A világ minden pénze sem elég, ha pont azt az egy dolgot nem tudod megvenni, amire a legjobban vágysz

A Magyarországon most bemutatkozó Az ünnepeltben Willem Dafoe egy görög hajómágnást alakít, aki egy magánszigeten rendezett gigantikus születésnapi bulin próbálja eldönteni a lánya és ezzel együtt a saját birodalma jövőjét. A film legnagyobb erőssége és egyben legnagyobb problémája is Dafoe: annyira uralja az egészet, hogy amikor nincs a képernyőn, rögtön érezni lehet a hiányát.

Miguel Ángel Jiménez filmje Panos Karnezis azonos című regényéből készült, főhőse pedig ugyan Marcos Timoleon néven szerepel, de nem különösebben nehéz felismerni benne Arisztotelész Onasszisz görög hajómágnást. Dafoe vastag szemüvegben, szinte rezzenéstelen arccal hozza a milliárdos családfőt, akinek már az is elég a körülötte lévők megfélemlítéséhez, ha kicsit tovább néz rájuk a kelleténél.

A történet azzal indul, hogy Marcos 18 éves fia repülőgép-szerencsétlenségben meghal. 1975-re a gyász már a családja, a vagyona és leginkább a saját öröksége feletti megszállott kontrollmániává alakul. Ekkor rendezi meg 25 éves lánya, Sofia (Vic Carmen Sonne) születésnapi buliját a magánszigetén, ahova gazdag barátok, politikai kapcsolatok és különböző napbarnított élősködők érkeznek. A fényűző ünneplés mögött azonban hamar kiderül, hogy Marcosnak egészen más tervei vannak. A fiú halála után Sofia maradt az egyetlen gyerek, akin keresztül biztosíthatja a család és a vagyon jövőjét, ezért különösen érdekli, hogy kihez fog hozzámenni. Nem örül annak, hogy a lánya egyre közelebb kerül Ian Forsterhez (Joe Cole), a fiatal angol íróhoz, aki történetesen éppen Marcos életrajzán dolgozik.

Az alaphelyzet nagyon jó, de ami ennél is fontosabb, jól adaptálható: mindenki egy szigeten van, a családfő láthatóan manipulálja a vendégeit, miközben senki sem tudja pontosan, mire készül. Dafoe tökéletes választás erre a szerepre. Marcos nem az a milliárdos, akinek folyamatosan ordítania kell ahhoz, hogy mindenki féljen tőle. Éppen az ellenkezője: olyan ember, aki egész életében hozzászokott ahhoz, hogy senki nem mond neki nemet. Egy pillantással le tud zárni egy beszélgetést, egy ártatlannak tűnő félmondattal pedig képes teljesen megváltoztatni a hangulatot.

Dafoe a film magyarországi bemutatója előtt interjút adott a Telexnek, amiben többek között arról is beszélt, hogy nem készült külön a szerepre, mert a gazdag emberekről és az oligarchákról szóló történeteket nem bírná a gyomra. Ehhez képest tökéletesen hozza a mindenható üzletembert: nem játssza túl a figurát, pedig bőven lenne rá lehetősége.

Marcos hidegvérű, félelmetes karakter, akiben fel sem merül, hogy nem kellene a női alkalmazottak előtt meztelenül edzenie. Úgy kezeli a körülötte lévőket, mintha a személyzet, a családtagjai és a vendégei is a tulajdonai lennének. Az ünnepelt legjobb részei ezért nem feltétlenül azok, amikor történik valami, hanem amikor Dafoe egyszerűen beszélget valakivel. Marcosnak minden párbeszéd tárgyalás, minden kapcsolatban van valamilyen hierarchia, és általában ő áll annak a tetején. Az egyik legjobb megjegyzése is a gyerekeiről szól: szerinte jó, hogy egy idő után lázadóvá és elviselhetetlenné válnak, mert ha ugyanolyan szerethetőek maradnának, mint kicsiként, a szülők soha nem lennének képesek elengedni őket.

A film éppen ott a leggyengébb, ahol Marcos karakterénél mélyebbre kellene ásnia. Nagy különbség, hogy az eredeti regény a férfi egész életét bemutatja, a film viszont szinte mindent lehánt erről, hogy egyetlen születésnapi ünnepségre koncentráljon. Ennek van előnye, mert klausztrofóbabb és feszesebb lesz tőle a történet, de közben Marcosból is eltűnik egy csomó minden, ami segítene megérteni, hogyan vált ilyenné. Többnyire abból kell összeraknunk, amit mások mondanak róla. Ez azért probléma, mert a film központi ötlete kifejezetten izgalmas.

Adott egy elképesztően gazdag és befolyásos férfi, aki egész életében megszerezhetett és irányíthatott szinte mindent, aztán rá kellett jönnie, hogy a saját halandóságával szemben a pénze teljesen értéktelen. A fia halála ezt különösen kegyetlenül mutatta meg neki, ezért most a lánya jövőjét akarja ugyanazzal a módszerrel kontrollálni, amivel korábban az üzleti birodalmát irányította. Ha már a saját halálát nem akadályozhatja meg, legalább azt szeretné eldönteni, mi történjen utána. Csakhogy ennek az érzelmi súlya nem mindig érződik.

Sofia hosszú ideig főszereplőnek tűnik, különösen az Iannel kialakuló kapcsolata miatt, miközben valójában Marcos mozgatja a történetet. Amikor pedig kiderül, mire készül a családfő, a film rejtélyének jelentős része eltűnik, és vele együtt a történet lendülete is. Pedig a színészgárdával nincs probléma. Vic Carmen Sonne jól működik a mindenható apja árnyékából kitörni próbáló Sofiaként, Emma Suárez pedig Marcos válófélben lévő feleségeként kapott érdekes szerepet. Christos Stergioglou a családfő régi barátját és orvosát alakítja, Joe Cole pedig kellően bizonytalan tényezőként mozog a család környékén. A mellékszereplők viszont sokszor inkább csak keringenek Dafoe körül, és a forgatókönyv nem ad nekik elég lehetőséget ahhoz, hogy igazán fontossá váljanak.

Amit a történetben nem mindig tud megoldani Az ünnepelt, azt látványban nagyrészt pótolja. A Korfun forgatott mediterrán külsők, az athéni stúdióban felépített elegáns belsők és a hetvenes évek fényűző partijai néha már szándékosan valószerűtlenül szépek. Gris Jordana operatőr képei pontosan azt az érzést adják vissza, hogy ezek az emberek egy saját szabályok szerint működő világban élnek, amit annyi pénz vesz körül, hogy szinte már elszakadt a valóságtól. Ehhez sokat hozzátesz Alexandros Livitsanos és Prins Obi zenéje is, ami görög motívumokat kever a hetvenes évek lüktető partijainak hangzásával. Néha tényleg az a helyzet, hogy a zene és a látvány több lendületet ad a filmnek, mint maga a történet.

Az ünnepelt végül sokkal jobban működik egy rettenetesen gazdag, rettenetesen hatalmas és rettenetesen magányos férfi portréjaként, mint családi drámaként. A film azt szeretné, ha érdekelne minket, milyen következményekkel jár Marcos megszállott kontrollja a körülötte lévőkre, de ehhez túlságosan távol tartja tőlünk a szereplőit. Ettől még nehéz levenni róla a szemünket, csakhogy a szépség és a hangulat nem elég egy jó filmhez, aminek tökéletes példája Az ünnepelt.

Az ünnepelt csütörtök óta látható a magyar mozikban.