Tony Soprano szerette a csípőset, James Gandolfini nem

Ikonikus, egyedi, és még mindig nézik – jövőre lesz húsz éve, hogy nem készül több epizód a Maffiózókból, de Tony Soprano és kedves, vér és egyéb kötelék szerinti családjának történetén nem fogott az idő. Sőt, ha lehet, még jobban nemesedett, a filmes minőségű képi világ, a parádés színészek, és egyszerre a királydrámák és az amerikai maffiafilmek előtt tisztelgő cselekményének köszönhetően.

A sorozat ötlete pedig egy ember fejéből pattant ki. David Chase a hetvenes évek óta dolgozott különböző sorozatokon, de az HBO a kilencvenes években megadta neki a lehetőséget, hogy készítsen valami egyedit. Chase pedig mindig is foglalkozni akart a szervezett bűnözéssel, nem mellesleg pedig az édesanyjáról is szívesen készített volna sorozatot, ezért a kettőt összerakta, majd az egészet az akkor még csak harmincas éveiben járó színész, James Gandolfini széles vállára rakta. A Maffiózók hat évadig ment, Chase még készített hozzá egy előzményfilm-szerűséget, de az sem csorbított az eredetin, ami még mindig az amerikai sorozatkészítés egyik csúcsa.

Chase az idén a Karlovy Vary-i filmfesztivál vendége volt, ezért a Telex is tudta kérdezni őt egy kerekasztalos beszélgetésen.

A Maffiózókban nagyon sok karakter depressziós volt. Az Egyesült Államokban nagyon nagy a boldogtalanság. Persze, a világ tele van boldogtalansággal, de egy amerikai azért mondhatja ezt magáról, mert a boldogság keresése nagyon fontos abban az országban. Ezért akarnak odamenni emberek. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy egy boldogtalan nemzetként hivatkozzunk magunkra. Régebben ezzel a problémával nem is akartunk foglalkozni, de szerintem ez már változik.

Persze. Mindig is aggódtam, hogy el fog tűnni. Abban biztos voltam, hogy nagyon sok utalás már nem fog működni benne. Főleg azok, amikor valami viccre utalnak, vagy egy létező személyt emlegetnek. Arra gondoltam, hogy ezek miatt majd el fog tűnni az érdeklődés iránta. De szerintem egy nap meg fog történni. Tudom, hogy meg fog.

A szívem repes, amikor hallom, hogy egy új generáció felfedezi magának a Maffiózókat. Nagyon jól érzem magam tőle. Önök látták a sorozatot, pontosan tudják, hogy milyen volt az édesanyám. Szóval azt is tudhatják, hogy ez a fajta öröm és büszkeség tilos. Amikor azt mondom, hogy büszke vagyok, és örülök ennek, akkor arra is gondolok: ez úgy hangzik, mintha egy seggfej lennék. Ez az igazság, nem szeretem ezeket hangosan kimondani, olyan beképzeltnek tűnik. De nagyon büszke vagyok rá, ha hatással van arra, ahogy az emberek élnek, hatással van a politikára, a társadalmi-gazdasági helyzetre, akkor remek. Nem ezekből az okokból készítettem el. Én csak szórakoztatni akartam. A kreatív karrierem csúcspontja lett.

Arra gondoltam, hogy az Egyesült Államok ki van éhezve azokra a történetekre, amelyek az olasz–amerikai szervezett bűnözésről szólnak. Azzal nem foglalkoztam, hogy valaki nem fogja bírni a főszereplőt. Óriási szerencsénk volt James Gandolfinivel, imádták őt. Akkor is, amikor embereket puffantott le, vagy térdkalácsokat roppantott meg. Akkoriban filmként akartam megcsinálni a történetet. Az akkori ügynököm azt mondta, hogy senkit sem érdekel a maffia, lejárt lemez, még vígjátékként is. Három évig ültem a filmötletemen. Amikor az HBO felkért egy sorozatra, akkor elővettem. De még én is kicsit úgy gondoltam, hogy a maffiát már elhasználták. Viszont az ismerőseim azt mondták, hogy édesanyám annyira furcsa, de vicces jelenség volt, hogy muszáj lenne valamit kezdenem vele.

Mindenképpen. Sosem akartam tévés író lenni. Filmkészítő akartam lenni. A hetvenes években, amikor Hollywoodba érkeztem, szinte apartheidszerű helyzet volt. Tévés íróként nem lehetett átnyergelni mozifilmekbe. Még a filmes forgatókönyvírók irodájába sem lehetett átmenni, filmes meetingekről nem is álmodhattunk. A Maffiózók volt a lehetőségem arra, hogy minél filmszerűbb dolgot készítsek.

Nagyszerű!

Ezt nem az én tisztem megmondani, de mások valóban ezt gondolják. Én csak azt tudom mondani, hogy nekem nagyon bevált. És muszáj elmondani, hogy mindenképpen jár a köszönet az HBO-nak, mert a rizikó oroszlánrészét ők vállalták. Manapság már nem szokás ilyen kockázatokat vállalni. Sokat ült a csatorna a Maffiózókon, amíg megrendelték, de az, hogy milyen bátor és bevállalós a sorozat, az nekik köszönhető.

Nekem az az érzésem a mostani sorozatokkal, mintha a régi tévécsatornáknak készülnének: megvan, hogy mit szabad, mit nem, mit szabad mondani, mit nem. Nem vagyok szakértő már a témában, nem sok sorozatot nézek. Taylor Sheridan sorozatai tipikusan amerikai tévésorozatoknak tűnnek, sikeresek is, de azokat sem nagyon követem. A Maffiózók előtt én is egy nagy csatornának dolgoztam, és nagyon frusztrált voltam. A felmondás szélén álltam. Ott akartam hagyni, hogy a saját ötleteimet írhassam meg végre. Aztán jött a Maffiózók. Visszatekintve abban a korszakban volt valami óriási mázli. Én úgy éreztem magam, mint aki csak úszkál az óceánban cél nélkül. Aztán elértem egy szigetre, ahol kifújhattam magam, és tüzet rakhattam. Ez a sziget volt az HBO. Akkor ez volt az egyetlen sziget, ameddig a szem ellátott.

Az MKULTRA nevű projektről. Miután az LSD-t felfedezték Svájcban, a CIA több millió dollárnyit vásárolt belőle, hogy hadászati célokra használja fel. Az volt az ürügyük, hogy a jövőben már nem kell majd lepuffantani embereket a háborúkban, elég lesz, ha megőrülnek. Az MKULTRA részeként pedig évekig tesztelték az LSD-t olyanokon, akik nem is mindig tudtak róla. Van olyan vélemény, ami szerint Charles Manson is kapott LSD-t. Még nem kezdtük el írni a sorozatot, egyelőre a történet alapjait fektetjük le.

Nagyon szerettem amerikai drámákat olvasni, Harold Pintert például. Szerettem azokat a filmeket, amiket mi, amerikaiak külföldieknek nevezünk, ahol nem magyaráznak meg mindent, ahol egy véletlen sosem biztos, hogy az. Ez nekem mindig is szimpatikus volt. A tévécsatornák, amelyeknél dolgoztam, viszont utálták ezt. Ők úgy gondolták, hogy a nézőknek mindig, minden tudás birtokában kell lenniük. Természetesen ott volt az aranyszabály is, Csehov pisztolya: hogy ha az első felvonásban felbukkan egy fegyver, akkor annak később el kell sülnie. Ennyi volt az egész.

Amikor nagyjából 4-5 éves voltam, édesanyám elvitt megnézni a Disney-klasszikusokat, a Bambit, a Dumbót, a Hófehérkét. A nagyanyám pedig elvitt egy filmre, aminek az a címe, hogy Wait till the Sun Shines, Nellie. Az volt az első filmélményem. Egészen véletlenül az egyik szereplőt gengszterek géppuskázzák le.

Jó sok ilyen van. De ha egyet kell mondanom: a Zsákutca Roman Polanskitól. Manhattanben láttam, egy Harmadik sugárúti moziban. Kisétáltam a moziból, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy ilyenre én is képes lennék. Nekem a mai napig az A Film. Imádom, hogy a főszereplői lúzerek és borzasztóan néznek ki.

Ezt a két dolgot nem lehet szétszálazni. Először is: ha az Egyesült Államokban akart az ember egy depressziós, életközepi válsággal küszködő férfiról filmet vagy sorozatot készíteni, azt elfelejthette. De ha le is lőtt valakit közben, akkor már mehetett.

Nincs. Tény, hogy nagyon sok halál volt a sorozatban. Minden más sorozathoz képest sokkal több jelenetünk játszódott kórházban vagy temetéseken. De nincsen olyan sors, amit megbántam volna. Adriana halála nehéz volt. Ő volt az egyetlen karakter, aki úgy hal meg a Maffiózókban, hogy nem látjuk a lövedéket becsapódni. Nem láttunk vért sem. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy megmutassam ezt.

Nagyszerű színész volt. Minden a szemén múlt. Hiába volt negyvenes, a szemében lehetett látni mindig azt a kisfiút, aki nem érti az univerzumot. Az emberek pedig mentek vele. Szörnyű dolgokat művelt, de amikor például agyonverte azt az igazi szarzsák Ralphie-t, akkor helyrehozott mindent.

Készült a sorozatról egy dokumentumfilm. Abban megkérdeztek, hogy meglepődtem-e, amikor meghalt. Akkor azt válaszoltam, hogy nem. Drea de Matteo akkor a szememre vetette, hogy miért nem mondtam, hogy mekkora tragédia volt. Persze hogy tragédia volt. De nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy volt egy nagyon önpusztító oldala is. Szintén a Maffiózókon dolgozott Terence Winter író, ő mesélte azt, hogy akármikor azt hallotta a rádióban, hogy meghalt egy hollywoodi híresség, akkor mindig arra gondolt, hogy ez biztos Jim lesz.

Így van. De nagyszerű ember volt. Egyszer elvittem vacsorázni egy nápolyi olasz étterembe Manhattanben, az Il Mulenóba. Esszük a vacsorát, és mondja, hogy milyen csípős az étel. Mondtam neki, hogy te vagy Tony Soprano, mi van veled. De mivel az ő családja milánói volt, ő nem volt hozzászokva a csípőshöz. Tony Soprano szerette a csípőset, de James Gandolfini nem.

Igen, ráadásul az én hibám volt. Van az az epizód, amiben a szereplők Olaszországba mennek. Felbukkan egy női szereplő, aki túl szexi, túl dögös lett. Nem tűnt valóságosnak.

Még mindig szeretnék De Niróval forgatni.

Az amerikai olaszok érdekelnek igazán. Sok ilyen amerikai most Olaszországban vásárol olcsó házakat, azokat, amiket fillérekért meg lehet venni, gyakorlatilag szellemvárosokban. Ez a jelenség érdekel, ahogy próbálnak visszamenni valami előző életstílusba, aztán meglepődnek a valóságot látva.

A Maffiózók az HBO Maxon látható.