Kérem, én tulajdonképpen nem én vagyok
Nem tudom, létezik-e olyan oldott hangulatú középsulis művészettörténet óra, mint amilyennel a Mommy Blue nyit. A tanárnő ebben a jelenetben szenvedélyesen ír le egy festményt, és még veszi is a lapot, amikor a diákjai morbid viccekkel, beszólásokkal reagálnak a zavarbaejtő képre. „De nem tudsz elképzelni olyan kétségbeesett szituációt, amikor ez megtörténhet?” – teszi fel kérdést a festmény témájára utalva az egyik fiatalnak a Für Anikó által játszott tanárnő, hogy aztán a filmben már a tanárnőt nézhessük, ahogy egy szélsőségesen kétségbeesett állapotból próbál kikecmeregni. A Mommy Blue össze is roppanhatna hamar a súlyos témájától, de a film végig a gimis óra hangulatát idézi, ahogy rendszeresen morbid viccekkel és száraz humorral oldja a zavarbaejtő alaphelyzetet.
A Mommy Blue középpontjában a diákjai körében kedvelt Krisztina áll, aki cukorbetegség következményeként elveszíti a látását és ezzel addigi teljes identitását. Már nem láthatja kedvenc festményeit, csak mások írhatják le neki azokat, a saját utcájába sem mer kimenni, annyira fél. A film másik kulcsszereplője Krisztina fia, Máté, a fiatal apa (Vilmányi Benett) aki körül a klasszikus szendvicsgenerációs szorítás miatt egyre fogy a levegő. Ott kellene lennie felesége és gyereke mellett, miközben egyedülálló anyja állandó felügyeletre szorul, és egyre inkább a fiába kapaszkodik. A Mommy Blue ezt a törékeny anya-fiú kapcsolatot vizsgálja, méghozzá a legintenzívebb időszakban – az anya elveszett, és még nem fogadja el új helyzetét, emiatt dühös és ragaszkodó, a fia élete pedig épp új fordulatot vehetne, animációs rendezőként dolgozó feleségével és fiával egyszeri lehetőség előtt állnak.
A Mommy Blue bevallottan személyes film, a rendező Mayer Bernadette évekkel ezelőtt adta le tervét az elsőfilmeseket támogató Inkubátor programban, akkor még a sokkal direktebb Szemem fénye munkacímmel, és némileg más alaphelyzettel. Saját bevallása szerint egy olyan történetet akart elmesélni, amit nagyon közelről ismer: a rendező még kamaszként élt át hasonló helyzetet anyjával, de a filmben végül idősebb, már családalapítás után álló karakter kerül szembe az anyjával. Valószínűleg a megélt traumának köszönhető, hogy a film nem tocsog a szereplők önsajnálatában, hanem apró epizódokra bontva mutatja be a két főszereplő közötti viszony abszurditását, lehetetlenségét, és azt, hogy az egyetlen eszközük arra a csapdahelyzetre, amiben érzik magukat, a néhol kegyetlen humor.
A film legjobb jelenetei azok, amikor Für Anikó és Vilmányi Benett elkezdi egymást cukkolni, érezhetően az a két szereplő közötti szeretetnyelv, ha minél ötletesebben figurázzák ki a másik gyengeségeit, mániáit. Amikor például kigúnyolják a művészettörténet szakzsargonját, vagy amikor az első viccek elcsattannak az anya vakságáról.
A film azt is érzékenyen a néző tudtára adja, hogy sem az anya, sem a fia nem képes a segítségkérésre, és inkább bezárkóznak, csapkodnak, menekülő utakat keresnek ahelyett, hogy akár a környezetük segítségét kérjék. Máté felesége (Waskovics Andrea) például próbálja finoman a továbblépés felé terelni férjét és anyósát, a Krisztina életében megjelenő, vak ember, Gyula (Znamenák István) pedig azzal szembesíti Krisztinát, hogy a régi életét biztos nem kapja vissza. Közben Krisztina anyja azt a szigorú, korábbi generációkra jellemző attitűdöt képviseli, amely még azt vallja, senki sem mutathatja ki mások előtt a sebezhetőségét, és a problémákat, csendben, méltósággal kell viselni. Ebben a környezetben nem csoda, ha valaki inkább feladná vagy végleg bezárkózna.
„Nincs elég feszkó” – mondja egy ponton a filmben Krisztina egy régi Opel Astrában a volánnál ülő Máténak, amikor a kocsi nem indul többszöri indításra sem. Ironikus mondat ez pont abban a helyzetben, mert ekkor már pattanásig feszített a film konfliktusa, Máté robbanásközeli állapotban folyamatosan, Krisztina pedig a teljes összeomlás szélén. Nem minden állomás tetszett ennek a belülről maró konfliktusnak a bemutatásában, főleg az extrémebb kilengések, például Máté ukulelés kifakadása vagy a céges bulis lealjasodása nekem már túl direkt volt. Ehhez képest az olyan abszurd jelenetek sokkal többet elmondanak a karakterekről, amikor a férfi például úgy nézi távolról botorkáló anyját, úgy szakad meg a szíve épp, hogy közben Puzsér Róbert egyik végtelen kifakadása szól a háttérben.
Az ilyen szürreális, mégis életszerű helyzetek mellett nagyon jól bánik a film a fő motívumaival. Krisztina és Máté kapcsolatának apró változásait például a tragikus sorsú magyar festő, Farkas István egyik alkotásán, a titokzatos Végzeten keresztül ismerhetjük meg. A film előrehaladtával mindig másnak látszik a festmény két furcsa alakja, a két főszereplő az aktuális lelkiállapotuk szerint értelmezi a képet. Az is érzékeny választás, hogy a film egyik pontján megszólal a Kextől a Csillagok, ne ragyogjatok, amelynek a szövege („kérem, én tulajdonképpen nem én vagyok”) mintha egyenesen Krisztinából fakadna ki.
A Mommy Blue trailerében a képarány-váltásokkal már megidézte távoli névrokonát, a Mommyt, Xavier Dolan filmjét, amely szintén egy fojtogató anya-fia kapcsolatot mutat be, és néha egyre szűkebb képkivágatba szorítja szereplőit. Dolan filmjéhez képest Mayer Bernadette nem él ilyen látványos elemekkel, ami nem is baj, hiszen a Mommy Blue akkor működik igazán, amikor az összeomlás szélén álló szereplőit olyan helyzetekben mutatja, amikor képesek végre kívülről látni magukat, és kinevetni a nyomorukat.
„Ez ilyen szomorú. Mint a magyar lélek” – mondja fanyarul egy népdalról a kisfiának Máté, de szerencsére a Mommy Blue pont a közhelyekből ismert magyar lélek meghaladásáról szól, arról, hogy igenis megéri kimondani, ha valakit már belülről felemészt valami.
A filmet a miskolci Cinefesten láttuk, a Mommy Blue-t október 8-tól vetítik a magyar mozik.
