Dobó Kata filmje után nekem csak egy kívánságom maradt

Mihez kezdenénk, ha egyik napról a másikra bármit eltüntethetnénk? Dobó Kata és Szilágyi Fanni Még egy kívánság című romantikus vígjátéka erre az egyszerű, de sok lehetőséget rejtő ötletre épít, eleinte jól, aztán egyre rosszabbul. A korábbi Nemzeti Filmintézettől 1,19 milliárd forinttal megtámogatott, Kálomista Gábor tulajdonában lévő Megafilm produkciójában készült film egy fiktív magyar könnyűzenei kiadónál játszódik, ami már önmagában érdekes kiindulópont. A film első fél órájában az alkotók jól is bánnak ezzel az alaphelyzettel, kár, hogy ez a film későbbi részeire már egyre kevésbé igaz.

A Még egy kívánságban Hermányi Mariann Julit, a kiadónál dolgozó menedzser-koordinátort alakítja, aki egy félresikerült élőzés miatt azt a büntetést kapja, hogy egy olyan bandát kell befuttatnia, ami első hallásra olyan zenét játszik, mintha megnyerte volna a Retro Rádió reggeli roadshow-jának tehetségkutatóját. A Dead Flamingos frontemberét, Kareszt Kádár L. Gellért alakítja, a filmben pedig T. Danny is feltűnik Milán szerepében, aki gyakorlatilag a színpadon látott önmagát hozza zökkenő- és maszkmentesen.

A film már rögtön az elején nagy teljesítménnyel nyit: egy érdekes alapsztorit vázol fel, amin aztán úgy tud tekerni egyet, hogy az még érdekesebb legyen. Alapvetően szerintem mindenkit érdekelne, hogy hogyan működik a magyar könnyűzene kiadói oldala, hogy milyen munkával építik a színfalak mögött a legnépszerűbb magyar előadókat, vagy hogy hogyan szövik át ezt a szcénát belterjes viszonyok. Nagyon hamar kiderül, hogy a Még egy kívánság ezt a közeget csak díszletként használja egy misztikus, valósággörbítő, eleinte jó tempójú komédiához. A cselekmény konkrétan egy villámcsapással válik természetfeletti sztorivá, amikor Juli egy kis füzet segítségével át tudja írni a valóságot.

A varázslat úgy működik, hogy a füzetbe leírt dolgok megszűnnek létezni, mintha soha nem is léteztek volna. Első körben csak Milán tűnik el, aztán egy görbe este után nem lesz a Földön alkohol, majd eltűnik a zene, aztán sorra jönnek a bugyuta kívánságok, amiken sajnos az érződik, hogy szándékosan azért kerültek bele a sztoriba, hogy az újraírt valóság abszurd és vicces legyen. Egy pontig ez érdekes, de amikor már ostoba, logikátlan és kifejezetten buta kiradírozások történnek, megbicsaklik az a lendület, ami addig jellemezte a sztorit.

Ezen persze túl lehetne lendülni, ha ezek a pontok valahogy a film végére egy koherens sztorivá állnának össze, de sajnos nem ez történik. Akkor például majdnem abbahagytam a filmet, amikor Juli azt kívánta, hogy ne legyen kócos a haja, majd azt, hogy ne legyen pénz a világon, amikor meglátja, mennyibe kerül egy ruha. Ez azért is bántó, mert vannak érdekes felvetések a filmben, például hogy mi történne az emberiséggel, ha nem létezne alkohol, vagy ha férfiak nem léteznének, vagy ha mindenki halhatatlan lenne. Ha viszont ezeknek az új valóságoknak a megteremtése semmilyen célt nem szolgál a történet szempontjából, akkor az nagyon gyorsan unalmassá és frusztrálóvá válik. Sejteni lehet a sztoriból azt is, hogy az univerzum egyszer benyújtja a számlát Julinak, itt is megtörténik ez, de a cech nem túl nagy, ráadásul a néző fizeti meg azzal, hogy kap egy összecsapott befejezést.

A film másik problémája, hogy a szereplők közötti viszonyok sincsenek igazán kidolgozva, ami egy romantikus vígjátéknál különösen feltűnő. Annyira nem katasztrofális a helyzet, mint a Félrelépni szabadban, de vannak olyan dinamikák a szereplők között, amik így is nehezen érthetők.

Hermányi Mariann például alapvetően jól hozza a folyamatosan kapkodó, a saját problémáit másokra hárító Julit, de valami elképesztően buta, önsorsrontó módon használja a füzetet. Kádár L. Gellért igyekszik szerethetővé tenni a Dead Flamingos frontemberét, de a két karakter között nehéz felfedezni azt a vonzalmat, amire a romantikus szál épül. Azt éreztem, hogy itt van két szép ember, akiknek vonzódniuk kell egymáshoz, mert a sztori szerint vonzódniuk kell egymáshoz. Ez nem feltétlenül a két színész hibája, inkább a forgatókönyvé, ami gyakorlatilag egyetlen jelenetben ad nekik lehetőséget, hogy kapcsolódjanak. T. Danny a promóciókhoz képest jóval kevesebbet van képernyőn, mint ahogy azt sejteni lehetett, ráadásul lényegében saját maga kicsit rosszabb fej verzióját alakítja.

A valóság rendszeres átírása nyomán több ponton nagyon sötétbe csaphatott volna át a történet, és ez a filmnek jól is állt volna, ehelyett maradt egy pongyola, olcsó, mindent zárójelbe tévő happy end, ami után joggal érezheti úgy a néző, hogy egy kicsit kirabolták. A Még egy kívánság többször is eljut odáig, hogy valami érdekeset mondjon arról, milyen következményei lehetnek annak, ha valaki a saját hibái helyett folyamatosan a környezetét próbálja megváltoztatni, de ezek a tanulságok valahogy nem fakadnak ki senkiből látványosan, nincs csúcspont, büntetés, és így feloldozás sem.

Juli minden alkalommal azt gondolja, hogy egy újabb kívánsággal megoldhatja a problémáit, miközben egyre nagyobb káoszt okoz maga körül. A megoldás pedig egész egyszerűen történetvezetési és logikai kérdéseket feszeget, ami után szívem szerint azt mondtam volna a készítőknek, hogy ezt nem tehetitek meg, mert erről nem volt szó az elején. A jó befejezéshez nem kellett volna feltétlenül tragédiába fordítani a történetet, elég lett volna következetesen végigvinni azt, amit az elején elkezdtek építeni, és betartani a saját szabályaikat.

A Még egy kívánság legnagyobb baja, hogy egy jó ötletből tényleg csak a minimumot hozza ki, köszönhetően nagyrészt a forgatókönyvnek, amit a végén szívem szerint felírtam volna a kívánságfüzetbe. Azért dühítő ez, mert a készítők remekül felépítettek egy narratív játszóteret, de nem másztak fel a menő mászókákra, hanem végig csak lapáttal püfölték a homokot, majd mikor megunták a dolgot, mindent eldobtak, és hazamentek.

A Még egy kívánság október 15-től látható a hazai mozikban.