerencsés.

Mikor vetítik? 10. 26., hétfő, 17:15, illetve október 31., 17:15. Jegyek itt.

9 Temples To Heaven

Sompot Chidgasornpongse majdnem két évtizedig volt Apichatpong Weerasethakul rendezőasszisztense, amiről úgy sejtem, hogy nagyon kevés embernek mond bármit, de akiknek igen, azoknak sokat. A 9 Temples To Heaven a thai rendező első önálló játékfilmje, és ugyan nincsen benne a slow cinema nagymesterének (lásd: Memoria, Bonmee bácsi) furcsa, fantasztikumokat és hiedelmeket is könnyen vászonra vivő kézjegye, de a lassúság és a figyelem fontossága Chidgasornpongsére is átragadt.

A családja mindennapjait feldolgozó filmjének főszereplője egy – szürpríz! – család, aminek a tagjai nyaralás helyett inkább elindulnak két autóval, hogy egy nap végigjárják a címben szereplő templomot, annak érdekében, hogy az élete végén járó nagymama üdvéért tegyenek valamit. Főleg adományokat adjanak különböző buddhista templomoknak. A 9 Temples To Heaven tényleg olyan, mintha mi is ott ülnénk a kisbuszban, néznénk a változó, iparosodó thaiföldi látképeket, hallgatnánk a sztorikat a családról, és nagyjából pont úgy elfáradnánk, mint a család legtöbb tagja a hosszú út végére. Hogy pontosan mit szedett Chidgasornpongse a saját életéről, azt személyesen is meg lehet majd kérdezni, mert a vetítés után ő is Budapesten lesz.

Mikor vetítik? 10. 28., szerda, 19:30. Jegyek itt.

A III. BIFF 2026. október 24. és november 1. között lesz a Corvin moziban. További információk a biff.hu oldalon, a fesztivál Facebook-oldalán vagy Instagram-profilján. A Telex a BIFF kiemelt médiapartnere.