Ahhoz képest, hogy milyen szép hagyományuk van a magyar színházakban a musicaleknek, sajnos nem nagyon tudunk olyat mondani, ami működött volna a mozikban. Hogy ez miért lehet, arra itt most biztosan nem tudjuk megmondani a választ, de a Hogyan tudnék élni nélküled? most ismét bebizonyította, hogy ez a műfaj vagy nagyon nem megy a magyaroknak, vagy sosem azok nyúlnak hozzá, akiknek erős víziójuk lenne. A Demjén-életműre alapuló musical minden elemében egy 2000-es évek környéki tévéfilmre hasonlít, ahol a kiszámítható cselekményt rendre megszakítják fájdalmasan súlytalan zenei betétekkel. Pedig a forgatókönyv papíron még jónak is tűnhetett.
Amíg a Made in Hungária legalább előzetesen logikus és látszólag könnyen adaptálható koncepciónak tűnt, a Hogyan tudnék élni nélküled? közel sem látszott könnyű menetnek. Hiába nagy formátumú dalszerző Demjén Ferenc, és köthető hozzá számos magyar sláger, közel sem tudunk hozzá társítani olyan erős képeket, mintha a Hungáriáról beszélnénk. A javarészt könnyed magyar romkomokat készítő Orosz Dénes (Poligamy, Coming out) és a két forgatókönyvíró, Kormos Anett és Goda Krisztina egész ügyesen körbeírta a történetet a dalokhoz, de itt nagyjából el is fogynak a dicséretek. Van pár poén, amin lehet mosolyogni, és jóval több, ami biztos jobban működött papíron, mint végül a filmben.
Az pedig külön megérne egy nagyobb beszélgetést, hogy miközben a Nemzeti Filmintézet (NFI) egy forint támogatást nem ad a független filmeseknek, hogy minden pénz NER-közeli kurzusfilmekbe és propagandamozikba folyjon, hogy a fenébe sikerült erre megszavazniuk több mint 800 millió forint állami támogatást. Valószínűleg úgy nem volt nehéz, hogy a TV2 műsorait gyártó IKO Műsorgyártó Magyarország Kft. pályázott a filmmel. Hogy ez a pénz mire mehetett el, jó kérdés, mert a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben igazából semmi sem működik rendesen, és még csak nem is néz ki jól.
Bárcsak jégből lennék
A film története a következő: van egy fiatal özvegy (Varga-Járó Sára), aki nagyon szenved az énekesi karrierjével, pedig egy tehetségkutatón is egész sokáig jutott. Az élete nem úgy halad, ahogy szeretné, és a férje halála miatt a férfiak közeledését sem igényli. Aztán belecsöppen egy költözésbe, ahol a testvéreivel és a barátnőjével megismerik szintén özvegy édesanyjuk addig eltitkolt szerelmi életét.
Ez így önmagában egy klasszikus limonádéfilm alapja, ráadásul a cselekmény az időben is ugrál, mert a jelen mellett az idő nagy részét 1994-ben és 1995-ben töltjük, azon belül is főleg a Balatonon. Eszter (Törőcsik Franciska) két barátnőjével utazott le a Balatonra, hogy ott eltöltsenek két görbe hetet, és minden a terv szerint is alakul, csakhogy megismernek három másik srácot, akik egy Kuplung nevű zenekarban játszanak. A zenekar frontembere, Gergő (Ember Márk) azonnal szemet vet a kapcsolatban élő Eszterre, aki a szigorú otthoni légkör és a barátja miatt teljesen összezavarodik a fiú közeledésétől.
Annak ellenére, hogy a romkom sem az erőssége a magyar filmgyártásnak, a cselekménnyel alapvetően semmi baj nincs. Eszter két barátnője (Kovács Harmat és Márkus Luca) néhol egészen szórakoztatók, még úgy is, hogy tipikus barátnő karakterek: egyikük a könnyen kapható pasivadász, másikuk a kicsit zizi, hebrencs lány, aki nem hiszi el, hogy bejöhet a fiúknak. Velük szemben a három fiú is könnyen osztható három jól ismert archetípusra: Ember Márk a manipulatív, magát 100 százalékosan szívdöglesztő férfinak gondoló rosszfiú-frontember, akiért odáig vannak a csajok. A Valmarból ismert Marics Peti a nagy dumás vagány gyerek, Kirády Marcell pedig a kissé bugyuta, de jószívű billentyűs. A film sajnos meg sem próbálja kifordítani magából ezeket a jól ismert karaktertípusokat, így nagyon hamar olyan érzése van az embernek, hogy egy kelet-európai pénzből, kelet-európai embereknek készült amerikai tinifilmet néz, amiben a színészek ráadásul 30 év körüliek.
Utóbbi azért fájdalmas nagyon, mert csak a film utolsó 15-20 percében realizálhatjuk, hogy a 90-es években játszódó történet karakterei papíron 20-21 évesek, miközben a filmvásznon egyértelműen más korosztályt látunk. Egyszerűen hiteltelen, hogy egy ilyen könnyed, felszabadult balatoni nyaralásról szóló filmet 30 körüli színészekkel kell eladni, mert azok a naiv, tiszta, őszinte jelenetek, amelyek jól állnak a tinédzsereknek, kifejezetten gagyinak és erőltetettnek hatnak felnőtt emberekkel.
A másik gond az, hogy a casting során valószínűleg valaki nagyon beleszeretett a borostás, állandóan vizes hajú Ember Márk arcába profilból, mert szerintem nettó 20 perc csak abból áll a filmben, hogy a színész hol nagyon bájosan, hol nagyon szexin, de általában csak zavarba ejtően kínosan néz mélyen főhősünk vagy igazából akárki szemébe,
mintha csak egy régi Backstreet Boys-videóklipet néznénk.
Ez a túlstilizált szépfiú-ábrázolás ráadásul ott erősen megbicsaklik, amikor Gergő nagyon magyarázza, hogy ő mekkora rocker meg lázadó, miközben a legvadabb dolog, amit csinált a film nagy részében kb. annyi, hogy meztelenül fürdőzött és beült valami bezárt épület zongorájához játszani Eszterrel. Nem tudom, mennyire volt szándékos, de a film annyiban korhű, ahogy a férfi-nő kapcsolatot ábrázolja. A jóképű férfinak elég egy hangszerrel felállnia a színpadra, és máris odavannak érte a csajok, tök mindegy, hogy közben más nőkre hajt, átveri őket vagy szimplán csak szarik a fejükre.
Darabokra törted az agyam
Az erősen felejthető történet és karakterek mellett az is nagyon feltűnő, mennyire nem képes jól megidézni a 90-es éveket a film. A ruhák még csak-csak illenek a korszellemhez, de közben épp most is tombol a 90-es évek divatja, ezért ember legyen a talpán, aki pár jelenet alapján különbséget tud tenni a jelen és a múlt között. Ez különösen igaz Marics Petire, aki pontosan úgy néz ki, ahogy általában, és a korba nem illő tetoválásai a strandjelenetekben azért gyakran kizökkentik a nézőt. A film minden egyes hiányosságát meg lehetne azonban bocsátani, ha a musicalbetétek működnének, de nem működnek, méghozzá nagyon nem.
Alapból létezik egy olyan probléma, hogy a színészek gyakran túl színészien énekelnek, és nagyon színházi, nagyon teátrális az előadásmódjuk, ami gyakran az ellentéte mindannak, ami a popzene. Ember Márk különösen furcsa, ahogy énekel, mintha valaki egy részeg karaoke közepén próbálná a lehető legjobban utánozni Demjént, és a negyedik-ötödik feles után el is hiszi, hogy sikerült neki. Az pedig különösen meglepett, hogy Maricsot meglehetősen alulhasználták, és hiába jobb és ismertebb énekes, mint bárki a stábból, nemcsak a színészkedésben jutott neki epizódszerep, hanem éneklésben is.
Már az rettentő kínos, ahogy egyik pillanatról a másikra dalolászásba fordul a cselekmény, de fogadjuk el, hogy ez kicsit a műfaj sajátja. Azt viszont már nem tudom elfogadni, hogy pont az a része működik legkevésbé a filmnek, aminek muszáj lenne működnie: a Demjén-feldolgozásoknak. Ez nem feltétlenül a szereplők hibája, az egészet ott rontották el, hogy egyszerűen gyengék az új verziók. Talán picit rockosabbak, mint az eredetiek, de közben fájdalmasan ötlettelen minden zenei átirat, nincs benne egy megjegyezhető momentum sem, és úgy vannak hangszerelve, mintha valaki hamar túl akart volna esni az egészen minimális erőbefektetéssel.
Ha a Halott Pénznek sikerült újra slágert csinálnia a Darabokra törted a szívemből, akkor egy közel 1 milliárdból készülő musical hogy nem képes bármilyen popzenei érzékenységet mutatni egy ennyire gazdag életmű iránt?! Minek rántották be Marics Petit, az egyik legismertebb kurrens magyar popsztárt a produkcióba, ha aztán olyan zenékben énekeltetik, amik talán még egy Sas Tamás-romkomba sem fértek volna be 20 évvel ezelőtt? Itt vannak Demjén Ferenc halhatatlan slágerei, amelyeket sem újraértelmezni, sem átültetni, sem a maga színvonalán előadni nem sikerült a film során egyetlen alkalommal sem.
Már a film első képkockái úgy kezdődnek, hogy kétség se férjen hozzá: itt komoly gondok lesznek. Varga-Járó karaktere egy bárban (étteremben? klubban? színházi aulában?) énekli zenekarral a Sajtból van a Hold című dalt, de közben mintha csúszkálna a felvétel, és egyáltalán nincs szinkronban a szájmozgása az énekkel. Érthető, hogy a musicalbetéteket stúdiófelvételből vágták bele a jelenetekbe, de egészen súlyos azt látni, hogy a filmben több ponton szó szerint leesik a szereplők szájáról a dal, annyira mást hallunk, mint amit látunk. És hogy rögtön a legelső jelenet ennek a legdurvább példájával kezdődik, az valami egészen meghökkentő, és felveti azt a kérdést, hogy milyen lehetett a többi verzió, ha végül ez került a filmbe. A tánckoreográfiákba már kevésbé tudok belekötni azon kívül, hogy azért egyik sem túl egyedi vagy megjegyezhető azon kívül, amikor gumimatracokat emelgetnek a strandolók a levegőbe.
Inkább nem várok, míg felkel majd a nap
A legnagyobb jóindulattal sem lehet mást írni erre a filmre, mint hogy egyszerűen rettentő kínos, musicalként és filmalkotásként csak egy súlytalan limonádé, és sem Demjén életművét nem emeli eggyel magasabb szintre, sem azokat az alapvetően tehetséges színészeket, akik játszanak benne.
Itt-ott tényleg akadnak szellemes momentumok (a feszülő pizsamában menekülő Ember Márk látványán felhorkantam), de mintha a rendező túlságosan beleszeretett volna Ember Márk és Törőcsik Franciska tekintetébe, hogy a film elején tapasztalt humort idővel teljesen lesöpörje az asztalról a szerelmi dráma kedvéért. Emiatt pedig olyan szirupos, gyakorlatilag zséfilmes jelenetek követik egymást, hogy nem egy alkalommal az arcomat kapartam a moziban, például amikor Törőcsik a fejét fának döntve énekel szomorkodva.
Az éneklős részek képi és zenei világa a 90-es évek végi kereskedelmi rádiós magyar popzene legnyomorultabb időszakát idézte fel bennem, amikor mindenféle tévés meg rádiós szerkesztők őszintén elhitték, hogy pontosan úgy kell itthon sztárokat csinálni, mint Amerikában.
A film vége felé azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez a sztori valószínűleg egész jól működne 8 részes késő esti tévésorozatként az éneklős részek nélkül. Nyilván semmi eredeti nincs benne, de van egy jól felépített csavar a sztori végén, van egy egész hatásos feloldás és egy alapvetően korrekt karakterfejlődés a főhős magánéleti drámáival a múltban és a jelenben. Még az Eszter és lánya közti kapcsolat is különösen érdekes lehetne a film végén, de túl későn érkezik ahhoz a csattanó, hogy ezt igazán jól ki tudják fejteni. Mondjuk, talán nem is baj, mert 800 millió forintból láthatóan nem tellett rendes maszkmesterre, mert a megőszült Ember Márknál csak Törőcsik Franciska fest nevetségesebben 50-es nőnek öregítve.
A fontosabb sztoriszálak helyett a testvére és barátnője magánéletébe kapunk kisebb-nagyobb betekintést, aminek úgy semmi értelme, hogy alig pár perceket látunk belőlük a film alatt. Arra viszont már tényleg nincs bocsánat, hogy az alkotók képesek voltak egy olyan utolsó sorral zárni a filmet, hogy Eszter lánya nem szereti a palacsintát, és inkább kürtős kalácsot kér, majd a kamera az égre svenkel, ahol – esküszöm, nem hazudok – a hold bizony sajtból van.
A Hogyan tudnék élni nélküled? sajnos minden elemében a konyakszagú, ezredforduló környéki magyar filmgyártás remélhetőleg utolsó lehelete. Semmi szükség arra, hogy az adófizetők olyan közönségfilmnek szánt hobbiprojektekre költsenek, amik meg sem próbálnak semmi művészeti értéket közvetíteni, csak másfél órára kikapcsolni a néző agyát. Mélyen nézzenek magukba azok, akik közel 1 milliárd forint támogatást ítéltek meg ennek a filmnek, utána pedig nézzék meg Szimler Bálint vagy Reisz Gábor legutóbbi rendezéseit, amelyek úgy nyertek külföldi filmes díjakat, hogy az NFI egy petákkal nem volt hajlandó azokat támogatni. Jobb helyeken ilyenek után lemondanak.
