Soha a büdös életben nem engedhettek volna be minket abba az atomerőműbe
Sam Slater, a Csernobil és a Joker sötét, nyomasztó hangvilágáért felelős, Emmy- és Grammy-díjas brit producer és sound designer az Inota Fesztiválon lépett fel először Magyarországon. Szerinte néha jobb nemet mondani egy hollywoodi blockbusterre, és azt is elárulta, mit tudnak a videojátékok, amit a filmek nem. Az interjú után megnéztük Slater fellépését is az erőműben, ahol lángoló országúttá változtatta a teret.
Ha valaki az elmúlt évtizedben nyomot hagyott a kortárs filmzene és hangdizájn világában, az Sam Slater. A Berlinben dolgozó brit producer felesége, Hildur Guðnadóttir zeneszerző alkotótársaként a Csernobil hangzásáért Emmy- és Grammy-díjat kapott, és dolgozott a Battlefield 2042 vagy a Top Gun: Maverick hangvilágán. Jóhann Jóhannsson mellett a Szárnyas fejvadász 2049 stábjában is ott volt – egészen addig, amíg Hans Zimmer át nem vette a projektet.
Slater közben saját zenéket is készít, ezekben ugyanaz a hozzáállás érhető tetten, mint a filmzenéiben: járt már nem működő atomerőműben hangokat rögzíteni, ipari tereket kutatott végig, a legutóbbi, Lunng című albumán meg tradicionális brit rézfúvósokat kevert black metallal. Saját koncertjét is egy használt Vauxhall Astra autó köré építette. Az Inota Fesztiválon ezúttal maga az ipari tér is a produkció része lett, ahogy Slater produkciója két autófényszóró, füst, lézer és elektronikus zene segítségével idézte meg azt a road tripet, amelynek ötlete saját kamaszkori zenei káoszából született.
Vicces, hogy pont ezt kérdezed, mert most tudtam meg, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 egyes jeleneteit konkrétan itt forgatták, nem? Én amúgy dolgoztam azon a filmen! Kirúgtak minket. Jóhann Jóhannssonnal csináltuk az eredeti filmzenét, aztán a dolgok kicsit félresiklottak, és ahogy a szakmában mondani szokás, „zimmerelve” lettünk – vagyis Hans Zimmer vette át a helyünket. Őrület, mert a munka alatt rengeteget láttam ezt a helyszínt a felvételeken, de csak most realizáltam, hogy fizikailag is itt vagyunk. Így utólag már csak ehhez a disztópikus világhoz tudom kötni ezt a teret.
Ezt a műsort én csináltam a szólólemezemből. A vizuális részt Theresa Baumgartnerrel és Lucas Feigelfeld osztrák rendezővel raktuk össze. A projekt lényege amúgy a moduláris felépítés: ki-be pakolhatsz embereket. Lehetek egyedül a színpadon, de lehetünk tízen is, működni fog. Az elektronikus zenével néha az a bajom, hogy túl magányos műfaj, én meg imádok másokkal együttműködni, sodródni a dolgokkal.
A koncepció alapja amúgy az első autóm. 17 évesen egy nagyon szar Vauxhall Astrám volt. Én meg hallgattam benne az őrült metált, valami fura komolyzenét, aztán a legvadabb elektronikát, amit épp találtam. Katyvasz volt, de nekem teljesen összeállt, mert mindegyiket imádtam. Pár éve feltűnt, hogy beleragadtam ebbe a nagyon lassú, 40 perces soundscape-világba, és úgy voltam vele, ember, hol van az az energia, amit fiatalon imádtunk, aztán felnőttként valahogy kineveltünk magunkból? Így jött az autós utazás ötlete: csináljunk egy olyan cuccot, ahol a világ lassan elkezd elolvadni meg égni körülötted. Internetes fedélzeti kamerás videókból indultunk ki, ahol emberek erdőtüzeken hajtanak át. Ma este az inotai csarnokban ezt fényekkel jelenítjük meg, hoztunk magunkkal két rendes autófényszórót a színpadra, és a füstön áttörő fénycsóvákkal idézzük meg ezt az őrületes utazást.
Az a projekt vicces volt, mert soha a büdös életben nem lett volna szabad megengedniük ezt nekünk. A legtöbb helyen azonnal rávágták volna, hogy „dehogy mész be a reaktorba zajokat rögzíteni”. Ők meg úgy voltak vele, hogy „persze, csináljátok!”.
A litvániai Ignalina atomerőműbe mentünk, ami Csernobil hajszálpontos mása – annyi különbséggel, hogy ez nem robbant fel. Őrülten szigorú, katonai biztonsági ellenőrzés volt. Négy órába telt csak az, hogy bejutassuk a cuccot, és utána két óránk maradt rögzíteni. Kifelé megint kétórás procedúra, mert ha radioaktív por kerül a felszerelésre, és nem tudod letakarítani, az ott marad örökre.
Aztán bemész erre a helyre, ahol van egy akkora terem, hogy még a visszhangot sem hallod, mert elnyeli a tér. Azt hittük, majd óriási, drámai robajokat veszünk fel, ehelyett az összes hang, amit találtunk, egészen pici volt: a termek alapzúgása, meg vastag ajtók mögül kiszűrődő gépi zörejek. A felvételeket a legendás Chris Watsonnal csináltuk – aki amúgy egy öreg punk arc, a Cabaret Voltaire-ben játszott, meg a Joy Divisionnel turnézott, aztán meg a BBC természetfilmjeinek a hangmérnöke lett.
Visszavittük a felvételeket Berlinbe, és három hónapig csak a hangokat manipuláltuk meg építettük a számítógépben. Olyan volt, mint az aranyásás, mikroszkóppal kerestük az értékeket a legkisebb rezdülésekben.
Nagyon. A tér önmagában rengeteg információt ad. Sokszor nem is egy konkrét hangot keresel, hanem azt, hogyan viselkedik a hang egy adott helyen. Ezért is érdekelnek annyira az ipari terek. Egy hatalmas csarnok, egy fémtartály vagy egy folyosó nemcsak egy helyszín, hanem egy hangszer is. Csak éppen olyan hangszer, amit nem te építettél, hanem valaki ötven évvel ezelőtt, teljesen más célból.
Az élő zenei kíséret szerintem zseniális módja annak, hogy közelebb hozzunk egy régi történetet. A sztorik maguk időtlenek, de a filmnyelv annyit változott száz év alatt, hogy a némafilmekre sokszor csak múzeumi kövületként tekintünk. De ha odateszel egy modern, kísérleti zenei világot mellé, az azonnal visszahozza a mű eredeti, nyers hatását. Sötétebb, kísérletibb vonalon óriási lehetőségek vannak. Van most például egy Osmium nevű közös projektünk Hildurrel, James Ginzburggal (Emptyset) meg Roly Porterrel. Saját építésű, robotizált hangszerekkel nyomjuk, amikre Roly üvöltözik rá – úgy képzeld el, mint egy nagyon súlyos, ipari robot-gamelánt. Na, egy ilyen szörnyeteggel elképesztő lenne végigkísérni egy klasszikus némafilmet.
Egyértelműen a játékok. A játékfejlesztés teljesen más kreatív folyamat, mert a pályatervezők, a karakterdizájnerek, az írók meg a zeneszerzők a nulladik naptól kezdve egyszerre indulnak el. Éveken át folyamatos párbeszédben vagy mindenkivel, így a zene szervesen együtt fejlődik a világgal.
Ezzel szemben a filmeknél meg a tévénél megírják a sztorit, leforgatják a színészekkel, összevágják valami ideiglenes zenére, te meg megérkezel az utolsó három-hat hónapra, amikor a tér nagy része már tele van fix elképzelésekkel. A játékoknál sokkal nagyobb a mozgástér. Évekig tart megcsinálni egy játékot…
Tizenkét év, őrület! A legutóbbi játék, amit csináltam, nekem két és fél évbe telt, az egész játék pedig négy évbe.
Szerintem ez egyfajta illúzió, mert végül is mindent a nulláról kezdesz. Akár szólólemezt készítesz, akár filmzenét vagy bármi mást, az emberi lélekből indulsz ki, nem? Aztán azt mondod: oké, most erre a részletre figyelek, fókuszálsz rá, majd továbblépsz a következőre. Kreatív alkotóként szerintem az egész munkánk arról szól, hogyan tudunk egy ötletet a lehető legegyszerűbben kifejezni. Úgyhogy igen, a túl nagy szabadság ijesztő lehet. Olyan, mint belépni egy szupermarketbe, ahol egymillió opció fogad. Ezért van az, hogyha valaki azt mondja: „én technót csinálok”, akkor a döntések nagy részét már meghozták helyette. De ha te olyan vagy, aki imádja a technót, a metált, a komolyzenét, a bolgár népzenét meg még ezer más dolgot, akkor hirtelen ott állsz, és azt sem tudod, hol kezdjed. Ez bénító tud lenni.
Ugyanakkor ilyenkor csak egy lépést kell hátrébb lépned, és kitalálnod, hogy oké, ennél a számnál ez a néhány dolog érdekel, és ezek hogyan működnek együtt. A folyamat amúgy is mindig a választási lehetőségek szűkítéséről szól. De a legelején mindannyian ott vagyunk elakadva, hogy egyszerűen imádjuk a zenét, a filmeket, a történeteket, és annyi zseniális dolog van a világban.
Elmegyek sétálni. Egyszerűen abbahagyom a zenélést. Szerintem a zenéléstől távol töltött idő kulcsfontosságú. Nagy probléma, amikor a kreativitásból munka lesz. Mindannyian úgy növünk fel, hogy tiszta szeretetből zenélünk. Nem kell csinálnunk, csak a lelkünk mélyén érezzük, hogy ezt kell csinálnom, mert imádom. Aztán egyszer csak elkezdenek fizetni érte. És hirtelen ott a nyomás, hogy a picsába, csinálnom kell, mert ki kell fizetnem a lakbért.
A feleségem mindig azt mondja, hogy a kreativitás olyan, mint egy gyönyörű, rendkívül törékeny virág. Öntözni kell a kertet, megadni neki a megfelelő fényt és gondoskodást. Nem csaphatsz rá egyből azzal, hogy: „Nőj már meg, bazdmeg!!” Ez nem így működik. Szóval kell ahhoz önbizalom, hogy tudj lépni egyet hátra, és azt mondani: oké, most olvasnom kell, zenét hallgatnom, sétálnom.
Neveket nyilván nem mondhatok, de meglepődnél, ha tudnád, milyen gyakran mondanak nemet az emberek ebben a szakmában. Egyszer egy nagyon híres funkgitáros felhívott, hogy „hé Sam, csináljunk egy lemezt!”. Nyilván izgalmas lett volna csak úgy dzsemmelni egyet, de nem éreztem, hogy ez lett volna a jó út. Képzeld el, hogy én csinálom ezt a zajos, kísérleti izét, ő meg egy teljesen más világból jön. Kipróbálhatod persze, mert érdekes kombináció, de az is teljesen oké, ha azt mondod: figyelj, imádom, amit csinálsz, de teljesen másban vagyunk.
Amikor projektekről tárgyalok, soha nem az alapján döntök, hogy az adott illető mennyire sikeres vagy híres. Csak akkor vállalom el, ha tudom, hogy kurva jó munkát tudok végezni, és közben önazonos maradhatok. Fejlődhetek, változhatok, de ha valaki azt akarja, hogy valaki más legyek, arra azt mondom: menj máshoz. Az egész zeneipar amúgy erről szól, mindenki csak a sikeres embereket hajszolja, és ez hallatlanul unalmas. Én olyan partnereket keresek, akik egy gyönyörű történetet akarnak elmesélni, és én lehetek a kulcs az ő kreatív zárjukhoz. Kölcsönös vágynak kell lennie, mint egy jó kapcsolatban. Bár elismerem, néha nehéz nemet mondani, de muszáj – mindenkinek sokkal többször kellene nemet mondania ebben a szakmában.
Szerintem pont az a lényeg, hogy a kettő találkozzon. Az érdekel, hogy legyen egy történet, amihez tényleg hozzá tudok tenni valamit. Ha nincs meg ez a kapcsolat, akkor hiába nagy a film, hiába híres a rendező, hiába van rengeteg pénz mögötte. Attól még nem biztos, hogy jó lesz nekem.
Sok minden! De hogy mondjak egy példát, nemrég elvittem egy csomó 40 körüli haveromat egy Deftones-koncertre, és az egész hely tele volt 18 évesekkel Mondom, mi van?! Azt hittem, ez egy apurock bandának számít, erre kiderült, hogy van egy teljesen új, fiatal közönségük.
Dehogyis! Én már annak is hihetetlenül örülök, ha valaki egyáltalán hallgatja azt, amit csinálok. Nézz körül, ez a fesztivál is tele van a legfurcsább kísérleti zenékkel. Az, hogy eljön ötezer ember egy ilyen helyre, óriási megtiszteltetés. Úgyhogy ha valakinek csak egy szar olcsó fülesre futja, hallgassa azzal! Végül is, ha a zene jó, teljesen mindegy, min hallgatod, át fog jönni a lényeg. Ugyanakkor odaát van egy brutálisan jó hangrendszer a színpadon, alig várom, hogy kipróbáljam!
Pár órával később ki is derült, mit tud az a hangrendszer. A csarnokban a Lunng, Slater szólólemezének dalai szólaltak meg, a show csúcspontját pedig egyértelműen a Praya és a Heatsick filmes hangulata adta, az előbbi élő verziója ráadásul közelebb is állt a térhez, mint a lemezen. Slater amúgy sem a stúdióverziókat játszotta, a Heatsick kinyújtott élő változata végtelenül türelmesen építkezett, és pontosan érezte a tömeg elmozdulásait még úgy is, hogy a műsor legelején mintha kicsit keresgélte volna a hangok helyét a hatalmas csarnokban.
Aztán felvillant a két autóreflektor, megérkezett a sűrű füst, és hirtelen minden a helyére került. Beigazolódott, amit Sam délután mondott: tökmindegy, hányan állnak a színpadon, a koncepció maga működik. A jól építkező show részeként szürreális pillanat volt, amikor Slater maga kezdett el énekelni, majd bedobta a „F#ck Computers” beszólást. Elég ironikus gesztus volt ez egy olyan embertől, aki számítógéppel generált zajokkal nyert Emmy-díjat. De a koncepció végig pont erre a kettősségre, az emberi jelenlét és gép közötti meccsre épült. Soha nem hallgattam még kísérleti zajzenét egy elhagyatott erőmű közepén, de nézni és hallgatni is egészen más dimenzió volt. Olyannak hatott ez a fellépés, mintha a Tánc a sivatagban legkeményebb jeleneteibe csöppentem volna. Van Slaterben valami olyasfajta gátlástalan erő, amit lemezen hiába keresnél, mert azt csak ilyen ipari térben lehet igazán megérezni.
