A szörnyeteg, aki nem hagyja magát eltörölni

A Soroksári úti villamosmegálló előtt suttyomban pörgő feketepiacos pólóüzérkedést, a gótsereglést és a csurig telt Budapest Parkot látva nehéz volt elhinni, hogy Marilyn Manson (polgári nevén Brian Warner) az elmúlt években megjárta az eltörléskultúra legmélyebb bugyrait. Pedig úgy tűnt, hogy a Manson korábbi élettársa, Evan Rachel Wood és több más nő által megfogalmazott súlyos zaklatási és bántalmazási vádak, a bírósági perek után már nem lesz visszaút. Manson viszont ahelyett, hogy elvonult vagy bocsánatért esdekelt volna, egy újjászervezett, brutálisan precíz kísérőzenekarral tért vissza a színpadra, jelenleg futó európai turnéjával pedig azt teszteli, hogy létezik-e még színpadi mítosza, vagy a vádak súlya és az évek múlása alatt végleg összeomlott az a perszóna, amit három évtizeden át épített.

A válaszra nem kellett sokat várni, mert a belépője erős és teátrális lett. Azonnal megérkezett az a sötét, gót atmoszféra, ami a Bauhaus műfajteremtő Bela Lugosi’s Deadje óta a stílus védjegye, és ami Manson saját életművében is rendre visszaköszön. Az elmúlt évek híresztelései, a kiégésről szóló pletykák és a neten félresikerült koncertről terjedő videók alapján a saját árnyékát kergető énekesre számítottam, Manson viszont a színpadra lépve rácáfolt erre.

Ebben persze óriási szerepe volt a mögötte álló, gátlástalanul profi kíséretnek is. És ha már a felállásnál tartunk, van abban valami egészen bizarr és tanulságos popkulturális csavar, miként alakult ki Manson körül a jelenlegi zenekar. (Az külön ironikus, hogy Brian Warner a kilencvenes években még újságíróként, egy Trent Reznor-interjúval ügyeskedte be magát a zeneiparba, ma pedig industrial veteránokkal a háta mögött lép fel.) A nagy visszatérést és az új zenei éra hangzását a John Wick-filmek zenéjét is író zeneszerző-producer, Tyler Bates rakta sínre, aki hozta magával a hardcore színtérről Reba Meyerst (Code Orange) is, így ő lett a zenekar első női tagja.

Bár a 2026-os turnéra Bates és Meyers már nem tartottak Mansonnal, a helyükre érkező zenészekkel sem lett gyengébb a felállás. Gitáron az a veterán Tim Sköld tért vissza, aki a KMFDM és a Shotgun Messiah felől érkezve már a kétezres évek elején is a legfőbb zenei alkotótársa volt Mansonnak, most pedig Nick Annisszal (ex-Dorothy) az oldalán játszik a zenekarban. Számtalan parkos bulival a hátam mögött merem állítani, hogy a helyszín hangrendszere ritkán volt ennyire arányos, csontszáraz és kerek.

Ha ez a kőkemény zenei szekció nem viszi a hátán a show-t, könnyen kényelmetlen paródiába fulladt volna a koncert.

Így viszont még a két vagy három évtizedes slágerek sem fáradt retródarabok voltak, hanem kifejezetten friss atombombaként robbantak.

Az este ennek ellenére sokáig személytelen maradt. Manson nem az a típus, aki a dalok között hosszas köszönetnyilvánításokba bocsátkozik, de a mostani hozzáállása még ehhez képest is spártai volt: nagyjából két számonként egy-egy gépiesen bekiabált „Budapest! F*ckin love you!” képezte az egyetlen kapcsolatot a közönséggel.

Ez a távolságtartás a koncert közepére meg is bosszulta magát. A műsor a félidő környékén érezhetően leült, és ezen a ponton még az olyan biztosra vett slágerek sem tudták áttörni a gátat, mint a This Is the New Sh*t. Egy pillanatra úgy tűnt, a Park közönsége és a színpadról áradó nosztalgiasokk eltávolodik egymástól, a koncert pedig lélektelen iparosmunkává szürkül.

Aztán jött a The Dope Show, és vele a koncert legváratlanabb pillanata. Bár a háttérben húzódó botrányokra vagy a korábbi vádakra Manson egyetlen közvetlen utalást sem tett a színpadon, a The Dope Show közepén hirtelen félbeszakította a dalt. A leállás után kb. kétperces, kendőzetlen monológba kezdett, amelyben hosszan fejtegette a szerhasználat iránti múlhatatlan rajongását és a tudatmódosítás hedonista filozófiáját. Elég abszurd élmény volt, ahogy Manson 57 évesen tizenéveseket megszégyenítő lelkesedéssel magyarázta, miért a „szintetikus káosz” a legjobb barátunk.

Ez az elborult kis intermezzo kellett ahhoz, hogy a koncert végre megtalálja az igazi ritmusát. Innentől kezdve nem volt megállás, mintha maguk Mansonék is felengedtek volna a színpadon, és ekkor megérkezett az a gátlástalan, nyers erő, amiért az ember egyáltalán jegyet vesz egy Manson-bulira. A műsor több volt tiszta biztonsági játéknál, Mansonék nem elégedtek meg egy nosztalgikus best of-szettel, a setlistbe beemelték az új korszak dalait is, az augusztusban érkező új albumról pedig eljátszották a Exit Woundot. Más kérdés, hogy a Park közönsége láthatóan a kilencvenes években született dalokért érkezett.

A fináléra a Sweet Dreams után felkerült Manson fejére az ikonikus kalap, megszólalt a mOBSCENE, és előkerült a védjeggyé vált mankó is. A lebegő műlábak és az ordító tömeg látványa tökéletesen keretbe foglalta a visszatérést, Mansonnak láthatóan esze ágában sem volt felmentésért küzdeni. A fősodorbeli zeneiparban már soha nem lesz helye, de a saját mikrouniverzumában még mindig érinthetetlen. Ez a koncert pontosan azt bizonyította, hogy az évtized legsúlyosabb botrányai után Manson még mindig egy elpusztíthatatlan, ikonikus szörnyeteg, aki képes csont nélkül megtölteni a Parkot.