A Green Day-film nem túl punk, de legalább létezik

Jövőre lesz 40 éve, hogy útjára indult a Green Day (akkor még Sweet Children néven), akikből azóta a punkzene egyik legmegosztóbb, egyben kereskedelmileg legsikeresebb zenekara lett. Az együttes azon kevesek közé tartozik, akik a kezdetek óta ugyanazzal a felállással játszanak. Túl vannak a trú kezdeti punkéveiken, a színtérből való kiutálásukon, az első kereskedelmi sikerükön, a nagy visszatérésükön, sőt, már abban a korszakban járnak, amikor musical készül a zenéjükből, miközben olyan zenei borzalmakat is elkövetnek, mint a 2020-as nagylemezük. Valahol elkerülhetetlen volt, hogy eljussanak oda, hogy az életüket is megfilmesítsék, nagyjából ez lett az itthon is mozikba kerülő Green Day: Nimrods.

A filmet a Green Day korai életszakasza ihlette, mielőtt berobbantak volna az 1994-es Dookie című nagylemezükkel, azonban a film címét a zenekar egyik legmegosztóbb albumáról, a Nimrodról kapta, amivel az együttes először kezdett el igazán elszakadni a rájuk jellemző kaliforniai punk-hangzástól. A Nimrods éppen ezért egy klasszikus coming of age sztori és egyben road movie akar lenni, amelyen ismét együtt dolgozott Lee Kirk rendező és Billie Joe Armstrong frontember. Kettejük korábbi közös projektje az elég lagymatag visszajelzéseket kapó, 2016-os Ordinary World volt, amiben Armstrong egy kiöregedő zenészt játszott, akinek új életet kell kezdenie a rockzenei karrier után.

Itt ugyan nem Armstrong a főszereplő, de a film mégis ízig-vérig Green Day tud lenni. Adott három haver Kansas Cityben, akiknek van egy Analóg Kutyák nevű (ezt a filmben szeretik Anal Dogsnak hívni) punkzenekara. A srácok egy csúnya átverés miatt azt hiszik, hogy a Green Day meghívta őket előzenekarnak a Los Angeles-i szilveszteri fellépésükre, ezért a három tinédzser pénz, kapcsolatok és józan ész nélkül elindul kocsival a nyugati partra, hogy megvalósuljon az álmuk.

Egyszerre nagyon hálás és hálátlan feladat felnövéstörténetet írni könnyűzenei témában, mert ugyan a lázadó, naiv és butácska ifjúság csetlés-botlásait mindig szórakoztató nézni, de közben könnyű elfeledkezni a lényegről: ez egy rövid, de nagyon fontos életszakasz, amikor a kamaszokból felnőttek lesznek. Az Analóg Kutyák esetében alig-alig beszélhetünk felnövésről, a film inkább egy vicces zenei road movie, amiben szinte mindenhol Green Day üvölt. Kivéve amikor az egyébként remek Ultra Q vagy The Paradox zenekarok szólnak.

A főszereplő frontembert a Fekete telefonból és az élőszereplős Így neveld a sárkányodból ismert Mason Thames alakítja, aki a 2020-as években is kényszeresen ragaszkodik az analóg dolgokhoz. Olyannyira, hogy még a demójukat is csak valami olcsó kazettás magnóval veszik fel. Tommy és a bátyja, Wayne (akit nem más alakít, mint Mark Ruffalo fia, Keen) elvesztették az apjukat, nem túl jó a kapcsolatuk, és egy ponton egymás piszkálása odáig fajul, hogy az idősebb testvér csúnyán átveri az öccsét. Tommy összeszedi két zenekari társát, a zöld hajú, ütődött hülyegyereket, Fredet (Kylr Coffman) és a szemüveges gyógyegér dobosukat, Chadet (Ryan Foust), hogy akkor irány Los Angeles.

A Nimrodsban az az érdekes, hogy a punk tematikájú filmekhez képest valahogy kedvesebb, gyerekbarátabb és amolyan kertvárosi módon lázadó. Pont úgy, mint a Green Day és a '90-es években nagyot futó kereskedelmi punkzenekarok (Blink-182, Offspring, Sum 41) egy része. Ezzel voltaképpen a készítők megértették, mi a különbség egy tényleg veszélyes és pusztító punkzenekar, és pár lázadó középosztálybeli rockzenész tinédzser között, hiszen itt a fiatalok nem ragasztóznak, verekszenek vagy strichelnek heroinért a sarkon, csak átverik a szüleiket, igyekeznek mindenkit lehúzni és néha ellopnak ezt-azt.

Nyilván a hosszú út Kansas Cityből L.A.-be kifejezetten rögös, tele van vicces élethelyzetekkel és nagy megfejtésekkel, mégis akad némi hiányérzet. Ugyan a film egyes részeit valódi koncert- és turnésztorik ihlették (mint a '94-es szó szerinti sárdobálás a Woodstockon), mégsem érezni annyira hitelesnek a történetet. Nem is az a baj, hogy Mason Thames szájából egyszerűen bénán hangzik, ahogy próbál mindenhez punk attitűddel állni, hanem inkább azért, mert a low budget turnézással járó dolgokat túlságosan meseszerűen mutatják be. Alapból kicsit baromság egy turnésztorikra építő filmet modern világba helyezni, mert amíg az ezredfordulóig az internet vagy az okostelefonok nélkül tényleg nagyon random és rizikós tudott lenni egy hosszú út egy zenekarnak A-ból B-be, addig az írók láthatóan szenvedtek azzal, hogyan oldják meg azt, hogy az elveszett vagy éppen eltévedt srácok miért ne tudják megoldani a bajaikat egy egyszerű okostelefonnal.

Ez különösen azért látványos, mert a pénzproblémát túl könnyen letudják, és miközben a csóróság és éhezés minden kezdő utazó zenekarnál alapvetés, az Analóg Kutyák ezeken a kihívásokon sokkal könnyebben lépnek át, mint ahogy kéne. Nyilván egy Green Day-ihlette film esetében talán túlzás elvárni egy kis mocskot és nyersességet, de a Nimrods összességében egyáltalán nem egy bátor film. A koncertes jelenetek alatt stúdióban felvett zene szól ahelyett, hogy mondjuk egy kicsit zajosabb koncertfelvételt vágtak volna alá. De talán inkább azt kéne kiemelni, hogy mennyire kell naiv gyökérnek lenni ahhoz, hogy bármiféle utánjárás nélkül elhidd, hogy Tré Cool egy demó után elhívta fellépni a zenekarodat, de ehhez semmi más infót vagy támaszt nem adott.

Ha ezeken a logikai bukfenceken át tudunk lendülni, akkor alapvetően egy szerethető filmet kapunk. Különösen Coffman karaktere az, akihez hasonló haverja biztosan sokaknak volt már: a túlmozgásos, minden balhéra igent mondó, kicsit flúgos srác, aki úgy a haverod, hogy csak évekkel később jössz rá, még soha nem beszéltetek igazán mélyen. Proust karaktere is érdekes, bár nála kicsit túlzottan erőltetett az a tempó, amikor a szegény szemüveges, jó tanuló fiúval ordibálnak a barátai, hogy legyen már kicsit punkabb, és induljon el egy lopott taxival és két, jogosítvánnyal sem rendelkező haverjával egy többnapos autóútra bármiféle engedély nélkül. Egyedül Tommy az, aki a film utolsó 15-20 percében mutat némi fejlődést, de ott sem dobja le magáról az önző, narcisztikus frontember sztereotípiát.

A filmben kisebb szerepekben felbukkan egy csomó váratlan arc, mint Jenna Fischer (Pam az Office-ból), Sean Gunn, Fred Armisen, Bobby Lee vagy McKenna Grace (aki Thamesszel civilben is egy párt alkot), de Lee-n kívül igazából senkinek nincs emlékezetes jelenete. Cserébe a Green Day a komplett életművét odaadta a filmnek, közel harminc szám hangzik el a filmben. Ez egy kicsit javít az összképen, és kár lenne tagadni, hogy mennyire király mondjuk a Longview-t vagy a When I Come Aroundot hallani, esetleg olyan kevésbé mainstream számokat is, mint a Hitchin' a Ride, a Geek Stink Breath vagy az elmúlt évek talán legjobb új Green Day-dala, a Bobby Sox. Kétségtelen, hogy a Green Day zenéje és a film hangulata tökéletesen passzol egymáshoz. Kár, hogy talán pont ezért rendkívül kiszámítható és azon kívül, hogy pár helyen lehet mosolyogni rajta, nem igazán marad emlékezetes.

Talán a kiszámíthatóság a legnagyobb baja az egésznek, hiszen tudjuk, hogy a srácok fő motivációja valójában egy hazugságra épül, így ha el is jutnak időben L.A.-be, biztosan nem játszanak a Green Day előtt. Ezért egy kicsit tét nélküli az egész hercehurca, de valahogy nem sikerült jól eltalálni az arányokat a dinamikában, hogy mikor kell egy újabb random kaland egy újabb állomáson, és mikor kell kicsit közelebb hozni a szereplőket a nézőhöz. A szerelmi szál bevonása pedig kifejezetten felesleges, és már-már értelmetlen. Ahogy az is, hogy az ember egy marék pszilocibin gombának köszönhető teljes összeomlás kétharmadánál hiba nélkül lenyom egy fellépést.

Az írja le a legjobban a filmet, hogy szinte biztos voltam benne, a stáblista alatt vagy a film végén a Good Riddance (Time of Your Life) című szám fog szólni, és pontosan így is történt. Nincs ezzel baj, mert szeretem a Green Dayt, és igazából közepesen jól szórakoztam, de a Nimrods se nem egy nagyon punk film, se nem egy nagyon coming of age sztori, és ugyan road movie, de annak fájdalmasan csak a felszínét kapargatja. Ettől még érezni rajta, hogy a készítők értik a Green Dayt, csak hát ha valaki igazán érti a Green Dayt, akkor azt is tudja, hogy vannak ezerszer izgalmasabb punkzenekarok a poptörténelemben, akiknek a sztorijából százszor jobb filmet lehetne csinálni ebben a műfajban. Ettől még persze rajongóknak szinte kötelező a film, és azt is meg merem kockáztatni, hogy az egyszernézős kategóriába is pont befér.

A Green Day – Nimrods már látható a magyar mozikban.