Minket minden érdekel, ami az átlagember kamerájából kijön
A világon valaha készült fényképek túlnyomó többsége nem múzeumoknak, galériáknak vagy fotótörténeti albumoknak készült. Családi események, nyaralások, hétköznapi jelenetek, szelfik és véletlenszerű pillanatok sokasága kering a világban – az átlagember jórészt ezeket naplózza magának, amióta a fotózás létezik. Mégis, máig nem jött létre olyan intézmény, amely kizárólag erre a vizuális univerzumra épült volna. Ezt az űrt akarja betölteni a 2027 második felében a Margit körúton, az egykori OTP bankfiók helyén megnyíló Eidolon Centre for Everyday Photography, melynek alapítói a mindennapi fotográfia (everyday photography) gyűjtőfogalmát használják az ilyen képekre.
A történet két egymástól látszólag távoli világból indult. Simó György társalapító bölcsész végzettségű, szociológus, dolgozott korábban újságíróként is, de karrierjét a Telekom Internet üzletágának vezetőjeként, később pedig startupok és a kockázati tőke világában építette fel. Régóta foglalkoztatta, hogyan lehetne olyan kulturális projektet létrehozni Magyarországon, amely nemzetközi léptékben is hiánypótló. „Tizenéve szemezek azzal, hogy alapvetően bölcsész háttérrel, de üzleti szemlélettel mit tudok tenni azért, hogy a magyar kultúrában valami olyasmit hozzunk létre, ami hiányozna, ha nem lenne” – mondta.
Szilágyi Róza Tekla esztétikát, művészettörténetet és kurátori tanulmányokat végzett, éveken át dolgozott a hazai képzőművészeti sajtóban, miközben egyre inkább a privát fotográfia felé fordult. A két alapító a Fortepan Masters könyv készítése közben dolgozott először együtt. Simó producerként, Szilágyi szerkesztőként vett részt a projektben, és a hosszú közös munka során fogalmazódott meg bennük az a felismerés, hogy a mindennapi fotográfia a meglévő intézményes keretek közt gyakorlatilag nem értelmezhető. Ma Simó az Eidolon Alapítvány alapítója és kuratóriumi tagja, Szilágyi pedig az Eidolon Centre igazgatója. Az alapítvány fenntartóként működik majd a központ mögött, küldetése pedig a mindennapi fotográfia gyűjtése, megőrzése, kutatása és bemutatása.
A projekt nem a nulláról indul, az elmúlt években létrejött az Eidolon Journal online szakmai folyóirat, nemzetközi konferenciákat szerveztek Budapesten és Londonban, elindították az Eidolon Club rendezvénysorozatot, létrehozták az Eidolon Grant ösztöndíjat, miközben a Hórusz Archívummal, Kereki Sándor életművével és a Fortepannal is aktívan együtt dolgoztak. Az Eidolon Centre ennek az évek óta épülő szakmai hálózatnak lesz a fizikai otthona a II. kerületben.
Az alapítók következetesen intézményként beszélnek róla, amely ugyanazzal a komolysággal és nyitottsággal közelít egy százéves családi albumhoz és egy régi Sony Ericssonnal készített, rossz felbontású képhez.
A Margit körúton megnyíló központnak két kiállítótere lesz, egy nagyobb és egy kisebb tér, ahol közönségvonzó erővel bíró projekteket akarnak bemutatni. „Lesznek nemzetközi projektek, de ugyanúgy családi gyűjteményekből, elfeledett archívumokból, személyes anyagokból is építkezünk majd” – mesélték az alapítók, akik a bemutatkozó anyaguk szerint évente több tízezer látogatóval számolnak.
A kerület egyébként vissza fog köszönni a képanyagban is Simó György szerint: „Nagyobb fókusszal fogunk figyelni a II. kerület fotográfiai és családtörténeti anyagaira, szeretnénk együttélni a Margit-negyed kulturális célrendszerével, szándékaival, illetve azzal a közönséggel, amelyik itt él, szórakozik.”
Az Eidolon történetében fontos elem, hogy előbb megszületett egy szakmai közösség, egy nemzetközi hálózat, konferenciák, kiadványok és ösztöndíjak, és csak ezután kezdett körvonalazódni az a fizikai hely, amely mindezt egy fedél alá hozza. Ez egyben a hosszú távú, önálló működést is biztosítja. „Olyan független, fenntartható kulturális intézményt építünk, amely bevételeinek jelentős részét a jegybevételekből, a közönsége támogatásából nyeri” – fogalmazott Simó. Margit körúti központ megvalósulásához végül két olyan félre volt szükség, akik hosszú távú intézményi partnerként tekintenek a projektre. Így végül az OTP-csoport és a II. kerületi önkormányzat együttműködése tette lehetővé, hogy a platform állandó budapesti otthont kapjon a régi bankfiók helyén a Margit körút 8–10. szám alatt.
„Ez egy magánfenntartású intézmény. Hálával tartozunk az OTP-csoportnak és a II. kerületnek, hogy ezt a víziót ilyen gyorsan befogadták, értékesnek tartják és támogatják” – mondta a két alapító. A Margit-negyedben készülő új kulturális intézménynél felmerül a kérdés, hogy egy ilyen léptékű projekt mennyiben jelent konkurenciát a környék már működő szereplőinek, vagy épp azok mennyire jelentenek konkurenciát az Eidolon számára.
Szilágyi Róza Tekla szerint ez a logika eleve téves, úgy látja, hogy a kulturális intézmények nem egymás közönségét veszik el, hanem egymást erősítik. „Biztos vagyok benne, hogy a Dugattyússal menedzselhető az együttélésünk. Nagyon örültem annak is, amikor megérkeztek a II. kerületbe. Minél több okod van arra, hogy ezen a környéken maradj, fogyassz kultúrát, töltsd az idődet, az annál jobb.” Simó György hozzátette, hogy az Eidolonnak már most rendszeres kapcsolata van a Dugattyús és az Átrium vezetőivel is. „Ez a három hely adja majd ennek a gyorsan fejlődő, vibráló közegnek a gerincét.”
„Ezt a helyet az ég is arra teremtette, hogy valamilyen közösség, kulturális bemutatótér alakuljon itt, ahová nem minden nap, de egy évben többször is eljössz, és minden nap ránézel. Ettől függetlenül ahhoz, hogy ez a dolog működjön, még nagyon sok teendőnk van, és támogatókra is szükségünk van. Be kell bizonyítsuk, hogy ez valójában mekkora durranás” – mesélte Simó, aki évtizedek óta missziójának érzi a kultúra támogatását.
Simó és Szilágyi szerint az első évek egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy a közönség számára is újradefiniálják, mit jelent egyáltalán a mindennapi fotográfia, továbbá küldetésüknek tekintik a távlati építkezést. „Nem egy pop-up kiállítóteret és nem egy ideiglenes intézményt szeretnénk, hanem egy olyan helyet, ahová remélhetőleg az unokáim is büszkén járhatnak” – mondta Szilágyi Róza Tekla.
Mi számít mindennapi fotográfiának?
Az alapítók szerint ez egy rendkívül tág ernyőfogalom, amibe a régi papírképektől kezdve, a híres fotográfus hétvégén hobbiból saját felhasználásra készített képanyagán át a mesterséges intelligenciával gyártott képekig bármi belefér. „Azt is merem mondani, hogy az MI-vel promptolt képek is privát fotónak számítanak, merthogy a fotográfia mind technikájában, mind mediálisan elképesztően sokat változott a feltalálása óta. Ma a képalkotásnak, akár a fotografikus képalkotásnak egy formája az, hogy emberek promptolgatnak. És itt nem azt húzom alá, hogy ezt az esztétikát én szeretem, csupán azt vetném fel, hogy mindez nem sokban tér el attól, hogy 25 évvel ezelőtt a felnyitható telefonunk előlapi kamerájával kísérletezgettünk” – mesélte Szilágyi.
Az Eidolon egyik legfontosabb állítása, hogy a mindennapi fotográfia jóval tágabb fogalom annál, mint amit Magyarországon a privát fotó kifejezés alatt megszoktunk. Ebben jelentős szerepe volt a Fortepannak is: amikor valaki ma azt hallja, hogy privát fotó, többnyire régi családi albumokra, amatőr felvételekre vagy talált fényképekre gondol. Az alapítók szerint viszont ez csak a történet egyik része.
„A nemzetközi szakirodalom sokszor akár a megrendelésre készült, orvosi kutatásokban, rendőri eljárásokban használt fotográfiától – ami alapvetően nem a széles közönség szórakoztatására készült – indítja a privát fotó fogalmát, egészen odáig, hogy ettél valami szépet, és feltöltötted a kajafotót az Instagramra. Szerintem ez a legszerencsésebb hozzáállás, mert ezzel sok olyan képanyaggal tudunk foglalkozni attitűdszerűen, ami még a vizuális kultúrában jártas közönségnek is meglepő” – mondta Szilágyi. Simó hozzátette: „Nagyon kevés szabály van. Bármilyen kép érdekes lehet nekünk, ha izgalmasan, befogadhatóan és kontextuálisan fontosnak, szépnek, szórakoztatónak tudjuk megmutatni.”
Egyértelműsítették, hogy a hangsúly nem az esztétikai minőségen van. Sőt, az Eidolont kifejezetten érdeklik azok a képek is, amelyek technikailag tökéletlenek vagy éppen rossz felbontásúak, de nem zárják ki a szakavatott művészeket sem a merítésből. Szilágyi ezt így foglalta össze: „Minket minden érdekel, ami az átlagember kezébe kerülő kamerából kijön, bemegy, remixelődik. És az is foglalkoztat, amikor a profi kezében úgy van kamera, hogy ő azt nem megrendelésre vagy képzőművészeti céllal készíti. Ez a rövid összegzése az álláspontunknak.”
Az Eidolon alapítói következetesen vállalják, hogy a világon jelenleg nincs olyan intézmény, amely kizárólag a mindennapi fotográfiát tekintené saját szakterületének. A nagy fotómúzeumok és archívumok őriznek családi képeket, amatőr felvételeket vagy a vernakuláris fotográfia kategóriájába eső anyagokat, kutatók évtizedek óta dolgoznak ezen a területen, időről időre kiállítások is születnek belőlük. De mindenütt csak egy nagyobb intézmény egy kisebb részterületéről beszélünk, nem önálló intézményekről.
Mielőtt eldöntötték volna, hogy belevágnak, hónapokon át tesztelték ezt a feltevést. Szilágyi Róza Tekla gyűjtőkkel, kurátorokkal, múzeumvezetőkkel, kutatókkal és könyvkiadókkal beszélt Európától Amerikáig. Az alapítók elmúlt két és fél éve jórészt kapcsolatépítéssel telt, a projekt körül mára olyan nemzetközi szakmai hálózat alakult ki, amelynek tagjai nemcsak támogatják az Eidolon létrejöttét, hanem folyamatosan részt vesznek annak szakmai formálásában is.
Az Eidolon tanácsadó testületének elnöke Geoffrey Batchen, az úgynevezett „vernacular photography” nemzetközi fogalmának megalkotója, személyét garanciának tekintik a hitelességre. „A szakma iszonyú gyorsan rácsapott erre. Nem is nagyon értették, hogy miért Kelet-Európából érkezik ez a kezdeményezés, de nagyon üdvözölték, hogy valaki végre felvette ezt a feladatot” – mesélte Simó.
Szexszimbólumokkal állsz az esküvődön oroszlánok között
A képanyagok elemzésekor felmerülnek etikai dilemmák is, a privát fotók jelentős része ugyanis eredetileg nem a nyilvánosságnak készült. „A munkánknak az etika és a moralitás fontos eleme, mert nagyon sok fotográfia, amivel jelenleg is dolgozunk, nem a megmutatás szándékával jött létre, ezért számos személyes döntés, szakmai konszenzus, a szerzők, a család ismerete és azok felkeresése előzi meg a folyamatokat” – mondta Szilágyi.
Az Eidolon nem saját archívum felhalmozásával akarja kezdeni a működését, hanem már létező gyűjteményekkel dolgozik együtt. Az egyik legfontosabb partner a Fortepan, amely több mint kétszázezer szabadon hozzáférhető privát fotót tett elérhetővé az elmúlt években, emellett a Hórusz Archívum, külföldi gyűjtemények, magángyűjtők és egyetemek anyagai is megjelennek majd a programban.
„A jövőben a világ minden olyan archívumával együtt fogunk dolgozni, ahol izgalmas, unikális, nemzetközi figyelemre érdemes képanyag gyűlt össze” – mondta Szilágyi, hozzátéve, hogy párbeszédben vannak olyan emberekkel, akik tanárként, orvosként vagy vízvezeték-szerelőként hobbiból gyűjtik a privát fotókat, és olyanokkal is, akiknek a gyűjteménye ma már a londoni Victoria and Albert Museum vagy a MoMA letétjeiben található.
Szilágyi szerint a képanyag folyamatosan újratermelődik: „Lehet, hogy a mai szemnek az Instagramra feltöltött influenszervideók háromnegyede érdektelen, de ha ezekre 25 év múlva visszanézünk figyelembe véve azt, hogy ezek miért születtek és miért pont ezzel az esztétikával születtek meg, akkor ezeknek is lesz egy ugyanolyan izgalmas üzenete.”
Ha volt valami, ami gyorsan visszaigazolta az alapítók elképzelését, az az Eidolon Grant sikere. A nemzetközi pályázatot olyanok számára hozták létre, akik a mindennapi fotográfiával dolgoznak, az első két évben pedig közel ezer pályázat érkezett a világ minden tájáról, a jövő évre tervezett nyitás pedig az egyik nyertesük, Farkas Benedek gyűjteményének és kutatásának bemutatásával indul majd a városligeti Liliputi Színházról, ami a 20. század elejének Európa-szerte ismert artista társulata volt.
Az egyik kedvenc példájuk a Grant-résztvevők közül Lukas Birk és Matthieu Paley munkája, ami sokat mond a mindennapi fotográfia milyenségéről és határtalanságáról. Az osztrák alkotó és National Geographic fotósa együtt évek óta figyelt és dokumentált egy pakisztáni jelenséget, amelyet „jugaar” néven ismernek. Ez abból áll, hogy a digitális korszakban megélhetésüket újragondoló, fotózással foglalkozó családok vásárról vásárra járnak, és a helyszínen montírozzák a vásárlóikat filmsztárok, luxusautók vagy egzotikus helyszínek mellé.
„Például híres színésznővel ülsz egy Porschéban, vagy élből befotoshopolnak Nicole Kidman ölébe egy csokor rózsával a szádban, esetleg különböző szexszimbólumokkal állsz az esküvődön oroszlánok között. Ez szerintem nagyon izgalmasan mutatja azt a jelenséget, ami a privát fotó körül történik” – szemléltette Szilágyi.
