Jó hely ez a kertváros, csak sok a dínó

Az Oak Street vége egy frissítően pofonegyszerű ötlet: mi lenne, ha a nyolcvanas évek kertvárosa hirtelen az őskorban találná magát? Mi lenne, ha az 1982-be bepofátlankodna egy csomó vérszomjas, tollas lény? Mi lenne, ha végre megvalósulna a Jurassic Park ígérete, és a dínók nem egy messzi szigeten lennének karanténban, hanem randalírozhatnának a mindennapokban?

Az Oak Street vége méltó ehhez a pofonegyszerű ötlethez, vannak benne üldözések, hirtelen halálok, csonkolás, izgalom, szemünk sarkából megpillantott iszonyatos lények, egyenházak mellől feltörő gejzírek, és az érzés, hogy ennek a történetnek eleje, közepe és vége is van, nemcsak az arisztotelészi értelemben, hanem úgy is, hogy valószínűleg sosem lesz folytatása.

A pofonegyszerű alapsztoriját a hülye is megérti, a képei világosak, a konfliktusok érthetőek, ha belerondítanak őslények, ha nem. Minden lehetséges közönség kap valamit: Anne Hathaway puskával lövöldöz benne dínókra, Ewan McGregor túlságosan kurta rövidnadrágokban rohangál, a gyerekek néha BMX-ekre ülnek, hogy emlékeztessenek mindenkit, hogy a Stranger Things így is kinézhetett volna. Az egész egy mérhetetlen hülyeség, profin, érdekesen, tartalmasan, kedvelhető színészekkel, a modern amerikai közönségfilmekhez képest kifejezetten balzsamosan megoldva.

A balzsamosság elengedhetetlen eleme, hogy Az Oak Street vége nagyon is hasonlít Spielberg legnagyobb filmjeire, a Harmadik típusú találkozásokra, az E. T.-re, vagy a legügyesebb Spielberg-kolléga, Robert Zemeckis alapvetésére, a Vissza a jövőbe címűre. Nemcsak a megénekelt korszak, hanem a mindennapi csodák (= portál a nagyon régi múltba) és a mindennapi minitragédiák (= szoftalkoholista apa, potenciálisan elváló szülők) kutyulása miatt.

Úgy néz ki, hogy az amerikai közönségfilmeken ül egy átok, hogy újra meg kell mikróznia Spielberg cége, az Amblin égisze alatt készült filmek hangulatát: Super 8, Elliot, a sárkány, Éjféli látomás. Mint a rendes töltött káposzta, ezek a stílusjegyek felmelegítve is tartalmasak tudnak lenni, még ha egyre messzebb és messzebb kerülünk is azoktól a korai nyolcvanas évektől, amit annyira szeretnek megidézni.

De David Robert Mitchell filmje a szokásosnál mélyebbre megy a múltidézésben, és itt nem csak arra gondolok, hogy millió éveket megy vissza. A nyolcvanas évekbeli kertváros részletei, a kertek mögött húzódó ösvények, a nem túl szép kerítések mintha kettővel lennének részletgazdagabbak a szokásosnál. Az utalásai kicsivel mélyebbre mennek az évtized megszokott jelölőinél, vannak ismert dalok, de nincsenek nagyon könnyen beazonosítható slágerek a filmzenében. A családi viszonyok érzékenyebbek ahhoz képest, hogy amúgy főleg dínók és egyéb prehistorikus, elég rémisztő lények elől kell rohangálniuk a családtagoknak. Mély átélést szimatoltam végig. Mármint nem a dínóinváziót tekintve, hanem minden mást.

A turpisság tényleg a rendező személyében van. Mitchell a 2010-es évek egyik legjobb horrorfilmjét készítette el a Valami követtel, visszatekintve meg végképp: a detroiti pusztulatban játszódó, rémálomszerű történetben a folyton követő szörnyeteg megtestesíthetett bármit, nem csak a mostani horrorfilmekben divatos traumát. A Valami követ ráadásul egy elegáns film, szélesvásznú képekkel, átgondolt kameramozgással. Mitchell utána radikálisan más irányba fordult, a Kaliforniai rémálom jó pár évvel megelőzte azt a Thomas Pynchon-féle történetmesélési stílust, ami az Egyik csata a másik utánnak Oscar-díjat ért, de akkor nem fogadta be sem a kritika, sem a közönség ezt a keserű, paranoiás szatírát Los Angelesről. Mitchell az irtó nagy bukta után évekre eltűnt. Először azzal bukkant fel, hogy készül majd hamarosan a folytatása a Valami követnek. A másik pedig az volt, hogy közben elkészítette Az Oak Street végét.

Ami első blikkre olyan, mintha egy rendelésre készült bérmunka lenne tőle, ha nem Mitchell írta volna a film forgatókönyvét is. És az életkora is stimmelne, 1982-ben volt ő is gyerek egy nagyon hasonló, pár ezres kertvárosban, ahol az Oak Street is található. A személyes kötődés mindenképp magyarázza az átéltséget, ami Az Oak Street vége nagy előnye, ahogy így a háttérben menő tévéműsorok, az autóban és walkmanben hallgatott kazetták, a gyertyafénynél lapozott könyvek is kapnak egy extra réteget.

A dínóinvázió pedig olyan, mint egy gyerekkori fantázia megtestesülése. Mi lenne akkor, ha tényleg a felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan feltűnne a kertvárosban, ahol soha a büdös életben nem történik semmi? Már azon kívül, hogy felnőtt sorsok sorvadnak el lassan, például a befulladó autóipar miatt, aminek a roncsai között a Valami követ játszódik. Ahogy abban a filmben a szörny, a dinoszauruszok és az idő előtti bioszféra is rengeteg értelmezésnek adhat helyet: lehet, hogy a középosztálybeli családoknak is úgy lesz annyi, mint ezeknek a tollas gyíkoknak. De lehet, hogy egyszerűen csak tök jó lehet előlük menekülni.

De ha tényleg nem foglalkozunk a személyes vonallal, illetve valami érthetetlen okból nem akarunk egy amerikai filmrendező életrajzi adatai között turkálni azért, hogy megértsünk egy mozikba kerülő új sci-fit, Az Oak Street vége így is ad azért élvezeteket. Mitchell az akciójeleneteket mindig úgy rendezi, hogy értsük, hogy mi merre található, és honnan hova halad. Gyakran használ totálokat, sőt a kertvárosi őrületet legtöbbször messziről figyelt, nem hivalkodó beállításokban mutatja meg.

Szépen osztja be a riogatást és a feszültségkeltést – az utóbbiért még a Valami követ visszatérő megoldását is használja, amikor a mit sem sejtő szereplők felé, a háttérből módszeresen megindul egy lény. Nem hívja fel rá a figyelmet, de minden szorult helyzetből egyértelmű, hogy a férfiak sosincsenek a helyzet magaslatán, akár családfőkről, akár tinédzserekről van szó. Egy mellékszálban pedig nem győzi hangsúlyozni, hogy az alkotói munka legalább olyan fontos lehet a személyes kiteljesedéshez, mint egy család dirigálása.

Ezért olyan ritka dolog Az Oak Street vége: egyszerre lehet valakinek a mélyen átélt, szerzői története, miközben megpróbálja kielégíteni a közönség éhségét a fantáziára és kalandra. Hogy mennyire sikerül neki, az sokban múlik azon, hogy mennyire fogadjuk el a szereplők tökkelütött döntéseit, a CGI-vel létrehozott dínókat, és a cinizmus teljes hiányát. Mint egy évtizedekkel ezelőtti kalandfilm, egy gonoszabb Jumanji vagy egy háztartásbeli Jurassic Park, amiben a szereplők hús-vérnek, a környezet pedig igazinak tűnik. Mitchell ráadásul a befejezés után, a stáblista alatt egy ajánlással el is dönti azt a kérdést, hogy mennyire közel áll a szívéhez ez a film. Amiben ismétlem: Ewan McGregor kisgatyában dínók elől futkos.

Az Oak Street vége csütörtöktől látható a mozikban.