Egy rossz filmnél csak egy rosszabb dolog van: egy unalmas, semmilyen film

Nagyon nehéz dolgom volt a Hogyan tudnék élni nélküled rendezőjének új vígjátékával, a Félrelépni szabaddal. Azt egyelőre nem tudni, hogy a mozikban hogyan fog teljesíteni (a Demjén-film elég nagyot ment), de azt már így első nézés után meg tudom állapítani, hogy még arra sem jó, hogy dühöngjön rajta egy jót az ember. Sokáig nem tudtam, mit írjak róla, nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán bármit is lehet-e róla írni. Néhány órával a vetítés után megpróbáltam felidézni egy jelenetet, egy poént, egy emlékezetes mondatot vagy akár csak egy képet belőle, de nem sok minden jutott eszembe. Egy igazán rossz film legalább hagy maga után valamit. Lehet rajta bosszankodni, lehet nevetni a képtelen fordulatain, vagy napokkal később is azon gondolkodni, hogyan mehetett ennyire félre. Egy rossz filmnél egy rosszabb dolog van: egy unalmas, mondanivaló nélküli film, a Félrelépni szabad pedig pontosan ilyen.

Orosz Dénes filmje Georges Feydeau A hülyéje című darabjának modern magyar átirata, és nagyjából úgy néz ki, mintha a kétezres évek valamelyik párkapcsolati vígjátékát vették volna elő egy fiókból. A történet szerint Bálint (Hevesi László) sikeres ügyvéd, Lucával (Czakó Julianna) hat éve vannak együtt. Luca gyereket szeretne, Bálint még várna, aztán egy születésnapi bulin szóba kerül, mi történne, ha valamelyikük félrelépne. Másnap Bálint természetesen egy másik nő ágyában ébred, innentől pedig elindul a titkolózás, féltékenykedés és a bosszú. Legalábbis elvileg, mert a film egyik legnagyobb problémája, hogy mielőtt beindítaná a történetet, elfelejti bemutatni azokat, akikkel mindez történik.

Az elején kapunk egy társaságot, de alig tudunk meg bármit arról, hogy kik ezek az emberek, honnan ismerik egymást, milyen múltjuk van, vagy mi köti őket össze. Leginkább néhány mondatban felvázolt típusokként léteznek: ott a nagydumás pasi, az önbizalomhiányos anya, a titokban szerelmes férfi és a harsány nő. Mire elkezdenek egymásnak hazudni, egymás után nyomozni és egymással lefeküdni, még mindig nincs különösebb okunk arra, hogy érdekeljen, mi lesz velük. Ez azért nagy baj, mert a film nagy része egyetlen hotelben játszódik.

Az ilyen vígjátékoknak az egyik legegyszerűbb, egyben leghatékonyabb fogása, hogy egy rakás karaktert bezárnak ugyanarra a helyre, aztán fokozatosan egymásnak eresztik őket. Valaki szörnyen hazudik, valaki rosszkor nyit be egy ajtón, valaki félreért valamit, majd minden újabb kísérlet a helyzet megoldására csak tovább növeli a káoszt. A Félrelépni szabadban ez az építkezés egyszerűen nem történik meg. Jönnek ugyan az újabb félreértések, hazugságok és szereplők, de a film nem gyorsul fel velük. Nincs egyre nagyobb tét, a helyzetek nem rakódnak egymásra, és soha nem érezni azt, hogy a szereplők elvesztették az irányítást az események felett. A film ugyanazon a fordulatszámon döcög szinte végig, aztán egyszer csak elérkezik a finálé. A végére nem szabadul el a káosz, ezért katarzis sincs.

Mindezt még megmenthetné a humor, de a Félrelépni szabad egyszerűen nem vicces. A poénok többsége kiszámítható, és rendszerint tovább időzünk rajtuk, mint indokolt lenne. Sok jelenetnél nem az a probléma, hogy túl képtelen, hanem az, hogy nincs benne semmi, ami miatt érdemes lenne elfogadni a képtelenségét. Egy jó vígjátékban senkit nem érdekel, hogy az emberek a valóságban soha nem viselkednének így, mert nincs idő ezen gondolkodni. Itt viszont bőven van. Furcsa, hogy még a szex sem képes valamennyi életet vinni a filmbe, pedig a történet gyakorlatilag folyamatosan arról beszél, hogy ki kivel feküdt le, ki kivel akar lefeküdni, ki kit csalt meg, és ki kit akar féltékennyé tenni.

Ehhez képest a Félrelépni szabad feltűnően szemérmes és steril. Nem bátor, nem pajzán, nem pimasz, de még csak igazán alpári sem mer lenni. Pedig ehhez nem kellene átlépni semmilyen különösebb határt. A szex itt nem kínos, nem izgalmas, nem felszabadító és nem vicces, hanem pusztán egy forgatókönyvi eszköz, amivel egyik szereplőtől el lehet jutni a másikig.

Egy félrelépésekről szóló film esetében különösen nagy probléma, ha a szereplők között gyakorlatilag semmilyen szexuális feszültséget nem lehet érezni.

Nagyon nehéz elhinni, hogy ezek az emberek egyáltalán kívánják egymást. A vonzalom azért létezik, mert a forgatókönyv közli velünk, hogy létezik, és ugyanez igaz a szerelmekre, barátságokra és sértettségekre is. Ha viszont semmit nem tudunk a szereplőkről, és azt sem érezzük, hogy valódi kapcsolat lenne közöttük, akkor az sem különösebben érdekes, amikor ezek a kapcsolatok veszélybe kerülnek. A film ráadásul tele van olyan helyzetekkel, amik csak azért történnek meg, mert a következő jelenethez szükség van rájuk. Egy csalfa szereplő például úgy hagyja ott a laptopját a párja előtt, hogy azt kinyitva a hűtlenség minden bizonyítéka rögtön látszódjon.

Láthatóan a színészek sem nagyon tudtak mit kezdeni azzal, amit kaptak, ráadásul többek alakításán érződik az erős színházi háttér, nagy gesztusokkal, harsány reakciókkal játszanak, de úgy igazán egyik karaktert sem sikerül kibontani. A küzdelmük persze érthető, próbálják életben tartani a jeleneteket, hogy a végére aztán minden összeérjen, de sajnos ez sem sikerül.

Az egész film tét nélküli, a finálé pedig nem felszabadító, hanem egyszerűen csak véget vet a filmnek. Még vizuálisan is annyira jellegtelen, hogy nehéz lenne egyetlen képet felidézni belőle. A Félrelépni szabadból éppen az hiányzik, amiért az ember megnézne egy ilyen filmet: a lendület, a szex, a pronyóság és mindenekelőtt a humor. Nem botrányosan rossz, hanem felháborítóan semmilyen, még csak nem is ízléstelen, mert akkor legalább szórakozni lehetne rajta.

A Félrelépni szabad szeptember 24-től látható a mozikban.