Igazi katasztrófa

A cikkben a Digger fordulatairól is lesz szó. Innentől csak ésszel!

Beszédes, hogy a Digger reklámkampányának, és tulajdonképpen történetének is fontos eleme egy ásó, mert Alejandro González Iñárritu filmje fogja magát, az elejétől kezdve elkezd ásni, mélyebbre és mélyebbre, addig, hogy sikerül nagyon rövid idő alatt elföldenie magát, hogy aztán a föld alól fárasszon minket tovább a hülyeségeivel. Iñárritu sosem volt a cizellált történetmesélés és az átvitt értelem nagymestere, de a Digger több szempontból is mélypont: mélypont Tom Cruise modern kori karrierjében, mélypont a kortárs szatírák világában, mélypont Iñárritu rendezései között is, bár hogy kit mennyire akasztanak ki az összeszorított fogú, össztársadalmi szenvedés és a millió dolláros fantazmagóriák furcsa kotyvalékai a Korcs szerelmektől kezdve az önéletrajzi ihletésű Bardóig, azt embere válogatja. Lehet, hogy ezt a mélypontot már rég elérte.

A Digger legnagyobb baja, hogy egy rossz ötlettel kezd, ami egy újabb ötlet segítségével még rosszabb lesz, hogy aztán a kettő valami szörnyű kreatív magfúzió segítségével egy olyan rosszötlet-robbanást generáljon, ami magával söpör minden értelmes gondolatot, sőt a saját kritikája előtt is sikerül felperzselnie a földet. De ezekről majd kicsit később. Egyelőre hadd beszéljek arról, hogyan kezdődik a Digger: úgy, hogy a pocakos matuzsálemnek maszkírozott Tom Cruise felébred egy furcsa luxusházban mint Digger Rockwell, korának legnagyobb olajmágnása. Nagyjából azóta, amióta Cruise nem tesz különösebb kockázatokat azokat megkövetelő filmrendezőkkel, olyan filmekben mint a Magnólia vagy a Tágra zárt szemek, azóta minden egyes karaktere egy parafrázisa saját magának. Az öngyilkos hajlamú, mindent maga mögött hagyó Ethan Hunt, a régi dicsőségeiből élő, a fiatalokat még mindig leiskolázó Maverick. Digger Rockwell elsőre egy olyan groteszk karikatúra, mint Les Grossman a Trópusi viharban, csupa protézis, csupa elnagyolt gesztus, csupa karakteridegen, nevetséges jellemző.

Digger Rockwell az óriási körmére lapátolt trutymóval eteti a húszéves macskáját, reggel kilóg a segge a pizsamából, és előbb dugja be a fülébe a telefon fülesét, mint hogy reggelizne. Ő a legtökösebb olajbáró széles e világon, csak aznap reggel rossz hírt kap: a grönlandi olajbázisa felrobban, ezért egy országméretű jéghegy tart éppen Európa partjai felé. Energiaügyi szakértője (Riz Ahmed) szerint a helyzet nem rózsás, de az amerikai elnököt (John Goodman) jobban érdekli a dinnye méretű tumor az ánuszában, mint egy világméretű katasztrófa. A katonaság bombázna, Digger a kieső bevétel, és a döglődő macskája miatt viszont jobban aggódik. Mit lehet tenni? Várni, hogy a profit érdekében Nyugat-Európának annyi legyen.

A Digger első harmada olyan lenne, mintha a Dr. Strangelove-ot nem egy perfekcionista New York-i, hanem egy üvöltözésben és grimaszolásban humort látó, amúgy eddigi filmjei alapján teljesen humortalan művész készítette volna: a jelenetek szinte kizárólag abból állnak, hogy alsó, tehát a legelőnytelenebb kameraállásból vett, még előnytelenebbre maszkírozott figurák végzik azt, ami az egyetemes kabarétörténet legrosszabb fajta színjátszása: azaz szemek meresztgetése és forgatása, elnagyolt mondatok ordítozása egymás felé. John Goodman egyik monológja alatt egy hatalmas szőr lóg ki az orrából, és azt hiszem, hogy humorból.

Iñárritu filmjének első harmadában van valami furcsa. Digger házából a kilátás túl fantasztikus, a beltér tele van lehetetlen megoldásokkal, mintha a macskája sem lenne túlságosan természetes. Az egész úgy néz ki, mintha üvegbúra alatt élne, amit megmagyarázna a mérhetetlen vagyona. A jó isten tudja megmondani, ez a mesés ház éppen hol található, mindig vannak falak, amiket nem látunk, nincsenek külső képek, a külvilágból csak képeken és telefonhívásokon értesülünk. A turpisság viszonylag hamar kiderül – a vetítés előtti feliraton a Digger alkotói a lelkünkre kötötték, hogy semmiképpen se mondjuk el, mi is az, pedig nélküle a film egy értelmezhetetlen katyvasz. A turpisság az, hogy a cselekmény, amit látunk, az valójában a Fosszilis férgek című színdarab próbája, amit már akkor visznek színpadra, miután megtörtént a világégés, aminek a szikráját ez a komédia mutatja be.

Innentől kezdve a Digger egyszerre lesz a világégés szatírája, és vita arról, hogy érdemes-e a világégésből szatírát készíteni, és az valójában kinek segít, ha segít egyáltalán. Az előző bekezdésben azt sugalltam, hogy ha nem lenne a fordulat, akkor katyvasz maradna a film, de az igazság az, hogy így lesz igazán az, mert egyszerre két ötletet kellene konzekvensen végigvinnie. A színdarab próbáját nézhetjük tovább az első harmad ordítozós, elnagyolt stílusában, de a háttér-információktól nem lesz mélyebb vagy plusz tartalommal teli, az ismert végkimenetel pedig azt a minimális feszültséget is kiöli belőle, hogy ezek a vén bohócok meg tudják-e akadályozni a világvégét.

Iñárritu filmjeiben ez a fajta feloldhatatlan, kritikai reakciókat ellehetetlenítő kettősség nem új, a Birdman és a Bardo is szerepeltet konkrét filmkritikusokat, filmes újságírókat, akik a film világán belül elmondják, hogy mi a baj azzal, amit a néző néz, és ezzel az alkotók felmentenék magukat. Én ezt ha nem is gyávaságnak, de minimum megúszósnak tartom, ha valaki nemcsak a műalkotását, hanem a műalkotására tett megjegyzéseket is irányítani szeretné.

Emiatt nyilván nem szólhatunk, hogy a legtöbb mellékszereplő alig kap bármilyen emberi tulajdonságot. Így jár a Digger húgát alakító Sandra Hüller, akit hosszú ideje most lehet először kifejezetten rossznak látni. Feltételezem, szándékosan. Így jár a Digger asszisztensét játszó Emma D’Arcy, és így jár az alelnököt alakító Michael Stuhlbarg is.

De a Digger nem csak emiatt csúszik félre: Iñárritunál a humorhoz kevésbé értő, mégis világsztárokkal dolgozó rendezőt keveset tudok mondani, minden próbálkozása a komikumra szörnyű, hamis, erőltetett. Amikor pedig előveszi a filmrendező személyiségét, akkor csak gigantikus jelenetmonstrumokban tud gondolkodni. Roy Anderssont (Dalok a második emeletről) is egészen biztosan sokat nézett, bár a svéd rendezőtől eltérően a mexikói képtelen a fenekén maradni, hogy egy-egy hosszú tablót messziről, mozdulatlanul szemléljünk, és ezért a kamerájának perceken át kell bravúrosan kacsáznia néha a szürke lehangoló árnyalataiba öltöztetett statiszták között, miközben a műpocakos Tom Cruise közben előad egy harsány magánszámot.

És mi az a személyes szál, amit Cruise-nál említettem az elején? Az, hogy a színész ebben nem az olajmogult, hanem az olajmogult alakító, hatvanpluszos színészt játssza, aki a színfalak mögött aggódik a saját családja, a kérdéses irányokba menő karrierje, és úgy általában a művészeti ág jövője miatt. Mi szükség van arra, hogy marhákat csináljuk azokból, akik miatt felforrt a világ? Hogyan lehet ezt eljátszani? Nem lehetne legalább hitelesen? A szórakoztatóipar iróniája, hogy Cruise csak pár évvel fiatalabb, mint a karakter, amit játszik, mégis maszk és has kell hozzá, hogy elhiggyük – ő már egy csúcson túli színész. Cruise akkor tud működni legjobban, ha látni a megszállottságot a szemében, amikor elhiszed, hogy ő valóban nem halandó. Itt ezt sem a szerep, sem a smink nem teszi lehetővé.

Ahogy a Digger is nehezen teszi lehetővé, hogy érezzük azt, amit szeretne. Szeretne egy tiráda lenni arról, hogy nem szabtunk gátat a nagytőkéseknek, és ezért a Föld tönkrement, de még annál is szúrósabb, köröm alatt piszkálódó hangulatban teszi, mint a pár évvel ezelőtti Ne nézz fel. Szeretne egy kiáltvány lenni a szatírák műfaja mellett, hogy igenis valahogy fel kell dolgoznunk ezt a sok gyökeret, aki a mi valóságunkat is próbálja pokolivá tenni. Mintha megelevenedne a diskurzus 2016-ból, hogy lehet-e bárhogy nevetségessé tenni Trumpot, vagy felesleges. De a Digger keserű, szinte már savas befejezése az egészet egy még gúnyosabb, néző felé kritikus zárójelbe teszi. Az olyan morális aknamezőkről pedig ne is beszéljünk, hogy miközben éppen meg kellene vetnünk ezt a rengeteg önfejű hólyagot, egy érzelmes monológot a művészet fontosságáról épp egy megfigyelésekből élő techguru mond el.

Még ha részleteiben egyetértek is azokkal az állításokkal, amiket Iñárritu és három forgatókönyvírója sikít, ordít, prüszköl a Diggerben, az egész ellen mégis tiltakozik minden porcikám. Rossz tempójú, förtelmes hangulatú, végeláthatatlan, csak és kizárólag az öncélú művészi megvalósításban kiforrott. Az üzenete egy katyvasz, a befektetett energiát nem téríti meg, minden eleméből a rossz ízlés és az elfuserált ambíció találkozása. Egy katasztrófa.

A Digger csütörtöktől látható a mozikban.