Guy Ritchie úriemberei elvesztették a humorukat, és ezzel a sármjuk is odalett

„Négyszáz éve ennek a birtoknak a határai addig értek, ameddig a szem ellátott. Vissza akarom kapni” – Eddie Horniman, Guy Ritchie fűbizniszbe vágó angol lordja már a második évad első részében megfogalmazta, mi lesz a fő motivációja az Úriemberek folytatásában. Az első évadban a gengszterkedésbe, illetve a hercegi címmel járó felelősségbe és kiváltságokba még éppen csak belekóstoló férfi a második évadra megérezte a hatalom ízét, és többet akar. De ennek ára van, és nem csak a történet szintjén. Az Úriemberek a második évadra sötétebb és minden téren ambiciózusabb lett, közben viszont lemorzsolódott róla szinte minden, amiért igazán szeretni lehetett az elsőt. Spoileres kritika!

Az Úriemberek-franchise-zal Guy Ritchie visszatalált a gyökereihez, a 2019-es film és a 2024-es, ugyanabban az univerzumban játszódó, azonos című, de teljesen más karaktereket és helyszíneket felvonultató sorozattal nem nagyon lőhetett mellé az, aki bírta a rendező korai gengszterfilmjeit. Az Úriemberek első évada (amiről a kritikánk itt olvasható) Ritchie-panoptikumnak tökéletes volt, önálló sorozatnak már nem annyira, de a történetmesélés gyengeségeit azért simán ellensúlyozta a futószalagon gyártott gengsztersorozatokétól nagyon eltérő hangulatával.

A legnagyobb erőssége az volt, hogy egy pillanatra sem felejtette el, hogy az alapfelállása már önmagában egy vicc.

Mert persze el lehet nevetgélni a gondolaton, hogy a megszorult angol urak azzal tartják fenn a birtokaikat, hogy marihuánát nevelgetnek a föld alatt, valójában senki sem gondolhatja ezt komolyan. Guy Ritchie is csak félig-meddig gondolhatta annak, talán éppen ezért mert az Úriemberek bátran ugrálni a szó szerint véresen komoly gengszterélet és a nevetségesen abszurd fűtermesztő nemesélet végletei között. Az eredmény egy megnyerően kaotikus, karikatúrákkal telepakolt sorozat lett, ami emellett baromi jól nézett ki, tele volt nagyon jól megírt párbeszédekkel, és még a zenéje is fülbemászó volt. Nem meglepő, hogy az első évad után azonnal berendelte a Netflix a másodikat, majd még annak megjelenése előtt a harmadikat is.

De ne szaladjunk ennyire előre. A második évad majdnem két és fél évvel az első vége után, idén szeptember elején érkezett meg a streamingszolgáltató felületére. A történet szerint egy évvel az első évad eseményei után járunk, Eddie Horniman mostanra Susie Glass egyenlő partnereként igazgatja a Glass család kiterjedt bizniszét, miközben a fiatal századosból lett bűnöző lord egyre nagyobb szabású tervei és önjárósága piszkálgatja a még mindig börtönben ülő Bobby Glass orrát.

Az alapszituáció ígéretes volt: miközben a napjait a luxusbörtön jakuzzijában tengető Bobby Glass látszólag egyre jobban elveszíti a kapcsolatot a realitással és a józan ésszel is, az egyre ambiciózusabb Eddie elhatározza, hogy áttolja a Lordok Házán a marihuána legalizációjáról szóló törvényjavaslatot, hogy a monopóliumhelyzetét kihasználva az új piacot is Horniman–Glass termékekkel terítse be. Bobby erről hallani sem akar, Susie-nak pedig választania kell a pragmatizmus és a lojalitás között: segítse a renitens herceget a jelentős üzleti lehetőségekkel kecsegtető legalizáció kiharcolásában, vagy az apja kívánságának megfelelve akadályozza benne.

Guy Ritchie-t valamiért nem győzte meg, hogy ebben a sztoriban van annyi, hogy kitöltsön egy egész évadot, ezért fogta magát, és hozzávágott egy rakás mást is. Lett új helyszín (Olaszország) és egy rakás új szereplő, olasz gengszterek és nemesek, arab sejkek és a solymaik, angol püspökök és a problémás fiaik, dél-amerikai drogbárók és a hiányzó kokainjuk és még sorolhatnánk. Nem idegen ez a karakterdömping Ritchie-től, az első évadban is lépten-nyomon bukkantak fel új szereplők, a különbség, hogy míg azok valamennyire tudtak szervesen kapcsolódni a történethez, ráadásul voltak annyira érdekesek és szórakoztatók, hogy érdemes volt akár fél epizódokat is a bemutatásukra szánni, a második évadban erre már nem jutott idő.

Az új arcok jönnek-mennek, a motivációik viszont lemaradhattak valahol az írószoba környékén. Motiváció nélkül viszont nincsenek karakterek. Amikor Eddie újdonsült felesége, Bella felrobban, egy arcizmunk se rándul. Mert fogalmunk sincs, ki ő, fogalmunk sincs, mit akart, fogalmunk sincs, miért szeretett bele Eddie-be (ha beleszeretett egyáltalán), arról meg pláne fogalmunk sincs, miért szeretett bele Eddie, és miért házasodtak össze. Így nehéz bármilyen karaktert gyászolni, de még a gyászoló Eddie-vel sem könnyű azonosulni.

A második évad legnagyobb áldozata viszont nem is ő, hanem Freddie lett. Pontosabban a Freddie-t alakító Daniel Ings, aki két éve még a sorozat legjobb meglepetése volt. Ings, bár korábban feltűnt olyan sorozatokban is, mint a Korona és a Szexoktatás, a többiekhez képest tulajdonképpen ismeretlennek számított, amikor megkapta az idősebb Horniman tesó szerepét Guy Ritchie sorozatában. Amiben aztán sokkal emlékezetesebbet alakított a nagyon megnyerő, de egy darab arckifejezéssel mesterkedő Theo Jamesnél és a szintén nagyon visszafogottan játszó Kaya Scodelariónál. Freddie karaktere egyértelműen a sorozat egyik legnagyobb erőssége volt, az évad csúcsjeleneteit ő szállította, miközben remekül kiegészítette a búskomor Eddie-t, és lazán gondoskodott róla, hogy az Úriemberek se legyen az. Aztán partvonalra állították.

Freddie elvonóra került, néhány rövid jelenetet leszámítva egyáltalán nem tűnik fel a második évadban, amikor pedig feltűnik, akkor… nem is nagyon van jó magyarázat arra, hogy mit csinál. A második évad talán legfurcsább vonulata a karakterek spirituális utazása: Freddie-t az első évadban feltűnt ultravallásos dílerek kerítik hatalmuk alá a rehabon, Bobby mágikus goblinokról és rossz ómenekről fantáziál a jakuzziban, Eddie-t pedig egyenesen biblikus lázálmok gyötrik. Ha ez nem lenne elég, a karakterek szájába Ritchie (aki a második évadban csak három részt rendezett, de az összes írásában részt vett) bibliai példázatokról szóló, egészen hosszú monológokat is ad, amik semmilyen formában nem passzolnak se a sorozat hangulatához, se a karakterek jelleméhez. Nincs jobb tippem, mint hogy amit az Úriemberekben láttunk, az tulajdonképpen Ritchie spirituális ébredése volt. Csak éppen rosszkor és rossz helyen.

Az, hogy a második évad végére Freddie lett az a főgonosz, akin aztán Eddie-nek kegyetlenül bosszút kellett állnia, az Úriemberek legkiábrándítóbb fordulata volt. Nehéz lesz innen felállni a harmadik évadban.

Az egyetlen értelmezhető mellékszereplő, amit a második évad ki tudott termelni magából, Lord Hawthorne (Hugh Bonneville, azaz a jobb sorsa érdemes Lord Grantham), a korrupt angol nemes, akit Eddiék először azért édesgetnek magukhoz, hogy beprotezsálja a herceget a Lordok Háza megüresedett helyére, majd ha már ott van, segítse őt a legalizációs törvény megszavaztatásában. Az esetlen, szabados életvitelű lord mintha a régi Freddie által hagyott űrt hivatott volna kitölteni, kár, hogy az évad második felére róla is teljesen megfeledkeztek. Hogy aztán fogják, és kilökjék az ablakon.

Az Úriemberek második évada mást is kilökött az ablakon. Mindazt, amiért annyira szeretni lehetett az elsőt: a humort, az abszurditást, a karikatúra-szerű karaktereket és a legjobb Guy Ritchie-időket idéző tempót. Egy percre sem titkolta, hogy ez szándékos, a második évad első jelenetében a mindig elegáns és makulátlan Eddie Horniman félholtra verve kúszott a sárban. Ebben az évadban már nincs lazára vett erőszak és következmények nélküli gengszterkedés. Minden tettnek és minden kimondott szónak súlya van, a ballépésre valódi büntetés, a támadásra véres megtorlás a válasz. Nem áll rosszul a sorozatnak, hogy emeli a tétet, és komolyabban veszi magát, sőt, lássuk be, Eddie Horniman egójának sem tett rosszat, hogy meg kellett tennie pár kilométert a sárban kúszva.

De ha már komolykodunk: az Úriemberek második évada vethetett volna fel releváns társadalmi és gazdasági kérdéseket a marihuána legalizációjáról. Nyúlhatott volna sokkal bátrabban a kiváltságos döntéshozatali helyzetben lévő, de anyagi gondjaik miatt sokszor könnyen befolyásolható lordokat körbelengő korrupcióhoz. Lehetett volna izgalmas tanmese a gengszterkedő herceg morális önmarcangolásáról. Kezdhetett volna valamit az apja bizniszét évek óta irányító Susie Glass-szal azon túl, hogy nyolc részen át lebegtette, hogy mi van közte és a herceg között. Ehelyett Eddie kapott egy egészen sötét és véres bosszútörténetet, miközben Susie a karakterétől teljesen idegen módon belekavarodott egy olyan kokainbizniszbe, amit egy az egyben ki lehetett volna hagyni a sorozatból, mert végül az égvilágon semmit nem befolyásolt a történet szempontjából. Mindeközben a sorozat társadalmilag releváns kérdései abszolút a háttérben maradtak.

A második évadra Guy Ritchie érezhetően szerette volna nemzetközibbé is tenni a sorozat univerzumát. Kaphatott rá pénzt bőven, az Úriemberek még mindig nagyon jól néz ki, az olaszországi palazzók hangulata pedig ideig-óráig tényleg képes elfeledtetni a nézővel, hogy feltegye a kérdést: mégis mi a rákos fenét keresünk mi itt?! Mert az Úriemberek még mindig akkor működik a legjobban, amikor otthon van. A Horniman családban bőven van kiaknázható potenciál, amit ugyan a második évad éppen csak kapargatott, arra legalább szánt időt, hogy építgesse a karaktereket annyira, hogy a harmadik évadra is visszavárjuk őket. A második évad talán legjobban sikerült része például pont az lett, amikor a Halstead birtokot ellepő fegyveresek ellen Eddie hiányában Geoff, a gondnok (a szerepben még mindig remekelő Vinnie Jones) és Charly titokzatos párja, Nanny (Benjamin Clémentine) fog össze. Ha valami, ez a rész bizonyította, hogy a kevesebb mindig több, a Horniman család pedig önmagában is megállja a helyét. Minden értelemben. Már csak az a kérdés, kapnak-e teret a harmadik évadban arra, hogy ezt megtegyék.

Ha már harmadik évad: pont a második bemutatója előtt pár nappal röppent fel a hír, hogy a harmadik évadban szerepet kaphat az Egyesült Királyságba visszaköltöző Meghan Markle is. Hogy ennek mennyi valóságalapja lehetett, nem tudni, bár pletykának kifejezetten találó volt. Ki illene jobban a brit nemesség képmutatásáról, megkérdőjelezhető életviteléről és politikai machinációiról szóló sorozatba, mint a mindenki szeretett hercegét a királyi családból kiugrasztó és Amerikába hurcoló hercegné? Amennyire passzolt volna, annyira lett volna teljesen abszurd is, ha Meghan hercegné nem saját magaként, hanem egy karakter bőrébe bújva bukkant volna fel a sorozatban. Márpedig feltehetően – már ha bármi is igaz az egészből – ez lehetett a terv. Akárhogy is, az egészen biztos, hogy nem tett volna jót Meghan Markle amúgy sem fényes megítélésének az országban, ha rögtön az Úriemberek egyik szerepében tér vissza a képernyőre. Ennyit talán a stílszerű bemutatás sem ért volna. Mindenesetre a hír arra pont elég volt, hogy a sorozat sztárjai a sajtókörút utolsó állomásait magyarázkodással töltsék. Pontosabban tagadással: a stáb váltig állította, hogy a hercegné szerepeltetése soha nem merült fel komolyan a produkció részéről. Pedig a második évad végére magamat is meglepve már-már felmerült bennem a gondolat: ennek a sorozatnak egyáltalán nem ártana, ha egyszer csak megjelenne benne Meghan Markle.

Az első évad után megjegyeztem magamnak, hogy ezzel már majdnem megbocsátást nyert Guy Ritchie az élőszereplős Aladdin miatt. A második évad után hadd emlékeztessek mindenkit: ezt a jelenetet is ő rendezte.

Az Úriemberek második évada a Netflixen látható.